Sötétedett és az esti levegő kellemesen csípte a bőrünket, ahogy a kígyózó taxik felé haladtunk a reptéren. Megálltunk tájékozódni a pénzváltónál, de az útikönyv ajánlását követve későbbre halasztottuk a cserét, másnap kiderült, hogy az óvatosság felesleges volt. Kis töprengés után ráböktünk egy hotelcímre a könyvben és csatlakozó utasok után néztünk, akikkel megoszthattuk a taxi árát. A szerencse egy hétpróbás, ír testvérpárt hozott elénk, kapaszkodnunk kellett, hogy az ízes akcentusból ki tudjuk hámozni a mondanivalójukat. A kocsi nagyon öreg és lestrapált volt, éppen eldöcögött velünk és a négy hatalmas hátizsákkal, de semmi más nem működött rajta. Se ablakot felhúzni, se biztonsági övet bekapcsolni nem lehetett, pedig ez utóbbit azonnal használni akartuk. Már a harmadik hátizsák sem fért be a csomagtartóba, nyitott tető mellett gumipókkal akarta rögzíteni a sofőr, ami ellen hevesen tiltakoztunk. Biztosabbnak láttuk az ölünkben a zsákokat.  

Thai ételek

Az ország ételeinek jellemvonása, hogy a négy alapízből – édes, sós, keserű és savanyú – legalább hármat kevernek, és ehhez adagolnak a soknál egy púpos kanállal több chilit. Kedvelt fűszerek a koriander - amit mi minden ételből gondosan száműztünk -, citromfű, menta, bazsalikom, kaffir lime levél és az elmaradhatatlan chili. Hogy kellően csússzon a rizs, kis tálkákba rákból vagy halból készített szószt öntenek, vagy chiliből, rákból, curryból pasztát, mártogatás céljára. A hagyományos földön ülős, kézzel evős verziót mára felváltotta a villás, kanalas megoldás, szigorúan kés nélkül.

Az ételek legfontosabb eleme Thaiföldön is a rizs, a nyugati emberek inkább a tésztás ételeket ismerik. Rajongásunk tárgya volt a rizstésztából készített phat thai rákkal, tojással, zöldbabbal, sült tofuval, leszórva darált mogyoróval, az elmaradhatatlan chilivel és savanyítva citrommal. Az ételhez rák helyett csirkét, marhát vagy disznóhúst adva megkapjuk a különböző változatokat.

­­

A kaffir lime levelét a legtöbb levesben használják. Ezen a meleg éghajlaton egy tartalmas leves kellemesen megtölti az embert, mi is rákaptunk a csípős-savanyú tom yam különböző fajtáira. Ez jól elkészítve már annyira csípős, hogy rizzsel kell csillapítani a lángoló szájpadlást.

Chiang Maiba eper-szezonban érkeztünk, nem is tudtunk ellenállni a piros kísértésnek, nekiültünk egy lépcsősoron a helyi termésnek helyi stílusban. Ez utóbbi azt takarja, hogy nagy meglepetésünkre az epret sós, chilis szósszal kínálták. Érdekes ötlet a savanykás, édes gyümölccsel kombinálni. A másik variációt, amikor három lapát cukorral púpozták, inkább nem próbáltuk, már ismerjük.

Az egyik legjobb dolog Thaiföldön a rengeteg utcai gyümölcslé árusok, akik friss gyümölcsből, esetleg zöldségből, jégből és némi cukorból készített turmixszal íziben csillapítják a szomjazó torkot. Jó ötlet a különböző gyümölcsök mixelése. A thaiföldi kedvencünk az eper-ananász és banán-ananász kombináció lett.

Az ananásszal, mangóval és a papayával otthon is lehet találkozni. Ezeken túl van itt irtó büdös, krémes durián, rambután, mangusztán, sárkánygyümölcs, jack fruit, stb…

Szállások

Thaiföldön a túrizmus javában virágzó iparág, az odalátogató külföldiek nagy része német nyelven beszél, de svédből is annyi van, hogy néhány ebből élő thainak megérte megtanulni svédül. (Sőt, állítólag ott tart a globalizáció, hogy Thaiföldről repítik a népet Svédországba áfonyát szedni.) Dél- Kelet Ázsiába való megérkezésünket jelezte, hogy innentől fogva, amikor átlépi az ember a hotel küszöbét, le kellett vetni a cipőt. Szállást találni nem nehéz. Meglepő volt viszont, hogy az internet nem magától értetődő szolgáltatás, szeretnek azért is felárat kérni. Hogy légkondis-e egy szoba, az érthetően feláras, mert többet fogyaszt. Nekünk ez persze kedvező volt, mert a légkondit nem bírjuk. A wi-fi viszont biztos nem jelent külön költséget. Mivel mi wi-fis helyeket kerestünk, meg kellett küzdenünk, hogy ilyet találjunk Bangkokban a hátizsákos negyedben. Ehhez képest Chiang Maiban ez megint alapszolgáltatás volt és könnyedén kényelmesebb helyet találtunk magunknak.

Közlekedés

Mivel Bangkokot jellemzően a szomszédos országok meglátogatásának kiindulópontjaként  használtuk, a főváros repterére háromszor vetődtünk el, egyre hosszabb időt töltve ott. Először átutazóban Siem Riep irányába csak egy gyors ebédet ettünk, szerintem a helyi dolgozók kantinjában, és már buszoztunk is tovább. Mianmarba menet is elég zökkenőmentesen kikeveredtünk a magasban száguldó gyorsvasúttal a modern reptérre – Liszt Feri-hegy elbújhat mellette. Yangonból visszafele viszont nem sikerült teljesíteni a tervet. A gép eleve késett néhány órát, lehetetlenné téve az aznap esti továbbutazásunkat Bangkokból Chiang Mai felé. Ezt tetézte, hogy hiába ácsorogtunk a futószalagnál hűségesen, egyikünk csomagja csak nem akart felbukkanni, de egy gyanúsan hasonló hátizsák ott kőrözött. Hiába, a beszálló szám nem stimmelt a miénkkel. Megadóan elkullogtunk panaszt tenni, de persze a reptér semmilyen felelősséget nem vállalt magára, mivel úgymond nyilvánvaló volt, hogy valaki figyelmetlenségből lépett meg a mi pakkunkkal. Már egy órája töltögettük a panaszos papírokat, amikor a szemünk sarkából láttunk valami nagy zöld csomagot feltűnni. Nagy izgalommal megállítottuk a német párt, akikkel előbb egy gépen utaztunk és azt gondoltuk ők is jöttek reklamálni, mert észrevették a cserét. Kiderült, hogy tényleg ők pattintották meg a cuccunkat, de nem jöttek még rá – ezért elképedve néztek ránk, hogy mit akarunk – és már beszálláshoz készülődtek volna Frankfurti gépükhöz. Így optimista becsléssel legalább 3-4 napig ruha nélkül lettünk volna, sőt ha úgy döntünk, hogy nem várunk és másnap tovább utazunk, akkor ki tudja mikor ért volna utol a hátizsákunk.

Bangkok utcáit járva mindenkinek feltűnnek a taxik élénk színei. Minden társaság más rikító színt választott magának.

A nagy távok, Bankokból délre a Maláj-félszigetre, vagy északra Chang Maiba éppen egy éjszakai utazásra vannak. Ez legkényelmesebben vonattal tehető meg, viszont az előre foglalásokról hallottak miatt ezzel nem is próbálkoztunk. A távolsági buszjáratok is legendásan kényelmesek és olcsóbbak is. A legjobbakon csak három sorban vannak székek rakva, az üléseket szinte teljesen vízszintesre hátra lehet dönteni és egyúttal a lábtartót magasra fel lehet emelni. A kárfán lévő gombokkal például hátmasszírozást is be lehet kapcsolni. Felszálláskor kis csomagot nyomnak az ember markába, amiben kis reggeli és innivaló van. Az egyetlen kellemetlenséget a fagyos hidegre beállított légkondicionáló jelenti. Simán tüdőgyulladást lehet kapni, ha valaki nem készül pulcsival, kabáttal, sapkával és hosszúnadrággal a felszállásra. Mi készültünk, de az orrunk így is majd lefagyott.

Emberek …

Két jelző jut mindenkinek eszébe Thaiföldről, az egyik a Szabad ország, mivel ez a föld sose vált európai gyarmattá és a nép rendkívül büszke függetlenségének megőrzésére, bár az USA-nak végül behódoltak. Hívják még a Mosoly országának is. Igaz, a magyarázat, miszerint az ország régi neve, Sziám ezt jelentené téves. Mindenesetre, nagy tapintatlanságot követne el az ember, ha ezt a helyieknek az orra alá dörgölné.

A mosolygáson túl, ami szerintünk ugyanannyira igaz a kambodzsaiakra vagy burmaiakra, meglehetősen szelíd viselkedésűek az emberek. A társadalmi konvenció szerint mindenben a jókedvet és örömet keresik, sőt cikkinek számít, ha valaki mérges, begurul vagy egyszerűen rossz lábbal kelt fel, és fóbiásan menekülnek minden ilyen jelenettől. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne tudnának nemet mondani.

… és a király

Thaiföld alkotmányos monarchia, az alkotmány értelmében az uralkodónak kevés közvetlen hatalma van, legfontosabb szerepe a nemzeti identitás és egység megtestesítése valamint a thai buddhizmus védelmezése. Noha a király közölte, hogy nem tekinti magát bírálhatatlannak, a rendőrség minden feljelentés alapján köteles vizsgálatot indítani, mert az uralkodó kritizálása vagy kigúnyolása bűncselekménynek számít, melyet szigorúan be is tartatnak. IX. Ráma a világ legrégebben trónon lévő élő uralkodója. A királyt tisztelik és szeretik – ki merne mást mondani – viszont a trónörököst nem, mert korrupt. Kíváncsiak vagyunk mi lesz a kritikákkal, ha majd ő lesz trónon. Állítólag nem fogadnak el olyan papírpénzt, amit a tudatlan külföldi a farzsebéből gyűrötten halász elő, a király arcmásával nem lehet így elbánni. A városok teli vannak plakátozva a képeivel, néha kedvenc időtöltései közepette ábrázolva, fényképezőgéppel a kezében. A gép márkája feltűnően látható, jó reklám. A legnagyobb címletű pénzen is fényképezőgéppel ábrázolták.

A múlt idők királyai csak fehér elefánton utazhattak. Ha valaki talált a dzsungelban egy ilyen állatot, kötelessége volt azt a király számára elvinni, természetesen jól megfizették érte. Hajdan az ázsiai elefánt a mindennapi munkából és utazásból kivette a maga oroszlán részét, sőt a hatékony thai hadsereg ütőerejét képezte. A szokás még mindig törvény erejével hat, csak időközben a thai vadelefántok száma csappant meg olyan szinten, hogy nemzeti parkban sem lehet látni.

Kissé összetörve a hosszú úton, de végre estére megérkeztünk Bangkokba, ráadásul a hátizsákos turista negyed kellős közepébe. Ugyan az árak magasabbak voltak a reméltnél, de találtunk magunknak egy helyet, ahol meghúzódtunk egy éjszakára.

Hamar kiderítettük, a délre tartó buszra este is fel lehet szállni, így a napot a burmai vízum beszerzésével és kevéske városnézéssel töltöttük. Felszerelkeztünk az összes szükséges irattal és adattal, majd felszálltunk a Chao Praya-n úszó hajók egyikére. A folyón való közlekedést mégiscsak könnyebb volt átlátni, mint a szárazföldit és nem csupán a kilátás volt élvezetes, de útközben megbámultuk a 2011. októberi hatalmas áradás megzabolázására kipakolt homokzsákok maradványait is. Korábban aggódva figyeltük a bangkoki árvízről szóló, néha szenzációhajhász híreket. A nagykövetségen már kevésbé kellemes élményt gyűjtöttünk be. Itthon előre készültünk nagy adag igazolvány képpel, amikre a határátlépésekhez meg ki tudja mikhez szükségünk lesz. Csupán arra nem gondoltunk, hogy Mianmarba nem fogják a sárga hátteret elfogadni, csak a hófehéret. Ezt természetesen ügyesen kihasználja a néhány fényképész, akik arcpirító áron készítenek csapnivaló fotókat. Ráadásul teljesen kézi módszerrel Photoshop-ban kifehérítették a hátteret, majd Wordből kinyomtatták, mégsem sikerült elérni, hogy fejenként csak két képet készítsenek, ne négyet. Jól összevesztünk a fotósokkal és a pluszban készített fényképekre azóta sem volt szükség. Burma és a vízum biznisz már csak ilyen!

Még egy kicsit csavarogtunk a városban, de estére kiutaztunk a buszpályaudvarra az éjszakai távolsági buszhoz, ami délnek tartott. Előzőleg kértünk információt a jegyárról, de csak olyat hallottunk, amit sokalltunk, ezért gondoltuk, hogy kicsit hamarább érkezve még talán tudunk jegyet venni a pályaudvaron, olcsóbban. A számításunk bevált, körülbelül a felére ment le így az ár, viszont volt sok időnk az indulásig. A bazárhoz inkább hasonlító állomáson lődörögve egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki vigyázzállásba vágja magát és percekig nem mozdul, majd intettek, hogy tegyünk így mi is. Ekkor jöttünk csak rá, épp a himnusz szól a szokásos agymosó zene helyett. Később megtudtuk, minden középületben minden reggel nyolckor és este hatkor lejátsszák a nemzeti himnuszt.

Thaiföldön a buszok és az utak jók és kényelmesek. Ez igaz volt erre az utazásra is, bár a buszsofőr az autópályán is hirtelen sávváltásokkal próbálta csökkenteni az út kényelmét, a stuardess pedig meglehetősen mogorva volt és egészen addig úgy csinált, mint aki nem ért angolul, amíg nem ő akart tőlünk valamit. A busz egyetlen TV-jében eleinte jobbnál jobb helyi karaoke klippek sorozata ment, majd egy éneklős románc és éjfél után – legjobbkor ugye – lövöldözős-robbantós film. A hang az egész busz egyetlen hangfalpárjából, hátulról üvöltött, pont a mi fejünk felett. Az, hogy ez volt az egyetlen hangforrás akkor derült ki, amikor meguntuk a tűrést és kihúztuk a hangfalból a kábelt.  A mogorva stuardess – aki talán egyedül nézte a tévét – sokat próbálkozott a hang újraélesztésén, de szerencsére nem jött rá az áldásos elnémulás okára. Nem akartuk ilyen drasztikusan intézni a dolgot, de a célnak megfelelt. Reggel kitettek minket az út szélére Khao Lak-ban, öt percig csak ácsorogtunk a napon, hogy kiengedjünk, a buszon töltött éjszaka alatt a légkondi átfagyasztott minket.

    Egy kis láblógatás

Khao Lak a búvárkodás miatt szerepelt az útvonaltervünkben, innen indulnak a hajók több napra a Similan-szigetekre. Délelőtt felmértük a lehetőségeket és szafari hajót választottunk, ami aznap délután indult, így este már hatalmasat lakmároztunk Pad Thai-ból. Kb. húszan lehettünk búvárok plusz a személyzet, ami már nagyobb társaságnak számít, de semmi fennakadás nem adódott ebből. A résztvevők nemzetisége elég változatos volt, legtöbbje európai, Svédországtól Görögországig, de volt kanadai és Amerikában élő orosz is. A kabinunkat egy német házaspárral osztottuk meg, ami olyan kicsi volt, hogy mindenki csak aludni járt oda. Enni a nyitott-fedett fedélzeten lehetett, a tetőn pedig volt egy napozó terasz, amin a hétágra szóló napsütés ellenére a szél miatt csak kapucnis pulcsiban tudtunk megmaradni.

Miután megtömtük a korgó hasunkat, meghallgattuk az eligazítást és kedvcsinálót, majd mindenki összeszerelte a palackját a másnap hajnali bevetésre. Ébresztő-kávé után mindenki belebújt a búvárruhába, egy ugrás a vízbe és már merültünk is egy új világ felé.

A merülésvezetők az addigi merülések száma alapján állították össze a csoportokat. Sajnos ez azt jelentette, hogy nem együtt merültünk, mert egyikünknek még nem volt gyakorlata a vizsga letétele óta, de két éjszakai merülésen egymás párjai lehettünk a vízben is. Az első merülés különösen ismeretlen társasággal még mindenképpen teszt jellegű, ezért biztonságos sekély – és általában nem túl izgalmas – helyen történik. Az első tapasztalok alapján azonnal át is rendezgették a csoportokat. A cég hirdetése alapján négy búvárra egy vezető jut. Ez csak abból derült ki, hogy az átrendezgetés kapcsán előre elnézést kértek, hogy most egy alkalomra öten leszünk. Az első alkalommal nem sok élőlényt láttunk, de az élmény jó volt (This is the beginning of a beautiful friendship). A PADI – az egyik nemzetközi búvár iskola – szabályait nagyon szigorúan betartva, egy-két mélyebb merülés miatt, a gyakorlatlanabbakat nagyon rá akarták beszélni egy haladó tanfolyamra, vagy annak legalább arra a részletére, ami 30 méteres mélységig enged merülni. Ehhez inkább tapasztalat kell, mint papír és pénz, úgyhogy ezt kihagytuk, de volt, aki az alaptanfolyamot egyből megtoldotta ezzel a kiegészítéssel. A nagyon beharangozott „mély” merülő helyen végül csak egyet merültek a haladók is, mert ott éppen a látási viszony 5-10 m lehetett. Ettől a kis rátartiságtól eltekintve nagyon korrektek voltak mindenben.    

A világ második legerősebb földrengése 2004-ben rázta meg Similan-szigetek környékét, amit 15 m magas, pusztító szökőár követett. Az emberéletek elkövetelésén és felszíni pusztításon túl a hullám az útjába eső korallmezőket is tönkre tette. Ha ez még nem lett volna elég, pár évvel később korall kifehéredés következett, ami a megnövekedett vízhőmérséklet miatt a korall pusztulását okozza. Szomorú és lehangoló látvány volt néhány helyen, hogy szinte csak korall törmeléket láttunk. Bár a korallok azóta nem regenerálódtak, számos egyéb élőlény ottmaradt a szigetek körül. Több olyan állat van itt, ami már önmagában emlékezetessé tenne egy túrát.

Ahogy egyik emlékezetes kiejtésű anglol merülésvezető mondta a merülés előtti eligazításon: „Sometimes look into the blue. Some big guys maybe cruising around.” A legnagyobb ilyen, mind méretben, mind élményben a manta volt. Kétszer találkoztunk egy-egy 4-5 méteres példánnyal. A leopárdcápa emberre nem veszélyes, belőlük néhányat igazán közelről sikerült megfigyelni, felülről 20 méterrel lejjebb pedig egy üzekedő párt láttunk. A tengeri kígyó is különlegesség volt a számunkra. Ez már elméletileg nem veszélytelen – a mérge halálos –, a gyakorlatban viszont nem támad emberre. A kis szája és fogai miatt csak ujjközön és fülcimpán tudna harapni és ez ellen ökölbe szorított kézzel, fülünket fogva védettek lehetünk – tartja a városi legenda. A bohóchalak hosszú ideig lekötik a kezdők és haladók érdeklődését: ez a búvárok nagy bohóchal korszaka. A Vörös-tenger után, ahol csak egy fajuk fordul elő, itt új lendületet kapott a figyelem, mert Dél- Kelet-Ázsiában 4-5 fajt is lehet látni. Szintén színesek és látványosak, csak sokkal ritkábbak a szellemtűhalak. Fejjel lefele állnak és tökéletesen beleolvadnak a környezetbe, ezért gyakorlott szemre van szükség. A mellékelt képen ez talán nem látszik, hála a remek fotósnak és a hal által rosszul megválasztott környezetnek.

 A hajón gondoskodtak arról. hogy az ügyfelek ne maradjanak élmény nélkül. A merülés végén nem kis hajóval mentek a búvárokért, hanem a naggyal. Izgalmas volt farkasszemet nézni a közeledő hajó orrával, majd 10 méter távolságból „farolt” egyet és pont a hajó hátuljánál található létra mellett voltunk. A bőségesen készített ételekből az erélyes tukmálás után is elegendő maradt, hogy a merülőhely közelében a tengerbe dobálva etessék az állatokat. Ez persze egy kis csalás, ami felett szemet hunytunk, például azért, mert így kedves „kis” méteres teknősök úsztak oda a hajóhoz. A merülések közötti szünet alatt néha kiengedtek a közeli szigetek hófehér homokú strandjára. A vendéglátóink környezettudatossága volt, hogy a zuhanyzóban kirakott folyékony szappan és sampon organikus anyagokból készült, mert az egyből a tengerbe került.

Nagyon izgalmas négy nap után kicsit szomorúan búcsúztunk a csapattól, szívesen maradtunk volna még tovább. Viszont végre megint kettesben lehettünk és új kalandok elé néztünk Phang Nga-ban, nem messze a „James Bond” szigettől.

A határtól Siem Reapbe vezetett az utunk a taxival, az Angkor mellett kinőtt, legfejlettebb kambodzsai városba. Az agyforraló melegben sokat vacakoltunk, mire kiigazodtunk a térképen és megfelelő szállást találtunk. A kiválasztott helyen kialkudtuk, hogy ingyen mosathassunk.

Finomat ebédeltünk, kicsit sziesztáztunk, majd megvettük a következő napokra a belépőjegyet a khmer királyok városaiba, amivel még aznap bemehettünk a naplemente fényeiben megnézni Angkor Watot, a legnagyobb megmaradt templomot.

A khmer birodalom 600 éves fennállása több kritikus időszakkal, háborúkkal, bukásokkal és ujjá éledésekkel volt tarkítva. A khmer királyokat 800-ban sikerült egyesíteni és sok költözés után a főváros Rolous lett, Angkortól dél-keletre. Hindu vallás alapjaként a király kikiáltotta magát istenkirálynak, mint Siva földi helytartója és felépíttette a templomhegyek hosszú sorában az elsőt. A templom Meru-hegyet jelképezi, ahol Siva lakik és így a hindu univerzum középpontja. A terület nem bővelkedik dombokban, így gyakran mesterségesen oldották meg az analógiát. A toronyként megjelenő templom legfelső szentélyében folyt a rituálé. A khmer építészek nem találták ki, hogyan lehet boltívekkel nagyobb fesztávokat áthidalni, csak az álboltozatot ismerték. A téglák malter nélkül illeszkednek és a párás időjárás ellenére nem mohosodnak. (Ez nem mondható el a mai termékekről.) Mivel csak vallási építmények készülhettek maradandó köböl és téglából, a világi épületekből nem maradt fenn semmi, még a királyi palota sem. Rolous mellett építették az első hatalmas víztározót, amivel öntözni tudták a földeket egész évben. A Meru-hegy ráadásul tavakkal van körülvéve, tehát ideológiai szempontból is kapóra jött a beruházás.

Ezt követően a figyelem kicsit elterelődött Rolousról és amikor a környék ismét a főváros kitűntető szerepét kapta, a választás Angkorra esett. Új vallás, a buddhizmus kezdett teret hódítani, ahogy a khmerek felügyeletük alá vonták Thaiföld és Laosz déli részeit. További királyok jöttek-mentek, de Burma és Malajzia is terítékre került, amivel egy időben megépült az angkori templomok legfenségesebbike, a Visnunak szentelt Angkor Wat. Az útikönyvek fontosnak tartják a tömeg elkerülésére tehető kísérletek ismertetését, ezért az első napfelkeltekor lélekben felkészültünk a legdurvább nyomulásra. Amikor odaértünk a bringánkon inkább az lepett meg bennünket, hogy milyen kevesen vannak. Vagy a kínai kirándulók edzettek meg bennünket, vagy december első hete nagyon kellemes időszaknak számít.

    Dombormű Apszarákról

Az Angkor mellé épített víztározók idővel már nem elégítették ki az igényeket, a templom építésének gyötrelmei és a vietnámiak ellen vezetett katasztrofális hadjárat a város hanyatlásához vezetett. 1177-ben a chamok elfoglalták és felégették a fából épült települést. Néhány évvel később sikerült megszabadulni a támadóktól, de az ország olyan sérülést szenvedett, hogy az új király jobbnak látta, ha áttér a hinduizmusról a buddhizmusra és egyúttal Angkor helyén felépíti az új fővárost, Ankgor Thomot, amit immár fallal, vizesárokkal és vad krokodilusokkal is védtek. Az új város középpontjába Bayon került. Ez a templom kitűnik a többi közül a rengeteg tornyával és főleg az azokat díszítő több száz, méteres kőarccal, amik az építtető királyra hasonlítanak. A Nagy Testvér figyel! A sejtelmesen mosolygó fejek és a templom fő célja a mai napig kérdések elé állítják a kutatókat.

A várost az 1400-as évek közepéig használták, amikor a thaiok elől Phnom Phenbe menekültek, azt követően csak az itt ragadt szerzetesek és zarándokok látogatták, lassan a dzsungel visszahódította, de a majmok felfigyeltek a műalkotásokra.

A nemzetközi köztudatba 1860-tól került vissza, amikor a francia Mouhot részletes feljegyzést és rajzokat készített a gyökerekkel benőtt templomokról. A századfordulótól kezdve megindultak a turistahadak és a restaurátorok flottái, hogy a homokkő épületeket megmentsék a pusztulástól, környezetbarát módon elefántháton járva a területet. Az első húsz év a különböző helyreállítási irányzatok megvitatásával telt, majd megegyeztek abban, hogy az eredeti építési technológiát alkalmazzák újra a teljes épület szétszedésével és megerősített összeállításával. Így eltelt néhány évtized, amit a Vörös Khmerek és a kambodzsai polgárháború keresztezett. Az illetékes hatóságoknak még idejében sikerült az elmozdítható szobrokat és műalkotásokat biztonságba helyezniük, és ezeket azóta nem szándékoztak visszarakni.

A háború miatt járt pórul az egyik látványos templom, a Baphuon nem messze Bayontól. A háború pont akkor tört ki, amikor a templomot már kődarabról kődarabra szétszedték és a feljegyzések a válságos időben megsemmisültek. A békében hozzáláttak, hogy újjászülessen a templom és egy bő évtized alatt ez sikerült is, de a fűben még mindig hevernek kimaradt 3D-s puzzle darabok.  

A restauráció és a turisták érdekei Angkorban nem járnak kéz a kézben. A felújításhoz elengedhetetlen tisztogatás megfosztja a benőtt templomokat a növények által keltett romantikus látványtól. A felfedezéskori legendás állapotra természetesen nem számítottunk, de mi már hiába kerestük az egyik kapu arcdíszét, amit egykor körbefontak a gyökerek. A fák gyökerei persze köveket mozgatnak meg, ami folyamatosan rombolja a templomokat. Néhány helyen a hangulat kedvéért mégis meghagyták a nagyobb növényeket. Valójában ezeken kívül gondosan meg van tisztítva a terület. Egyes helyeken olyan romok vannak, hogy első pillantásra úgy tűnik, itt nem volt semmi restaurálás. Ezt a tévhitet sietnek eloszlatni a hatóságok, bemutató táblán látható egy részlet, amin a most romnak látszó részek korábban szinte kőrakások voltak.

A templomok restaurálásán számos ország régészei dolgoznak, de egy templomon általában egy ország emberei tevékenykednek. Ezekről néha táblán értesülhet a látogató. A legnépszerűbb, fákkal benőtt templom komplexum például az indiaiaké. Jól választottak, semmit nem kellett csinálniuk, gondoltuk elsőre, de mint előbb írtuk, ez nem igaz.

Találtunk hazait is, a magyar-német együttműködésben restaurált Szent Tehén templomot, de itt nem találtunk tájékoztatást. Nem tartozik a nagyobb templomok közé és, ha nem keressük céltudatosan, akkor a templomok barangolásával eltöltött három nap alatt nagy valószínűséggel nem is futunk bele.

A több napos biciklizés után tuk tuk-ot béreltünk, hajnalban keltünk, hogy a nap első sugarai ismét egy templom tetején érjenek bennünket Angkor környékén, aztán tovább száguldottunk a dermesztően hideg pirkadatban a távolabb fekvő Banteay Sreihez. A kora reggeli fényben bűvölten álltunk a kicsiny templom rózsaszínű kőből készült, finom faragásai előtt. A nap többi részét a környék megtekintésével töltöttük, de ez már más lapra tartozik.

Határátkelések

Négy hong kongi napunk alatt telítődtünk a nagyváros forgatagával és már nagyon vártuk, hogy kicsit nyugodtabb helyszínekre keveredjünk. Az új cél Kambodzsa lett, ahova Bangkok érintésével készültünk eljutni, tehát az út hosszúnak ígérkezett, de egy hetet akartunk ott eltölteni. A repjegyek árait mustrálva úgy döntöttünk, hogy a thai-kambodzsai határon szárazföldön megyünk át és igyekeztünk felvértezni magunkat az interneten megtalálható, ehhez szükséges tudnivalókkal. Mivel Aranyaprathetet már sötétben értük el a kisbusszal, egyet aludtunk és korán a határátkelőhelyen voltunk. Olvastuk, hogy a reggel érkezőkkel nem packáznak, könnyebben kiadják nekik a kambodzsai vízumot, de még így is bepróbálkoztak nálunk. A thai oldalon nem hagytuk magunkat eltéríteni, hogy ott kell megvenni a vízumot – a hivatalosat, de feketén és természetesen drágábban. A kambodzsai oldalon a vízumigénylő ablak felett kis táblára ki van írva, mennyit kell fizetni, de többet akartak tőlünk. Mutogattuk, hogy a fenti árat fizetjük, erre azt válaszolták, akkor nem engednek tovább.
– Azért az árért 3 nap alatt adják ki a nagykövetségek, a felár a sürgősség miatt van.
– Nem gond, megvárjuk.
Fogtuk magunkat, leültünk a kispadra és bepótoltuk a reggelinket, majd nagy nyugodtan elkezdtünk olvasni. Tíz percen belül jött valaki, a bajsza alatt somolygott rajtunk és szó nélkül kiadta a vízumot a rendes árért. Tényleg reggel kell érkezni.

Elég meglepődtünk azon, hogy ki- és belépéskor beszkenelik az ujjlenyomatot a kambodzsai oldalon. Ilyennel eddigi utunk során nem találkoztunk és érdekes, hogy pont egy szegényebb ország csinál ilyet. Lehet, hogy itt problémásabb a helyzet. A szálláson is láttunk egy érdekes tiltó táblát: drogot, pisztolyt, kézigránátot az épületbe hozni tilos.  

A határátlépés visszafelé sem telt teljesen zökkenőmentesen. A Siem Reapben megrendelt busz több órát váratott magára, a határra rengeteg más emberrel egy időben értünk. A határon nem tolakodtunk eléggé, így az utolsók közt az utolsó buszba soroltak be minket, aminek – tudtunkon kívül – az a sors jutott, hogy további határátlépőket gyűjtsön be. További több órás várakozás után sikerült csak továbbindulnunk Bangkokba, és amikor a buszsofőrt kérdőre vontuk, nagyon pimasz válaszokat kaptunk.

Angkor templomaiban szerzett élményeinkről a következő bejegyzésben lehet olvasni.

Selyemszövés

Kis szünetet tartottunk a rengeteg templomnézés közepette egy európai alapítvány selyemszövő gyárában. A cél természetesen a hagyományos mesterség megőrzése, a helyi technika és régi motívumok alkalmazása által, amit a nyugati ízléshez igazítanak. A gyárban végig lehet követni a selyemkészítés lépéseit. A hernyókat eperlevélen tartják, de sajnos az eper éppen nem érett. A kellő méretű gubókat forró vízben megfőzik és lefejtik az elpusztult hernyó körül a vékony szálat. Az itteni selyemgubó sárga, míg a környező országokban általában fehérek. Sok pödrés után természetes anyagokkal megfestik és puhítják a selyemfonalat, majd számunkra elég bonyolult szövőszéken elkészítik az anyagot: nemcsak az anyagába tesznek mintát, hanem a különböző színmintájú fonalak váltogatásával a színébe is. A helyi mintát a fonalak festésével állítják elő, tehát nem különböző színű fonalakat váltogatnak, hanem egy adag fonalat bizonyos helyeken átfestenek más színűre. A szövőszéken persze vigyázni kell, hogy mikor melyik festésű fonalat fűzik be, mert különben a minta nem jön ki. Ha több színt akarnak használni, akkor a fonáladagra szorosan spárgát tekernek, ami meggátolja, hogy alatta a fonál átszíneződjön. Így a végeredmény kimenetele kicsit rizikós, a minta kissé elmosódott lesz, de így is szép, vagy éppen így szép. Az alapítvány néhány éves „ösztöndíjat” ad a tehetséges jelentkezőknek, ami alatt elsajátítják a selyemszövés, fa- és kőszobrászat műfogásait és ezalatt biztosítja az illető megélhetését.

A környék

Gyönyörködtünk a tavaszi tájban, a fürdőző bivalyokban, a zöld rizsföldeken dolgozó emberekben. Elvitettük magunkat hajón a közeli úszó faluhoz, ahol csónakból megmutatták nekünk a néhány házból álló kis települést a mangrove erdő szélén. Itt az emberek még főzni is csónakban főztek, jobb esetben a csónak melletti kis stégen. A gyerekek, ha hirtelen el kellett rohanniuk a szomszédba, akkor lavórba ugrottak és kézzel hajtották magukat, amúgy iskolába is ladikkal mentek. Itt láttuk a világ legtisztább malacait. Vajon valaha életükben hemperegtek egy jóízűt a sárban?

Étel

A francia gyarmatosításnak köszönhetően, Kambodzsában egészen más ételek vannak, mint amikkel addig találkozunk. A francia örökség legszembetűnőbb terméke a bagett, amiből minden nap vittünk ebédhez az egész napos biciklizésekhez. A szerte Dél-kelet Ázsiában népszerű reggelivel, a banános vagy ananászos palacsintával egyből behatóan megismerkedtünk. A világnak ezen a felén, tavaszi tekercs néven a következőt értik: a párolt répát, hagymát, káposztát és egyéb zöldségeket réteslap szerű vékony tésztába csomagolják és bő olajban kisütik. Jár hozzá ecetes, chilis mártogatós. Ami valóban kambodzsai étel, az arak és kako leves. Mindkettő alapja valamilyen hús (csirke, disznó vagy marha), amihez bőségesen adagolnak édesköményt, zöldségeket és tojást. A kakot kókusztejjel főzik sűrűre, de mindkét kiadós levest nagyon csípősen tálalják. Friss zöldségekre kiéhezve ráfanyalodtunk a zöldséges ráksalátákra is és nem jártunk pórul.

Emberek

Kevésnek bizonyult az idő, hogy negatív élményt szerezzünk a kambodzsai emberekkel kapcsolatban. Az azonban bizonyos, hogy Kína után felüdülés volt itt lenni, az emberek kedvesek voltak, a gyerekek nevetve üdvözöltek minket, ha felbukkantunk egy templomnál, vagy ugrándozva utána futottak a tuk tuk-unknak és a szállásunkon mindenben ügyes-bajos dolgunkban a segítségünkre voltak. A templomok előtt italt, ételt, ajándékokat próbáltak mindig eladni. Nem voltak kellemetlenül erőszakosak, 2-3 „köszönjük, nem kérünk” után abbahagyták a tukmálást, de majd visszajövet ha kérünk, akkor nála vegyünk és bemutatkozott.

Közlekedés

Mivel keveset és nem túl mélyen (a thai határtól 150 km) voltunk az országban átfogó képet nem tudunk felvázolni. A határtól egyik irányt taxival a másikat busszal tettünk meg. Taxit használni ekkora távra kicsit meglepőnek tűnt számunkra, de az útikönyv szerint ez a bejáratott módja. Ázsiában a motorizált közlekedés legegyszerűbb lehetőségei elég változatos formákat öltenek. A kambodzsai megoldás a motorbiciklihez erősített „utánfutó-hintó”. Többféle neve van, többek közt tuk-tuk, ezt volt legkönnyebb megtanulni. A romok bejárására a biciklit választottuk, lassabb és kényelmetlenebb, mint egy tuk-tuk, továbbá az eltévedés kockázata is velejár, de kalandosabb és a célnak tökéletesen megfelelt. Naponta kb. 30-40 km-es köröket tettünk sok megállóval és sok vízzel.

Kína hatalmas ország, ez a konyhában is jelentős változatosságokat eredményez. A különbségeket terület szerint csoportosítják, így beszélhetünk északi, déli, keleti és nyugati konyháról. A földrajzi elhelyezkedés és domborzat meghatározza a klímát, ami az elérhető nyersanyagokra van hatással. A történelem és vallás befolyásolhatja az ételekkel kapcsolatos hiedelmeket, a jellegzetes főzési technikát és életmódot. Tömören összefoglalva észak sós, dél édes, kelet csípős és a nyugat savanyú. Az eltérésektől függetlenül az étel a kínaiak számára fontos, az alapvető jellemvonások a nehéz időkben alakultak ki. Fontos, hogy kevés tüzelőanyaggal főzzenek, ezért a zöldségeket és húsokat apróra darabolják és erős tűzön hirtelen pirítják. Az asztalhoz közösen ülnek le, egy tálból esznek, hogy mindenki ételhez jusson. Az étkezés fontosságát mutatja, hogy az „Ettél ma már?” kérdés udvarias üdvözlésnek számít, mint a „Hogy vagy?”.

A rendelés általában nem bonyolult feladat, ha hajlandóak voltak egy kis időt szakítani ránk. Ahol nem volt angol nyelvű étlap, nem számított udvariatlanságnak körbejárni az étteremben és rábökni valakinek a tányérjára. Nyugat-Kínában többször ettünk olyan helyen, ahol étlapot nem tudtak adni, de ott a nyers zöldségek ki voltak téve üvegszekrénybe és a húst is ki lehetett kérni szemrevételezni. Így csak kiválasztottuk a szimpatikus karfiolt vagy kínai kelt és rájuk bíztuk, hogyan készítik el. Néha a hozzávalókból egy étlapon szereplő étel állt össze, néha meg elkerekedett a szemük a fura zöldségpárosításokon, így vagy úgy, a végeredmény mindig nagyon ízlett.

Az asztalokra kitett teából igény szerint lehet inni, de ezeknek a teáknak mindenalkalommal más íze volt. Ugyan zöldteának hívták, de szerintem ez csak gyűjtőfogalom. Előfordult például, hogy egyértelműen spenót íze volt. Többnyire mégis gyenge jázminteával fogadtak. Fekete teát csak elvétve találtunk a nagyobb üzletekben, így mi is jázminteát szereztünk be a gyakori vonatutakra, ahol forró víz mindig volt.

Tejet csak nagyobb boltokban láttunk az utunk során, a kávét is sűrített tejjel vagy tejporral kínálták. A kínaiakban az a meggyőződés alakult ki, hogy tejet csak a nomád lovasnépek isznak, tehát nem tartják nagyra. Aki nem iszik huzamos ideig tejet, például az elterjedt hiedelem miatt, annál a laktószt lebontó enzim termelődése idővel leáll. Így biológiai ok is kialakul a kulturális ok után a tejtermékektől való tartózkodásra.

A reggelikkel kevésbé voltunk szerencsés helyzetben, mert a rizslisztből készült darát vagy kását nehezen nyeltük le. Örültünk, ha az utcán frissen sütöttek kis fánkokat, vagy csavart tésztát. A vízben kifőzött, hússal, zöldséggel töltött gombócot is szívesen ettük. Sanghajban és Hong Kongban a barátaink útmutatásával felfedeztük a város kiváló péksüteményeit, amit a nemzetközi vállalkozók ottani térhódításának köszönhet. Telítettük magunkat a túrós és diós kalácsok, illetve spenótos és sonkás tojásos tortácskákkal, hogy később kevésbé áhítozzunk az európai ízekre.

Főételek közt örök sláger maradt a pirított malachús savanykás zöldbabbal, ha semmi más nem mozgatta meg a fantáziánkat, akkor ezt választottuk. Ez azonban Kínában ritkán fordult elő velünk. Egyik sokat emlegetett ebédünk, amit alapanyagok alapján állítottunk össze a következő volt: paprikás disznóhús, zöldbabos tofu, pirított répás lótuszgyökér (retekhez hasonló) és az elmaradhatatlan rizs. A marhahús keserű tökkel párosítva szintén kellemes élmény volt. Az édes-savanyú mártással mindenféle húst készítenek, de legjobban a halhoz ment, amit jóízűen fogyasztottuk el Hong Kongban és megúsztattuk a halat csípős mogyorós tésztalevessel.

A tibeti határvidék egyedi konyháján a kedvenc vacsoránkon sült édes paprikával és hagymával körítették a jakhúst, ami az otthoni pirított máj ízére emlékeztetett.  Ezt mézben forralt joghurttal (ettől egész túró állaga lett) nyomattuk le és jakvajas teát ittunk rá, hogy csússzon.

Mielőtt elhagytuk volna a kínai szárazföldet, az egyik kedvencünkkel, a pekingi kacsával búcsúztunk. A fővárost elhagyva, amerre jártunk nem került az utunkba ez az ínyencség, csak egy olyan nagyon nagy városban, mint Guangzhou. Nem sokkal ez után Hong Kongban olyan honfitársunkkal is találkoztunk, aki csalódott a pekingi kacsában: „hiszen az csak a bőre”. Hát igen, na de micsoda bőr! A kacsát egészben kihozzák és látványosan a vendég előtt meghámozzák, majd a hússal lelépnek a konyhára. Guangzhouban annyival jobb volt a helyzet, hogy utána a húsból még készítettek egy nagy adag ételt, amit már eleve elvitelre kértünk, mert mi már a „kacsabőrrel” is nagyon jól laktunk és annál jobbat már a kacsából sem tudtak csinálni.

A kínai konyha igazán sok mindent kipróbál, de néhány hírhedtebb fogásával nem egyszerű találkozni - igaz, mi nem is kerestük a lehetőséget. A fecskefészek drága ínyencség, számos környező országban sok embert foglalkoztat a beszerzése. A kínaiak cápauszony fogyasztása miatt messze földön irtják a cápákat. Az élő majom agyvelejének evése bár hivatalosan tiltott „csemege”, de lehet, hogy ez csak városi legenda. Ahogy gazdagodik a kínai középréteg, úgy írtják az állítolagos impotencia növelő élőlényeket maguk körül.

Sanghajban sóvárogva megjegyeztük egy étteremben, hogy de jó lenne egy kis édességet enni, miért nincs sose az étlapon, mire megbotránkozással egyenértékű felvilágosítást kaptunk egy kínai ismerőstől, hogy „miért lenne, ez egy étterem”. Jót mulattunk magunkban a dolgon és ettől kezdve beértük a gyümölccsel, mint desszert. A kevés édesség, amivel az utunk során találkoztunk általában nagyon cukros volt. Még Xi’an-ban láttuk egy kis boltban, amint gyömbéres karamellát nyújtottak és ahogy az ezüstszürke színű massza kihűlt, úgy darabolták. Szintén Sanghajban, a nyugatinak számító Pudongban ráfanyalodtunk egy izgalmasnak kinéző desszertszerűségre. Mint kiderült, valójában nagyon egyszerű dologra bukkantunk, a Japánban megismert édes babból készült masszát édesített jégkása halomra kenték. Olyan érzésünk volt, mintha a fagyi ősére bukkantunk volna. Egy másik végtelenül egyszerű desszertféle, amivel megpróbálkoztunk, az édes vízben úszkáló rizsliszt-golyócskák voltak. Európában nevelkedett ízlelő bimbóink berzenkedtek a nem túl kifinomult édesség ellen. Kínai utunk végén, Hong Kongban ismét rátaláltunk ugyanezekre a lisztgolyócskákra, immár mindenféle gyümölcs, kávé, tea, stb.… ízesítésű jeges lében úszkálva. Kaptunk hozzá centi átmérőjű szívószálat, hogy a golyócskák is átférjenek rajta. Mint esti hűsítő egy forró és párás nap után, ezt már jobban élveztük. Egyik este, amikor a napot egy duriánnal készített gyümölcskehellyel akartuk nyugtázni, gyanútlanul megkérdeztem egy másik kínai ismerősünket, hogy az a sötétbarna formátlan darabka a gyümölcsök közt a tányéromban csak nem csoki-e. Erre elkerekedett szemekkel mondta „már hogy lenne csoki”. Kínában még nem fedezték fel a csokoládét és kicsit aggódva gondolunk arra, mi lesz a csoki árával, ha egyszer úgy igazán rákapnak az ízére.

Emberek

„Nyí-háó” a köszöntés kínaiul. A vicces hangzása miatt hamar megtanultuk, viszont nem sokszor volt rá szükség. Hegyen, étteremben, boltban hamar leszoktunk a köszönésről, mivel nem viszonozták. Étteremből távozáskor a búcsúzáshoz általában szemkontaktot sem sikerült létesíteni. Már írtuk mennyire nem sikerült megértetnünk magunkat a vasútállomás szóval. Kínában tanuló magyar fiútól hallottuk, hogy a helyiek a kínait még kezdő szinten beszélő külföldit nem segítik, hanem kinevetik. Kiváló motiváció! Le is mondtunk a további nyelvtanulásról. A számokat azért megtanultuk kézzel mutogatni 10-ig, mert ebből hamar félreértésekbe fut az ember.

    Arcunkba bámuló bácsi

További utunk során nagyon gyakran kérdezték tőlünk, milyen volt Kínában utazni, mivel ez az ország erősen megosztja az utazó tábort. Ha egy feltételnek eleget tud tenni az ember, akkor nagyon lehet élvezni. A járművek kényelmesek, elég pontosak, a szállások elfogadható áron vannak, az étel jó és kiadós és nem utolsó sorban a természet lélegzetelállító. A feltétel viszont nem csekély, a fentieket csak akkor képes az ember élvezni, ha a kulturális és viselkedésbeli különbségeket megbotránkozás nélkül elfogadja vagy eltűri.

Kultúra

Kína a világ legősibb, folyamatosan fennmaradt kultúrájával büszkélkedik. A Sárga-folyó termékeny partjainál i.e. több ezer évvel emberek telepedtek le, itt alakultak ki az első királyságok és ezek egyesítésével a tudományok és művészetek művelésére alkalmassá vált az állam. Így jóval az európai feltalálás előtt már ismerték a könyvnyomtatás és papírkészítés technikáját, használták a puskaport és az iránytűt, vagy készítettek selymet és porcelánt. A kínai tudomány, művészet és vallási élet erős hatással volt Japánra, Vietnámra és Tajvanra. Viszont bármennyire is egy tőről indult Japán Kínával, ez nem jelenti azt, hogy a szigetország lakóinak világnézete ne venné néha homlokegyenesen ellenkező irányt a kínaiakéhoz képest. Biztosan sok magyarázatot lehet találni erre a meghökkentő fejleményre. Én azt gondolom, hogy az emberekre kívülről rákényszerített egykézés egy alapjaiban egoista és önző, másokon átgázoló generációt termelt ki, vagy majd fog kitermelni, mert az a generáció még fel sem nőtt. Úgy tűnt, mintha Kínában az udvariasság és tekintettel lenni másokra nem létező fogalmak lennének. A tömegben lökdösődés, az ordibálva beszélgetés olyan helyen, ahol másokat zavarhat, cigarettára gyújtás boltban, buszon, csecsemő mellett, és a gusztustalansági triatlon: harákolás, köpködés, böfögés, mind ezt az érzést erősítették. Kulturális különbségek, mondhatná az ember, vagy szójátékként mi a kulturálatlansági különbségeket is használtuk. Elvileg mindkettő csak annyit jelent – az első persze elnézően, a második viszont nem –, hogy valamihez eltérően viszonyulnak egy másik kultúrában. Mi a fentebb felsoroltakat nem elnéző mosollyal fogadtuk, de egy idő után legalább már tudtunk rajta nevetni.

Közlekedés

Lijiangból induló vonattal vágtunk neki utolsó kínai célpontunknak, Guangzhounak. A jegyvétel megint örök emlék marad, ezért a közlekedési részhez újabb kiváló illusztráció. Kunmingban eleve át kell szállni egy másik szerelvényre és mi ezt még tovább bonyolítottuk azzal az elképzelésünkkel, hogy a Kőerdőnél kiszállunk néhány órára megnézni a kőpengéket és egy későbbi vonattal még aznap továbbmegyünk Guangzhouig. Az első jegyárusító még belevágott a nagy feladatba, de öt perc után elmenekült, szerencsére küldött maga helyett mást. A második idősebb jegyárusító már ott kiesett a normális kerékvágásból, hogy Kunmingban egy 40 perccel később induló vonatra fel szeretnénk szállni, mondván ő nem tudja garantálni, hogy az első vonat idejében beérkezik Kunmingba. Az elsőnél ez még nem okozott gondot. Próbáltuk nyugtatgatni, hogy vállaljuk a kockázatot, csak adja ki a jegyet. Neki nem az aggódás a feladata, hanem a jegy kiállítása. Eddig eljutni a folyamatban bő tíz percbe telt, mialatt mögöttünk a felgyülemlett tízegynéhány ember kezdett morgolódni. Amikor kértük volna a harmadik, Shilin-Guangzhou közti jegyet, aminél ugyanazon a napon egy 4 órás megszakítás volt, a hölgy visszavonhatatlanul elvesztette a fonalat. Valamiért a középső, Kunming-Shilin jegyet ki akarta hagyni a sorból, a Shilin-Guangzhout pedig egy nappal későbbre kiállítani. Ez utóbbinál pedig beleütközött abba a problémába, hogy 5 nappal előre már nem lehet foglalni. Mi pont 4 nappal előre akartunk foglalni, szóval akár minden simán is mehetett volna. A hangulat fokozására mögöttünk a tömeg puccsot szervezett és a mimikából ítélve egyszerűen félre akartak volna állíttatni minket, hogy ne foglalkozzon velünk a hölgy, aki szemlátomást maga is legszívesebben elszaladt volna, csak ne lásson minket. Mi döbbenten álltunk a fejlemények előtt, miszerint nem képesek nekünk kiadni fejenként három darab egymást követő jegyet, amikor segítségünkre sietett egy angolul beszélő fiatalember, aki végre képes volt felfogni, hogy mit szeretnénk. Az eladónak még ezután is sikerült kétszer a későbbi időponttal próbálkozni. A szituáció azért is abszurd volt, mert a jegyvételhez szükséges minden információt (szerelvényszám, honnan, hova, indulás, komfortfokozat) gyöngybetűkkel felírtunk egy papírra, szóval csak sorban be kellett volna pötyögni a gépbe és kinyomtatni a jegyeket. Így kb. a nyolcadik nekifutásra sikerült eljutni a három jegy eladásához. Ekkorra már mi is jól lefáradtunk és nem vettük észre, hogy a második jegyet nem a kért minőségű ülőkocsiba adta, hanem a legalsó fokozatba. Nagy volt a meglepetés, amikor az éjszakai út után, még kissé álmosan megtaláltuk a jegyünk szerinti kocsit: nagy üres hodály, a két szélén fapad futott, mintha raktárhelység lenne. Még mielőtt el tudtuk volna dönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk a kocsiban velünk utazó zenészek előszedték a hangszerüket és egy kis koncertet rögtönöztek az utazóközönség és maguk számára. Énekes hölgyek is előkerültek, ráadásul mikrofonba énekeltek, amit felerősítettek. No, innentől inkább érdekes volt a műsor, mint jó.

Ha össze akarom foglalni, akkor Kínában az utazás nehéz. Nem a kényelmetlenség, vagy a lassúság miatt, mert ez nem lenne igaz, hanem a mód, ahogyan az emberek közlekednek egymásra való tekintet nélkül. A különböző bejegyzésekben említett kommunikációs nehézségek ellenére kedveltük a kínai vonatot. Ha sikerült megvenni a jegyet, utána már nem volt gond az utazással. Megesett, hogy késett, az is, hogy használt ágyneműt kaptunk, de az ember a hálókocsiban bevackolta magát a legfelső priccsre, ahova a kíváncsi bámulók tekintete már nem jutott el és bármivel agyonüthette az időt. Onnan fentről ugyan nem lehet kilátni az ablakon, de az alsó szinten összeverődött pletykafészken vagy kártyapartin lehetett szórakozni. Volt néhány ember, akik a nyelvi ismeretek hiányában is beszélgetni próbáltak velünk, előkapva egy darab papírt, hogy majd az írásból bizonyára minden világossá válik számunkra. Ahogy másutt sem, az emberek nem sok gondot fordítanak a vonaton a szemét elhelyezésére. A rengeteg szétrágott szotyi héja mind a padlón landolt, amit a végállomásra begördülve a kalauzok söprögettek össze. A szemétdombon ücsörgő embereken legalább annyi fejlődést tapasztaltunk, hogy már nem gyújtottak rá a vagonban, csak az ajtó előtt, ellentétben azzal, amit úgy három éve hallottunk Kínáról. Reméljük, hogy a buszokban mindenütt kirakott dohányozni tilos táblákat is előbb-utóbb tekintetbe veszik.

Legtöbbször egész éjszaka utaztunk, ezért a hálókocsis jegyet vettünk. Ebből is két kategória van, mi beértük az alacsonyabbal. Ebben nem volt ajtó a fülkén és 6 ágy volt egy beugróban. Ülőhelyes kocsiból is két osztályt láttunk, az első a magyar másodosztállyal van egy kategóriában, a másik pedig a fapados, amihez a fentebb leírt módon volt szerencsénk. A vonatok mellett erős érv, hogy a menetrendjét az interneten meg lehet nézni. Általában a netről kinézett kész tervvel mentünk jegyet venni és nem helyben próbáltunk információt szerezni.

Távolsági buszra csak akkor szálltunk, ha vonat nem járt arrafelé. Belföldi repülőt pedig nem használtunk. Ahhoz, hogy jó áron megkapjuk őket pár héttel előre kellett volna megvenni, ennyire meg nem akartuk megkötni magunkat.

Az utcai közlekedés nehézsége tíz percen belül kimeríti az embert, ha folyton ki kell könyökölni az utat. A zebrán hiába volt nekünk (is) zöld a lámpa. Biztonságosabb volt piroson átkelni, mert itt legalább működött az a beidegződés, hogy duplán körbenézünk, míg zöldnél kevésbé, pedig ugyanúgy szükség volt rá. De az is jellemző, hogy a zebrát az autósok és motorosok hada nem hagyja szabadon, hanem úgy kell átsasszézni a kipufogógázban. 

WC rovat

Kis figyelmeztető rajzocska a WC ajtaján: a használt WC papírt a kukába tessék dobni, nem a WC csészébe. Ismét Ázsiában vagyunk!

Most lehet extrémebb dolgokról is szólni. Érdekes az a megoldás, amikor WC csésze helyett egy hosszú vályú szolgál több ember számára egyszerre, diszkréten kis kabinokkal elválasztva, és ha valaki végzett, az egészet egy húzással leöblíti. Láttuk ennek az 1,2m magas falú „fülkés”, ámde már ajtó nélküli változatát is. A legrosszabb cím azé a benzinkútnál látott hegyoldalba épített pottyantósé, aminek a hátulja már cölöpökön állt és a kis és nagy dolgok nem gödörbe pottyantak, hanem a hegyoldalon folytak lefele. Hogy ne csak az „épületen” kívüli rész legyen emlékezetes, belül itt is nyitott „fülkék” voltak. Ezt nem is ragozzuk tovább, hanem valami kellemesebbel zárjuk. A magasabb hegyekben láttuk ezt a tiszta levegőjű, örökpanorámás példányt. Télen persze hideg lehet.

Karakterek

Többször előfordult, hogy ha nem értettünk valamit, akkor leírták kínaiul. Ezzel nem voltunk kisegítve, viszont a helyzet nem annyira abszurd, mint amennyire az első pillanatban tűnik. A japánok például remekül olvassák a kínai karaktereket, habár a kiejtés teljesen más. Nekünk egy karakter tetszett meg igazán: nagybajuszú mexikói táncol.

Szuvenír körkép

A világ bóvli ajándékainak nagy részét Kínában gyártják, az Eiffel-toronytól kezdve az egyiptomi szkarabeuszokig. Ezek után érdekes kérdés, hogy mi is a helyzet Kínában. Természetesen ezek is Kínában készülnek, tehát ezek már eredetiek. A szuvenírek itt nem annyira a helyhez kötődnek, mint Európában szokás (pl. Eiffel torony), hanem sokkal inkább személyre szabottan az „én itt jártam” kifejezése valamilyen formában, vagy a személytelen babona a meghatározó. A személyes változatra a legegyszerűbb a saját fotó. Aki viszont profibb dologra vágyik, annak ott van a már korábban is említett nagyüzemben folyó fotózkodás. Ha a fényviszonyok nem ideálisak, akkor Photoshoppal helyben igazítanak rajta és már mehet is a nyomtatás. Volt olyan hely, ahol a szűkös kilátó jelentős részét az odapakolt számítógépek és nyomtatók foglalták el. Az „én itt jártam” nem hazavivős változata, hogy lakatot akasztanak egy láncra a nevezetes helyen. Lehet a lakatba gravíroztatni szép szövegeket, vagy nevet. Ezrével lógnak a rozsdás lakatok.

A „szerencsét hozó” tárgyak piaca is jól mehet. Ez ugye azért nyerő emlék, mert „akkor is szerencsét hoz, ha nem hisz benne az ember”. Egy tárgy szerencsés lehet az anyaga miatt. A jade kőnek már évezredes hagyományai vannak, de valószínűleg az utánzatainak is. Egyes állatokhoz kapcsolódó babona sok egyed kiirtásáról tehet Kínában, de a megrendelések miatt a határain túl is. Láttunk leopárd mancsot (vagy annak látszó tárgyat) is árulni utcai árusnál.

A nagy választékból néhány nekünk tetsző érdekesség.

Valószínűleg a színek inspirálták, hogy kínai kelt faragjanak ebből a kőből. Láttunk zöld-fehér malacot is. Ez utóbbinál biztos a malacnak van jelentése, mert magában elég bizarr.

A malac témát folytatva, mészkőpata.

Nekünk legjobban a „fortune frog” fantázianevű fabéka tetszett, amelynek a hátán ha végighúzunk egy kis botot, akkor nagyon élethű brekegést lehet vele produkálni.

Sikeresen megszakítottuk a kétezer km hosszú vonatutat Lijiang és Guangzhou (gándzsó, korábbi nevén Kanton) között, a shilini Kőerdőnél, erről számoltunk be korábban a karsztmezős leírásban, mivel tematikailag és földrajzi elhelyezkedésében jobban illett oda. A vonaton töltött idő a hosszúsága ellenére váratlanul izgalmas volt, mert nem számítottunk rá, hogy az égbeszökő hegyekkel, barlangokkal és folyóvölgyekkel vadregényes Dél-kínai karszton több mint fél napig fogunk utazni. Nappal beültünk a büfékocsiba, ami az étkezések idején kívül teljesen elnéptelenedett és az ablak mellett ülve csodáltuk az elsuhanó tájat, moziztunk.

Guangzhouba megérkezve keresztülvágtuk magunkat a pályaudvar előtti piacon és nagy nehezen találtunk szobát magunknak. Emberi szükségleteinket kielégítettük a kétéjszakás vonatozás után és hozzáláttunk megismerkedni a várossal.

Guangzhou és ezzel együtt a kantoni tartomány már a Krisztus előtti időktől kezdve bizonyos önállósággal rendelkezett. 1986-ban találták meg véletlenül a terület második nanyue királyának sírhelyét, amikor egy plázának ástak gödröt. A 2000 éves sírban ember- és állatáldozatokat és különböző műtárgyakat találtak. A király mumifikált testére készített jáde kő halotti ruha hivatott a halhatatlanságot és tartósságot megőrizni.

A tartomány a saját nyelvét, kultúráját, konyháját mind a mai napig megőrizte, ami azért is érdekes, mert viszonylag hamar az idegen hatások befolyása alá került. Innen indult a Selyemút, majd Kínán belül itt alakult ki leghamarább tengeri kereskedelem külföldiekkel. A második ópiumháború után a britek és franciák kaptak egy kis homokpadot a part mellett, amit egy-kettőre betelepítettek koloniális palotákkal. Ma a sziget kertekkel, fákkal tarkított árnyas sétahellyé vált az előkelő szállodákká és kávézókká átalakított hajdani rezidenciák közt.

Az országra jellemző szédületes fejlődés itt különösen tetten érhető. Az új metróvonalak enyhítik az ázsiai közlekedés káoszát, az elmúlt 6 évben 7 új került átadásra. Az utcákra telepített növényzetet kezdik megbecsülni a lakók. A Zhujiang modern negyed telepített parkjaiban órákig lehet sétálni a készülőfélben lévő felhőkarcolók között. Itt lehet látni Zaha Hadid-féle Operaházat, a TV és kilátó Kanton Tornyot, a Pearl River Tower-t vagy a Nemzetközi Pénzügyi Központot. A világ neves építészirodái mind igyekeznek lehetőséghez jutni az új kínai álom megvalósításában.

Kis gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk át Hong Kongba. A járat kényelmes és tiszta volt, adtak egy kis innivalót is, mert a nap forrónak ígérkezett. Érdekes volt, hogy a buszjegyet áruló hölgynek fogalma sem volt, hogy Hong Kongon belül hol tesz ki a busz, pedig egyetlen buszjáratot kellene csak észben tartania. Azt pedig már meg sem említette, hogy a határátkelésnél kiteszik az embert az egyik oldalon és az útlevél ellenőrzés után egy másik buszba lehet csak visszaszállni. A rendszer persze logikus, csak a kínait kevésbé beszélők vannak megzavarodva, hogy mi is fog történni a helyjeggyel a határon.

Bűvölten álltunk a környezeti változás előtt Hong Kongban. Már a buszon leesett az állunk, amikor a mögöttünk ülő fiatalembert arról kezdtük faggatni, hogy hol fogunk kiszállni. Eleinte kézzel-lábbal igyekeztünk megértetni magunkat, mire ő ékes angolsággal, folyékonyan válaszolt. Egy hónap alatt Kínában teljesen elszoktunk az ilyen fogadtatástól. A kedvessége is megkapó volt, mert szánt ránk az idejéből és elkísért a csillogó-villogó kirakatokkal zsúfolt, tiszta utcákon a metróig, ahol felpakolt minket a helyes irányba. A metróban pénzbüntetés jár a köpködésért. Úton-útfélen angol beszédet lehetett hallani, kezdtük sejteni, hogy külföldi-barát helyre érkeztünk. Az első jó benyomás fokozására itt egy régi ismerősnél szálltunk meg több napra, aki sok jótanácsával, helyismeretével és ügyes-bajos dolgaink intézésével igen megkönnyítette a városban töltött időnket.

Hong Kong az ópiumháború előtti időkben nem játszott több szerepet, minthogy a nemkívánatos egyedeket ide száműzték. Az 1800-as évektől bengáli mákföldek virágai viszont villámgyorsan elkeltek a brit kereskedők segítségével. Mivel a helyzet tarthatatlanná fajult, a kínaiak az áru elkobzásával próbálkoztak. A válaszul küldött két brit hajó mindegy szálig elsüllyesztette a kínaiak 29 hajóból álló flottáját és egyúttal kitűzték a lobogót Hong Kong szigetén. Vagy húsz évvel később kitörő második ópiumháború vívmányaként megkötötték a 99 évre szóló szerződést Kowloon-félszigetre. A 20. század folyamán a kínai politikai menekültek hullámai, majd a japán megszállás duzzasztották és tizedelték a város népességét. A zavaros időkből a város meglepően lendületes gazdasággal lábalt ki, a pénzcsinálás mellett a város fejlesztésére is jutott támogatás. 1997-ben letelt a 99 év és a félszigetnek Kína további 50 év autonómiát biztosított a csatlakozáskor. Az ezt követő gazdasági hanyatlásból nem várt módon Kína emelte ki a várost, amikor többszörösére növelte a városba látogatható kínaiak számát. A szárazföldről érkező kíváncsi turisták pedig nagy halom pénzt otthagynak a csillogó üzletekben.

A szigetek nagy része természetvédelmi terület és csak egy keskeny sáv van intenzíven beépítve a parton. Olyan intenzíven, hogy felhőkarcolón kívül mást nem találni és legalább minden második felhőkarcoló aljában van egy többszintes pláza. A fogyasztói dömping felismerése arra késztette a legnevesebb márkákat, hogy minden plázában megtalálható legalább egy üzlet még az olyan nevekből is, amik Budapesten csak egy boltot mertek nyitni vagy még egyet sem. Szóval ide járnak a szárazföldről a kínai turisták, hogy elverjenek egy egész vagyont. A zsúfolt város nehézkes közlekedést eredményez, az első szint magasságában sok helyen gyalogos felület van kialakítva. Ezt kiegészíti a függőleges irányú közlekedés – épületen belül, hisz minden felhőkarcoló város a városban. A gyalogos hidakat és átjárókat a vasárnapi szünnapon elözönlik a filippínó cselédlányok és munkások, és kis lekerített részeken pikniket rendeznek.

Hong Kong fényeit és különleges horizontját sok helyről meg lehet csodálni. Fel lehet mászni a Viktória csúcshoz, vagy a britek által épített siklószerű villamossal felhúzatni magunkat. Fel lehet menni több felhőkarcoló tetőteraszára egy könnyed estére valamelyik bárba, vagy a szigetek közt ingázó kompok valamelyikéről. A szigetek kisebb részét elfoglaló zsúfolt város mellett jó túraútvonalak is vannak. Lantau szigetén felvonó segítségével fel lehet libegni keresztül az öblön, majd a lankás dombok közt a Tian Tan Buddha szoborhoz, vagy egy napot rászánni a felgyalogolásra. Messziről feltűnik a szobor, de nincs mihez viszonyítani, valós méreteit csak egészen közelről lehet értékelni. A napot ki lehet tölteni a kínai „úszó falu” megnézésével is, ami szintén Lantaun van. Egy hónap alatt belefáradtunk abba, hogy Kínában mindenhol zsúfoltsággal, kosszal és a karbantartás hiányával találkoztunk, végre Hong Kongban megszabadultunk ezektől a kellemetlenségektől, ezért nem igazán örültünk, hogy Tai O-ban, a cölöpökön álló halászfaluban ismét ezekkel szembesültünk. A meleg, párás levegőben rothadó szemét és szárított tengeri szörnyűségek szaga csapja meg az ide látogató számos kínai fényképész orrát. Reméltük, hogy ennél csak szebbeket fogunk látni további utunk során – és ez a reményünk teljesült később.

Egy szép reggelen kiküzdöttük magunkat a kikötőbe és végigszenvedtünk egy többórás sort a Makaóba igyekvő rengeteg kínai turista közt. A települést portugálok alapíthatták a 16. században, miután a környéket megtisztították a kalózhajóktól. A Kínával folytatott gyümölcsöző kereskedelmen a britek ópiumkereskedelme sokat rontott, majd Hong Kong megalapítása végleg betett. Bár a kínai kormány többször felajánlotta Makaónak, hogy visszacsatolja a területet Kínához, de a helyiek ezt nem akarták. Hong Konggal egyidőben Makaó is külön autonómiát kapott 50 évre, gazdaságukat pedig kihúzták a gödörből azzal az egyszerű húzással, hogy engedélyezték a Kínában tiltott szerencsejátékot és a rengeteg babonás ember töméntelen pénzt hagy ott. A nagy kínai fejlesztések telek kisajátításaiból hirtelen meggazdagodó parasztok jó része itt „fekteti be” a pénzét. Bár a szerencsejátékokat a 19. század közepétől engedélyezték, az igazi áttörést a Kínához való csatlakozás után, a  nyugíti stílusú játékok bevezetése hozta a 20. század közepén.

Kis időt mi is eltöltöttünk a kaszinók közt, gondoltuk Las Vegast nem fogjuk egyhamar látni, de az asztalokhoz nem ültünk le. Sajnáltuk kidobni ilyesmire a pénzt és a játékszenvedéllyel küzdő emberek látványa sem csigázott fel bennünket különösebben. Sok olyan játékokat láttunk, ami teljesen ismeretlen volt számunkra, ami csak egy okkal több, hogy ne üljünk oda. A kaszinók azzal csábítják be a kirándulókat, hogy a hallban bizonyos időközönként kis műsort adnak. Így láttunk például egy megtermett tölgyfát a megnyíló földből felemelkedni és szép lassan a négy évszak minden színét magára ölteni, és végül arany színbe borulva visszaereszkedni. Gondolom, akit hajtott a kíváncsiság, hogy megnézze a műsort, az nagy valószínűséggel ott ragadt a szerencsejátékok közt.

Makaó, hála a portugál bölcsőjének, kulturális örökségekkel is büszkélkedik. A nevezetesebb épületek és terek egy sétaútvonalra vannak felfűzve. Nosztalgiával idéztük fel az indiai portugál gyarmaton, Goában két évvel korábban töltött napjainkat. A portugál hajós nemzet leginkább a tengeri kereskedelemmel törődött, de egy-két piciny helyen megvetette a lábát és ott a későbbi holland és brit területfoglalás ellenére maradandót alkotott. Mindkét gyarmaton azt éreztük, hogy a helyi és a portugál kultúra előnyei ötvöződtek és így alkotnak egy derűs egységet.

Fura, hogy az útikönyvünk a nagyra becsült Szent Pál templomról, mint az ázsiai kereszténység legnagyobb alkotása emlékezik meg. Egy olyan templomról, amiből egy szerencsétlen tűzeset miatt csak a homlokzat maradt meg. A képzelettel kiegészítve biztos nincs vetélytársa, viszont a meglévő részeket tekintve jobban tetszett a több tucat goai barokk templom, hogy csak a portugál példáknál maradjunk. A város értékeit az UNESCO és az esküvői képek készítői egyaránt felismerték.

Jangshuo és Kunming között egy éjszakát és egy fél délelőttöt vonaton zötykölődtünk. A város első számú nevezetessége a városon kívül található. A templomhoz kijutni viszonylag macerás volt, és a templom nem különösebben érdekes. Visszaérve a városba megkerestük az állatkertet, mert abban reménykedtünk, hogy Kínában minden állatkertben van legalább egy panda. Maga az állatkert nagyon elszomorító látványt nyújtott, az állatok ápolatlanul néztek ki a szűkös és puritán ketreceikben, pedig az útikönyvünk szerint ez még a nívósabb állatkertek közé tartozik, bár azt is hozzátette, hogy abszolút mérce szerint ez is elég kevés. A ráccsal és kerítéshálóval is elzárt medvéknek a rácson kívüli állatok szorgosan dobálták a kekszet, ami a hálón persze nem jutott át. A medvék pedig nyelvüket nyújtogatva próbálták elérni a kerítés alján a kekszeket, a hosszú nyelv ellenére kevés sikerrel. Ráadásul pandát most nem tartottak, így lógó orral távoztunk.

A változatosság kedvéért – hajnalban érkeztünk a vonattal Lijiangba. A 9 órás, köztes megálló nélküli vasút az 5 évvel korábbi kiadású útikönyvünkben még említésszintjén sem létezett. Érezhetően közelebb kerültünk Tibethez, az arcok kerekebbek, a bőrszínek sötétebbek lettek, a hajnalok csípősen hidegebbre fordultak. A hegyekből érkező patakok behálózzák az óvárost, a kristálytiszta vizet helyenként átfolyós medencékben felfogják. Az első medence vizét ivásra és főzésre használják, a másodikban zöldséget mosnak, a harmadikban ruhát tisztítanak. A skanzen jellegű városkában régen felfedezték a túrizmusban rejlő lehetőségeket, az óváros házai szinte egytől egyig szuvenír bolttá vagy szállóvá vannak átalakítva az utcán hömpölygő tömeg befogadására, a főtéren programokkal szórakoztatják a nézőket. Estére az utcák megtelnek melegételt árusító standokkal, a külföldiek örömére kukacot, bogarat és jakhúst is lehet kapni. Több lezárt parkban lehet sétálni, vagy a kilátásban gyönyörködni. 1996-ban földrengés rongálta meg a várost, ami után szinte az egészet újra kellett építeni.

Továbbmentünk a hegyek közé Shangri-la elnevezésű helyiségbe, ami csak pár éve viseli ezt a nevet. A „The Lost Horizon” regényben Shangri-la egy a külvilágtól elzárt völgy a hegyek között, ahol az emberek nagyon boldogan élnek. A regény megírása óta a név a földi paradicsom szinonimája lett, sok 5 csillagos hotel viseli ezt – főleg Kínán kívül – a nevet függetlenül attól, hogy a hegyekben van-e, vagy trópusi strandon. A névhasználatban Kína lépte a legmerészebbet, 2001-ben egy egész megyét keresztelt át erre a névre, hogy a turisták jobban felfigyeljenek rá. (A szerző egyébként sosem járt erre.) Az itt található 300 éves tibeti templom a fura marketing nélkül is gyönyörű. Ez Lhasza után a második legjelentősebb tibeti-buddhista templom, építését az V. Dalai Láma rendelte el. A monostor a mai napig működik, de a szentélyeken kívüli részek erősen leromlott állapotban vannak. A főszentélyhez vezető lépcsőn még látszik valami karbantartás, de a városnyi melléképületek üresen és elhanyagoltan állnak. A látvány mégis lenyűgöző, különösen naplementekor. A monostor közelébe települt város szerencsére nem látszik a hegyek mögött. Az utolsó busszal mentünk vissza a szállásunkra és mire vacsorát vadászni indultunk, a pocsolyákban már jegecesedett a víz. Az étterem szokáshoz híven rettentően huzatos volt, de ropogott a kályhában a tűz. Megtöltöttük a gyomrunkat és egy kis fogvacogós séta után bebújtunk az elektromos lepedővel fűtött ágyunkba. Ez persze jól hangzik, de más fűtés nem volt a szobában.

Egy délelőtt alatt sikeresen eljutottunk a Jangce másik szorosához, ami azt a költői nevet viseli, hogy Tigris Ugrás-szoros, köszönhetően annak, aki egyszer valaha láthatta, amint egy tigris átugrik az egyik partról a másikra. A kíniak büszkén emlegetik, mint a világ legmélyebb szurdokát, de ezeket a jelzőket a „Világ első természetes hídja” után fenntartással kezeltük. Az is csak marketingfogás, hogy a Jangcén van, mert annak csak a Jinsha nevű mellékfolyóján, persze minket nem a név hozott ide. A Kínában tett túráink közül ez bizonyult a legkellemesebbnek, de egész pontosan nem tudtuk meghatározni, hogy ennek mi volt az oka. A szoros tetején vezetett kiépítetlen ösvényen mindenestre kevés helyi kirándulóval találkoztunk és látvány itt is lélegzetelállító volt.

Ugyanakkor itt éltük át a leggorombább kínai élményünket is. Bérelt kocsival beutaztunk szinte a szoros végéig. Az autó a szoros magasságának körülbelül a felénél tett ki minket, így a Jangcéig lefelé is lehetett menni, illetve a szoros hosszán végigvezető ösvényen felfelé. Először lefelé indultunk a folyóhoz. Az első bosszantó meglepetés egy öreganyó képében jelent meg, aki pénzt követelt tőlünk, mivel az ő telkén akarunk átmenni. Ezen kicsit akadékoskodtunk, de végül fizettünk és megnyugodva mentünk tovább a meredek falon. Az első útszűkületnél megint valaki utunkat állta és újabb vámot akart szedni. Ezt már annyira pofátlannak találtuk, hogy eszünk be se jutott kifizetni. A következő ponton, egy kilátóhelyen – ami nem volt több egy lapos tetejű sziklánál – ismét elénk toppant egy néne, ha fényképet akarunk lőni, akkor fizessünk neki. Ez kezdett egyre gyanúsabb lenni és csak reménykedni tudtunk benne, hogy majd akad egy valamire való hely, ahol nem kérnek pénzt azért, hogy mi megnyomunk egy gombot a saját fényképezőgépünkön. Ilyen kilátós nénéből akadt még kettő-három, mire eljutottunk egy kiálló szirthez, ahol végre nem volt senki, csak egy zárható rács az egyetlen kivezető helyen. A rácsot nyitva találtuk, ember nem toppant elénk, így az egyikünk kiment fényképezni. Varázsütésre megjelent egy lány és szempillantás alatt bezárta a rácsot – se ki, se be. Azt nem láthatta, hogy ketten vagyunk, így én sem voltam rest, amikor követelte volna a pénzt – lássuk csak, miért is – a rács bezárásáért, akkor lefogtam és fogvatartottam, amíg a másikunk ki nem mászott. A legközelebbi ponton, egy kb. öt lépcsőfokból álló létrán létradíjat követeltek és ez így ment végig az út során. Az ösvény tetején ismét telekvámot kértek tőlünk, de amikor válaszként elővettük a fényképezőgépet, hogy megörökítsük a helyzetet, szőrén-szálán eltűntek. Ha minden egyes helyen fizettünk volna, akkor az amúgy kötelező nemzeti park belépőjegy többszörösét hagytuk volna ott. Az a rácsbezárós lány meg különösen vérlázító volt. Amit művelnek, az nem ismeretlen, az állam is ezt csinálja. Már leírtuk Xi’an-nál, hogy a belépő után gyakran van egy második. Az csak 2, itt viszont 8-10 helyen akarták ezt eljátszani, tökélyre fejlesztették a módszert.

Elindulva a szoros hosszán hamarosan olyan magasan jártunk, hogy a Jinsha csak egy keskeny szalagnak látszott, minket teljes csönd vett körül. A kétoldalt magasodó hegyek kopaszak, csúcsuk havas volt. A völgybeli epizód itt csak visszafogottan ismétlődött meg. Szomorúan láttuk, hogy a falvak közeledtével a patakok vize szörnyen mocskossá válik, állítólag volfrámot bányásznak felette, de természetvédelemmel nem sokat foglalkoznak. Annyi maradék volfrám van a patakokban, hogy néhány helyi még házi módszerekkel is ki tud nyerni belőle valamennyit, a saját egészségüket feláldozva. Ugyanígy aggasztó terv az itt élők számára a szoros mögé készülő duzzasztógátak sorozata, bár a gát, ami Tigris Ugrás-szorost elárasztotta volna, a heves ellenkezésnek köszönhetően (egyelőre) nem épül meg.

Az éjszakánkat, mint általában két helyszín között, ismét vonaton töltöttük és még napfelkelte előtt érkeztünk meg Zhangjiajie (zangdzsádzsé) városba. Ez volt utunk során az első olyan pont, ahol érzésünk szerint a Lonely Planet Kína kiadása cserbenhagyott minket. A világhírű Wulingyuan Nemzeti Parkhoz igyekeztünk. Fél napunk és némi pénzünk ráment arra a felfedezésre, hogy a helyiek Wulingyuant teljesen más névvel illetik (tehát fogalmuk sem volt, hova akartunk menni) és az útikönyv által megadott tömegközlekedési eszközök közt jelentős távot gyalog kell megtenni, térkép nélkül. Egy felesleges, egy órányi buszos kitérő csúcspontjaként egy bácsit kérdeztünk merre tovább, aki készségesen magyarázott. Miután érezte, hogy nekünk ez kínaiul volt, segítőkészen leírta kínai karakterekkel – azt gondolta így már érthető lesz még számunkra is. Egy ismeretlen szálloda halljában kielégítettük régóta esedékes internetezési szükségletünket, majd ismét visszatértünk a vonat pályaudvarra, hogy újult erővel nekivágjunk a lehetetlennek tűnő feladatnak. Itt megtörtént a csoda. Egy 10-12 éves kislány ékes angolsággal megszólított bennünket. Valószínűleg a napi angol házi feladatát akarta rajtunk leróni, de mi kapva kaptunk az alkalmon, mert úgy tűnt, hogy a válaszainkat is megérti. Kiderült, hogy a családja pont a nemzeti park bejáratának közelében lakik és látva tanácstalanságunkat, elkísért bennünket a buszpályaudvarra és felpakolt minket a helyes buszra. Még ez is érdekes volt, mert hiába volt ő ott, mint kínai és helyismerettel is rendelkező, és hiába ismételgette a falu nevét, ahova mennünk kellett, az összes buszsofőr el akart volna minket vinni valahova máshova (ez történt délelőtt is). Napnyugtára érkeztünk meg oda, ami másfél órás buszútra volt a hajnali kiinduló pontunktól. Ekkor felrémlett előttünk a jövő útikönyve, már elegendő GPS koordinátákat megadni, az okostelefonokkal bárhova el lehet jutni az internetről szerzett legfrissebb információ birtokában. Igaz, Kínában ez még nem működne, mert a Google le van tiltva.

Köszönjük ismét ennek a kínai kislánynak, hogy sikerült az utunk egy újabb természeti világörökséghez!

Több mint háromezer oszloperdő alakult ki a Wuling-hegységben, ahol a vastag mészkő réteg rácsszerű feltöredezésével és a közök szétmállásával több száz méter magas pillérek jöttek létre a karsztmezőn, néhányuk meghaladja a 800 m-t is. A kínaiak nem fukarkodnak fantázianeveket adni a kicsit vagy kevésbé különleges természeti formáknak is. Jókat szórakoztunk a Holdat csodáló nyúl, Majomtábornok szemrevételezi a majomsereget, A világ elsőszámú természetes hídja, Öt hölgy üdvözli a generalissimot, vagy Az út a menyekbe elnevezésű helyeken. Az Avatar film megálmodói is állítólag innen merítettek inspirációt a lebegő sziklák látványához. Egészen véletlenül pont ezt a filmet sikerült elcsípnünk és bemelegítésként végignéznünk Yichangban a pályaudvaron, mielőtt Zangjiajie-be indultunk volna, pedig nem tudhatták, hogy oda tartunk.

Ahhoz képest, hogy nekünk mennyire nehezen sikerült megtalálnunk a főbejáratot, rajtunk kívül sajnos rengeteg kínai kirándulónak sikerült. A bejáratnál kiállított térkép mindenkit tájékoztatott a legnevezetesebb kilátó helyekről, így az oda vezető utakat még hajnalban kell elcsípni, különben a tülekedő és ordibáló tömegben kell eltűrni a látványt. Szerencsére, ha a fő csapásirányról letért az ember, akkor az értetlenkedő tekintetek elhagyása után, teljesen néptelen és ugyanannyira szép tájakat lehetett felfedezni a nemzeti parkban. Két napunk maradt túrázásra, de a végén rettentően sajnáltuk, amikor tovább kellett állni.

A természetvédelmi területen belül vannak szálláshelyek is, de mi a kényelmi szempontokat feladtuk és a főbejárat közelében választottunk helyet, amit két ránk akaszkodó „közvetítő” lerázásával sem tudtunk igazán lealkudni. Mivel a többi falubeli lehetőséget igen borsos áron mérték, mi maradtunk a lepukkant helyen. A hideg hajnalokon fűtés nem akadt, de legalább volt forró zuhanyvíz.

Újabb közlekedési nehézségek elé állított minket Guilin két pályaudvara – második cserbenhagyás az LP részéről. Természetesen mi arra érkeztünk, ami mellékpályaudvar volt, a térképeink meg nem voltak eléggé részletesek, így két órába telt rájönnünk erre az apróságra. A város kellemes emlékeit a remek szállásunk és a városban itt-ott elszórt karszthegy-szigetek látványa adták. Sétáltunk a ragyogó időben, megnéztük hajnalban a tai chi-zós embereket, a teve és az elefánt alakú sziklát a Li partján. Sajátos kínai rendszer, hogy a város szerves részét képező természeti látnivalókat, ha lehetséges, akkor biztos körbekerítik, hogy csak belépő árán lehessen megnézni. Kipihentük magunkat és hajót béreltünk Yangshuoba, a hippi kisvárosba.

A Li-folyó cukorsüveg hegyek között kanyarog, az ég és a hegyek EKG-vonal mentén válnak el egymástól, nagytestvére a Rio de Janeiró-i városképnek. Yangshuo csak az utóbbi években vált a hátizsákos turisták célpontjává, akik szimatot fogtak a világon egyedülálló és könnyen elérhető karsztkúpokról. Mivel az a tapasztalat, hogy ami az olcsón utazó és felfedezni vágyó közönség körében népszerű lesz, az néhány év múlva vonzza a nagyobb igényeket támasztókat is és így az árak egy-kettőre a magasba szöknek, ideje minél hamarabb megnézni ezt a helyet, amíg elérhető áron van. A kicsi város – kínai szemmel inkább falu – a folyó és a kúpok által körbefogott kis medencében terül el. A kirándulókedv kielégítésére biciklit lehet kölcsönözni és azzal különböző irányokba elcsalingászni a hegyek közé a folyók mentén. A földeken dolgozó parasztok békésen tűrték, hogy lefotózzuk őket, a folyóparton sorakozó bambusztutajosok versenyt ordibáltak a kegyünkért, de mi már eleget hajóztunk. Felkarikáztunk a folyó mentén és megnéztük messziről a Hold-hegyet. A környék valószínűleg a sziklamászók és boulderezők paradicsoma, mi ezt az élményt kihagytuk az utunk során. Majd, ha egyszer visszatérünk!

A kúpkarsztoktól megint egy nagy út várt ránk Yunnan fele. A több, mint félnapos vonatút végig karsztvidéken vezett keresztül, elképesztő a terület nagysága. Elhaladtunk a Shilin melletti Kőerdő mellett, amelyet igazából visszaúton néztünk meg, de tematikailag ide kívánkozik a leírása. Shilinben a Shangri lá-ból Guangzhouba vezető utunkon álltunk meg, mert úgy számítottuk, akkor lesz több időnk. Megtalálni a lapos medencéből kiemelkedő karrmezőt szerencsére nem jelentett gondot. A viszonylag lapos mészkőtömbből a rengeteg csapadék a hosszú évek eróziója nyomán 20-30 m magas függőleges pengéket, ördögszántást alakított ki. A kiterjedt területen simán el lehet tévedni, ha az ember kicsit szem elől téveszti az útjelző táblákat a fantázianevekkel illetett formákhoz. A kőerdő különösen kilátóból, felülről nézve volt érdekes.

Ami miatt ez utóbbi utunkat mindig elképedve emlegetjük, az – már megint – a vonathoz kapcsolódik. Shilint egy hosszú vonatozás pihenőjeként iktattuk be, így előre megvettük a jegyet a Kőerdő megtekintését követő 22 órás utazásra, ami drága is volt és időben kell foglalni. Minden rendben haladt, a vasútállomáson gyorsan megalkudtunk a bevivő taxissal, a kőerdőből idejében a kijárat felé vettük az irányt, nem tévedtünk el, de arra nem voltunk felkészülve, hogy a nemzeti park bejárata előtt hemzsegő taxik és buszok közül egy sem akad majd, amelyik kivinne minket az 5-8 km-re levő pályaudvarra. Próbáltunk kérdezni mindenkit, az idő pedig egyre csak telt. Végső kétségbeesésünkben nekiindultunk gyalog az útnak. Kb. egy km-t tettünk meg, amikor jött egy motoros tricikli, teli emberekkel. Elálltuk az útját és kérdezés nélkül felszálltunk rá. Egy ideig jó irányba ment, de egyszer csak megállt és az emberek leszálltak róla. Még mindig nagyon messze voltunk, az egyetlen esélyünk az volt, hogy megértetjük a sofőrrel, iziben száguldjon el velünk a pályaudvarig. A köszönöm mellett a vonat(pályaudvar) volt a másik szó, amit kínaiul elsajátítottunk, de úgy éreztük, teljesen feleslegesen. A rengeteg nyelvjárás miatt vagy tíz különböző kiejtési és hanglejtési módot hallottunk eltérő helyeken. Itt is öt perces értetlenkedés után csak az segített, hogy előkotortuk a vonatjegyet, abból végre kitalálta, mit szeretnénk. Alig pár perc maradt a vonat érkezéséig, ha lovaskocsi lett volna, tuti beállok én is ostort csattogtatni. Végre megérkeztünk, éppen idejében. A tricikli sofőrje szemlátomást ugyanolyan boldog volt, mint mi, nagyon hálásak voltunk.

Huangshant körülölelő felhőtóból a Jangce három szorosa felé vettük az irányt. Hosszú és fárasztó útnak néztünk elébe, mert vonat csak nagy kerülővel jár az általunk kinézett város, Wanzhou felé, busz pedig csak nappal jár. A kezdeti malőrt, miszerint útiirányunkat pontatlanul Wenzhounak jelöltük meg, ami történetesen pont az ellenkező égtáj felé fekszik egy sürgetett kiszállással a buszból helyretettük. A korrekciónak nem tudtunk felszabadultan örülni, mert kezdetben földutakon, útépítési területeken döcögtünk. De még mielőtt végleg lemondtunk volna minden reményről, hogy még aznap értelmesen megközelítjük célunkat, a földút autópályává változott és onnantól egész nap autópályán süvítettünk.

Este a Wuhan-i vasútállomáson kiderült, hogy bár van közvetlen és ráadásul éjszakai járat a kiszemelt Wanzhouba, viszont minden jegy elkelt. Szükségszerűen eljön az a nap, amikor nem sikerül a tervezett menetrend szerint haladni. Otthon 3 hónapot terveztünk meg előre, szinte napi bontásban. A netes menetrendek segítségével még az éjszakai összeköttetéseket is megbízhatóan tudtuk ütemezni. A tervet persze kisebb részletekben már sokszor módosítottuk, de a módosítások működtek. Most jött el az a pont, amikor úgy nézett ki, hogy várni kell egy napot. Még küzdöttünk ellene: megkérdeztük még egyszer, hogy biztos nincs-e hely, esetleg ülő helyre, esetleg másik járatra, esetleg más útvonalra. Mindig csak azt ismételgette a jegyeladó – anélkül, hogy bárminek utánanézett volna –, hogy minden jegy elkelt.   

Egy etológia kísérlet jutott az eszünkbe. A kísérleti terep a következő: van 3 pont egymástól 2-2 méter távolságra. Az egyikre a kísérleti állat kedvelt ételét tették, a másik kettőre pedig egy-egy karót szúrtak. Az egyik karóhoz kikötik az állatot 3 méter hosszú kötéllel úgy, hogy a másik karót megkerülve az étel fele vezetik a kötelet. Az ételtől így éppen 1 méter választja el. A kísérlet célja, hogy az állat helyzetfelismerő képességét teszteljék. Az egyik állat a kísérletben tyúk volt ­­– tényleg nem most találom ki –, a másik egy mosómedve. A tyúk órákig rángatta a kötelet anélkül, hogy közelebb jutott volna az elemózsiához, mire a kutatók megsajnálták. A mosómedvének egy próbálkozása volt, megakadt, körbenézett és már meg is kerülte a karót.

Ezek után tettünk még egy próbálkozást és ezúttal egy mosómedvére akadtunk. Láttam a képernyőjén, hogy megtalálta ugyanazt a járatot, amire minden jegy elkelt. Ezt nem is közölte velünk, keresett tovább magától és talált is megoldást. Át kellett buszozni egy másik városba és onnan volt jegy. Ez nem hangzott nagyon biztatóan, de a másik város csak a Jangce túl oldalán volt, teljesen összenőve Wuhan-nal és sűrűn járó helyi járattal át lehetett buszozni, vasútállomástól vasútállomásig. (Mintha a Keletiből Kelenföldre menne az ember.)

Mindig van valami lenyűgöző a kínai pályaudvarokban. A kínai gazdagság fokmérői. Amerre jártunk, a kisebb, csak pármilliós városkában is modern, néhány éve épített pályaudvart találtunk, bármelyikében elfért volna a budapesti három pályaudvar egymás mellett békében. A várók hatalmasak és kényelmesek voltak, többnyire telve fáradt és éhes emberekkel. Szerencsére­­ mindenhol voltak forró vizes szamovárok, amikből bárki vödröslevest készíthetett magának (ami ugyanaz, mint a kínai zacskós tésztás leves, csak az egész egy papír vödröcskébe van becsomagolva, amiből enni lehet széthajtogatható műanyag villával).

Hajnalban érkeztünk meg Wanzhouba, a legtöbb város ebben az időpontban a legszebb. Átverekedtük magunkat a taxisok tömegén és kerestünk egy megbízható informátort, aki elárulta nekünk a kikötőbe menő busz szupertitkos számát. Kicsit késve szálltunk le a helyi tömegközlekedésről, így a súlyos pakkunkkal sétálnunk kellett a hajójegy irodáig. Itt újabb érdekes kommunikációs típussal ismerkedtünk meg. Mi szép lassan angolul kérdeztünk, hogy mikor megy hajó. Erre a jegyárus némán letépett a hulladékpapírról egy tenyérnyi darabot és angolul ráírta, hogy van lassú és gyors, mikor és mennyiért. Sajnos az árak nem voltak kedvezőek, de nagyon választási lehetőségünk sem akadt. Az is kiderült, hogy csak délután vagy este mennek hajók, úgyhogy minden korábbi küzdelmünk ellenére végül mégiscsak várni kellett egy félnapot. Ezt arra használtuk, hogy megemésszük, egy szutykos hajón össze leszünk zárva két éjszakára ötszáz kínai turistával, aki eljött megnézni az első öt A-s kínai látványosságot, a Jangce duzzasztó gátját, mindezt hihetetlen árért (kb. 10 éjszaka egy normális szálláson). Az „AAAAA” körülbelül annyit tesz, mint a hoteloknál az öt csillag, amivel a világ eddigi legnagyobb gátját tűntették ki az ország lakói. A figyelmes jegyügynöknek köszönhetjük, hogy bár ­a legalacsonyabb kényelmi fokú kabinba foglaltunk helyet, hozzánk nem költöztettek be senki mást, így elterpeszkedtünk a hatfős szobánkban, saját fürdővel. Ezzel lényegében ki is fújt az úszó lakhelyünk pozitívuma, mert megszokhatatlanul mocskos és zajos volt.

A Három szoros gát megépítése óta, a Három szorosként emlegetett hegy falai közt hajózni állítólag már nem az „igazi” a megemelkedett vízszintnek köszönhetően. A gátban a legmagasabb vízállás esetén a tározó vízszintje 110 m-rel van magasabban a továbbfolyó víz felszínénél. A tározó felszíne 1045 km² és 660 km mélyen nyúlik vissza folyásiránnyal ellentétben. Ugyanakkor a Három szoros hírhedten nehéz hajózási viszonyait a gát áthidalta. A túrahajóból átszállva egy kisebb járműre, az úgynevezett Kis három szoros is megtekinthető, ami ma inkább ámulatba ejtő. Sajnos, nekünk nem volt meg a kellő hely- és nyelvismeretünk ahhoz, hogy a hajóutat a nagytestvér kihagyásával megtehettük volna.

Nagy 3 szoros képei

Kis 3 szoros képei

A Kis három szoros kiegészítő hajójára átszállva a kínai kirándulókkal egyetemben helyet foglaltunk a körbe üvegezett utastérben. Innentől kezdve a fél napos túra ideje alatt a zárt térben és a dekkeken levegővétel nélkül kihangosítva beszélt valaki – gondolom a helyi nevezetességekről és legendákról. A kínai nyelvet nem ismerve, a hangzása erősen emlékeztet arra, amikor valakinek beszéd közben a torkán akad egy galuska, ezért fél óra hallgatás után kimenekültünk a fedélzetre. Példánkat hamar elkezdték követni, nem telt bele tíz perc, mire egy idősödő hölgy mellé szorultam a korlátnál. Biztos egy élet álma valósult meg, amikor a néni eleinte csak dúdolva, majd teljes erőbedobással énekelni kezdett a hajó orrában, lobogó hajjal. Ahogy a Zeneakadémián mondják az öregedő hangra, már át lehetett köpni a vibrátóin, de az is lehet, hogy eredetileg is ilyen volt a dallam. Másik zenei élményt az egyik hegy oldalában kis teraszon üldögélő néhány ember nyújtotta. Amint a hajó halló- és látótávolságba ért, elkezdtek játszani, és ugyanezt a következő arra járó hajónak. A megvásárolt szolgáltatás teljeskörű. A hátsó fedélzeten tömeggyártásban készültek a túristafotók, mi pedig előszeretettel fényképeztük őket. A fedélzetekről, a ragyogó időben sikerült mégis élvezni az utazást és a látványt.

A következő délelőttön borulásbiztos motoros kenuba terelték a népet és elvittek minket egy kis öbölhöz. Itt is megcsodáltuk a helyi kultúrát. Levegővel teli műanyag dobozokon úszó kész színház várt minket, de az előadás nem lehetett valami érdekes, mert még a kínaiak sem álltak meg nézni az éneklős-táncos darabot. Szintén ugyanilyen dobozokon lehetett a víz színén járva sétát tenni az öböl végéig, majd fel a hegy oldalában vágott párkányra. Ahogy az ember visszafordult a kenuk irányába, észrevehette, hogy magasan a levegőben kifeszített kötélen biciklis akrobaták egyensúlyoznak. Egy kis kárpótlás, amiért a pekingi artistákat kihagytuk. Ezeket a művészeti megnyilvánulásokat látva végig az motoszkált a fejemben, hogy vajon így próbálják az okozott károkat semlegesíteni. A vízszint felnövelésével rengeteg régészeti, történelmi és kulturális értéket költöztetni kellett, amennyiben erre egyáltalán volt lehetőség. Így eltűntek például a függő koporsók, amikhez foghatót csak a Fülöp-szigeteken lehet látni. Át kellett még költöztetni 1,3 millió embert is, mert lakhelyüket elárasztotta a víz.

A szorosok látványos részét magunk mögött hagyva átszálltunk buszra, ami elvitt bennünket a sokat vitatott duzzasztógáthoz. A beépített teljesítmény tekintetében ez a világon a legnagyobb, de éves termelés tekintetében csak második az Itaipu mögött.

A gát gondolata a Jangcén már az 1920-as években felmerült és rengeteg vitát váltott ki, amik „feloldásaként” az ellenkező szakértők gyakran börtönben kötöttek ki. Végül 1992-ben megszavazták a projektet és két évvel később az építkezés elkezdődött. A 22,5 milliárd USA dollár tervezett költség normális üzemeltetéssel várhatóan 10 év alatt termelődik meg. A tározó első telítését követően repedések jelentek meg a gáton, de a megnyugtató vizsgálati eredmények miatt a gát építése 2008-ban befejeződött, ma már csak utólag kitalált fejlesztések vannak. További problémákat fog jelenteni minden bizonnyal, hogy a szerkezet szeizmikus törésvonalat keresztez, így földrengésnek erősen kitett területen van. A vízerőmű csökkenti a széndioxid kibocsátást, a megnövekedett vízszint hajózhatósága gyorsítja az áruforgalmat és csökkenti azok költségeit is. A sok előnyt a helyszíni kiállításon megismerhettük, de a kockázatokról és hatásokról csak utólag lehet tájékozódni. A folyó sebességének változása több problémát is felvetett. A felső szakaszon a Jangceba ömlő mérgező anyagok a tározót óriási emésztőgödörré változtatják, ami új világhírnevet szerezhet a gátnak. Az alsó szakaszon a csökkenő hordalékmennyiség miatt a folyó okozta erózió mérhető károkat okoz. A megnövekedett vízszint miatt a földcsuszamlások megszaporodtak és a víz hőmérséklete megnövekedett, mindkettő kellemetlenül érinti a folyóban lakó, több veszélyeztetett élőlényt.

Alapos motozás után eresztettek minket a gát közelébe, akkor is felügyelet mellett csak bizonyos kilátópontokra. A honvédelmileg fontos hely már megkapta első fenyegetését Tajvantól, ám ez csak falra hányt borsó volt. A Jangcén felfelé további gátak sorozata fog épülni, melyek összteljesítménye kétszerese lesz a Három szoros gátnak.

Azt gondoltuk, hogy Japánból Kínába visszamenni Sanghaj útba ejtésével zökkenőmentes áttérés lesz, ugyanis ez Kína egyik legfejlettebb és legmodernebb városa. Nagyot tévedtünk. Hiába akarják a kínaiak mindenben lekőrözni Japánt, utazni a két országban a két pólust jelentette.

A modern sanghaji repülőtérre való megérkezés után egy információs pultnál próbáltunk tájékozódni. Erről két mondat után kiderült, hogy segíteni nem fognak, csak szállást, taxit meg telefonkártyát próbálnak meg ránk sózni. Abból a szempontból szerencsés volt a találkozás, hogy már megérkezés után fél órával kiderült itt óvatosan kell kezelni a „segítséget”. A városba utazáshoz Maglevre szálltunk volna. Szálltunk volna, ha nem szólnak, hogy a negyed óránként járó mágnesvonatra fél órát várni kell, mert „sok az utas”, ami persze nem volt igaz. Amíg 45 percet a váróteremben ücsörögtünk, épületet rázva jöttek-mentek a vonatok. Végre felengedtek a közepesen tiszta csúcstechnológiára és elsüvítettünk a belvárosba. A 430km/óra csúcssebességet pár perc alatt értük csak el. Az autópályán mellettünk haladó kocsik mozdulatlannak tűntek. Hiába teszi meg 8 perc alatt azt, amit a metró 50 alatt, a hosszú várakozással együtt ugyanott tartottunk. Mindegy, a mágnesvasútra voltunk kíváncsiak, bár ez így inkább cirkusz, mint közlekedés. Metróval folytattuk utunkat, ahol a jegyellenőrző kapuban az alatt, amíg jobbra és balra néztem, hogy hova is kell tenni a belépőjegyet, már elém is vágott valaki. Legalább elleshettem tőle. A metróvezető fülkéből olyan ordibálás hallatszott, mintha kínoznának valakit. A buszon pedig elkezdődtek a motorzajt elnyomó harákolások és a velejáró köpködések. A buszról leszállva a keresett cím után érdeklődtünk és egy kivilágítatlan lakótelephez jutottunk. Mielőtt még időnk lett volna kétségbe esni, egy öreg bácsi vett gondjaiba bennünket és teketória nélkül már be is csengetett valahova. Nagy megkönnyebbülésünkre, jó helyre.

Soknapos sanghaji tartózkodásunk alatt egy kint élő kanadai magyar fiú otthonában vertünk tanyát. A rengeteg útbaigazításon túl neki köszönhetjük, hogy elvitt minket az iskolájába egy angolórára. Annak ellenére, hogy a kínai gyerekek összes iskolai évük alatt tanulnak angolt anyanyelvi tanártól (az államnak elég borsos összegbe kerül ez a móka), az utcán csak elvétve lehet olyan embert találni, aki meg is szólalna azon a nyelven, ha szükség van rá. Csak a kicsi, tíz év alatti gyerekekkel tudtunk pár szót beszélni, a többi mint egy varázsütésre elfelejti az iskola küszöbén kívül azt, amit egy évtizedig magolt, legjobb esetben is csak a „No English”-ig jutottunk. Különösen dühítő, amikor egy papírt akar az ember elolvasatni valakivel az utcán útbaigazítás végett, amit ráadásul kínaiul írtak, de ezt is csak azután hajlandó értelmezni az illető, miután angolul (!) rákérdez az ember, hogy esetleg nem tud kínaiul olvasni? (Mert egyszer már előtte úgy csinált, mintha olvasná a papírt, de nem érti.) Azon a két angolórán, amit meglátogattunk, több-kevesebb érdeklődéssel mindenki részt vett. A kötelező szemtornát és fejmasszázst követően végigvették az angolóra szabályait. Ebbe a tanár már belecsempészte saját kultúrmisszióját is. Ezekből csupán az első kettő kapcsolódott az angolhoz, a többi olyan illemszabály volt, amiket - például Európában - legalább higiéniai okokból már bölcsis korban megtanítanak, de Kínában valahogy nem szokás.

A megavároson a lendületes fejlődés rajta hagyja a nyomait. A fejlődés ütemét egyszerűen lemértük azon, hogy a Sanghajban megtalálható néhány turistainformáció egyikéből elhozott, egy éve nyomtatott térképen 9 metró volt feltűntetve a mostani 11 helyett. A külső kerületekként hozzácsatolt, régen különálló városok, Illetve a Pú-folyótól keletre fekvő frissen elbitorolt területek fejlettsége között elképesztő különbségek vannak. Ennek egyik előnye, hogy nincs olyan dolog, ami Sanghajban ne lenne megszerezhető, hátránya, hogy a már kialakított nemzetközileg is nívós színvonalú lehetőségekhez még nem nőtt fel a társadalom. Ez utóbbi kategóriába sorolom például, amikor a buszon az ember háta mögötti ülésen egy nő a legundorítóbb harákolással tisztogatja a torkát és kiköp a buszpadlóra. Vagy az esküvőpiacot, ahol a szülők a gyerekük fényképével felfegyverkezve igyekeznek jutányos partit kialkudni utóduk számára, természetesen a bankszámla egyenleggel a mérleg másik oldalán. A külső kerületeket autópályák kötik össze a belváros szívével, mi 40 percet utaztunk kb. 100km/h-val, hogy elérjük a szállásunkat, pedig az még nem is a peremen volt. A felduzzasztott város ma 23 millió főt tudhat magáénak.

Rengeteg más ázsiai várossal egyetemben, Sanghaj is elsősorban a britek, amerikaiak és franciák által folytatott kereskedelemnek köszönheti a felemelkedését. Később az Indiából hozott ópiummal folytatott kereskedelem illegalizálásával, majd a kommunisták hatalomátvételével, a külföldi kereskedelem elmenekült. A gazdasági élet a 80-as évektől lassan mégis felélénkült, amint Kína nyitott Nyugat fele. A britek, amerikaiak és franciák által lakott, eredetileg vám- és raktárházak, később palota és bank negyedek a Pú egyik oldalán, ma farkasszemet néznek Pudonggal, a felhőkarcolók és tágas sétányok modern negyedével a folyó túlpartján. Mintha a sanghaji városképben akarták volna kőbe vésni a történelmi útvonalat. A brit negyedben találtuk meg a nyomait egy magyar származású, art deco stílusban tervező építésznek, Hugyecz Lászlónak. Az I. világháborúban megsebesült és az oroszok fogolyként Szibériába hurcolták, ahonnan a polgárháború elől egy vonatról leugorva Kínába menekült. Jó időben került jó helyre. Először amerikai tervezőirodának kezdett el dolgozni Sanghajban, majd az 1920-as évek végétől saját lábra állt. A művei közt lehet említeni a Park Hotelt, ami 1934-1980 között Sanghaj jelképe volt. A gazdaság fellendülésével a kínaiak is beszálltak a felhőkarcoló versenybe Pudong területének felhasználásával. A Shanghai World Financial Center ugyan végül megépült, de a kínai vállveregetés elmaradt; négy évvel az épület megnyitása előtt befejezték a Taipei 101-et, ami 17 m-rel magasabbra sikerült. A világ legnagyobb sörnyitója címet viszont mi megszavazzuk neki. A rossz idő miatt napokig elveszett a felhőben a felhőkarcolók teteje. (A fájdalmas szóvicctől most megkíméljük az olvasót.) Végül sikerült kifogni olyan időt, amikor érdemes volt felmenni a 101. emeletre. Ha belépőt vált az ember a kilátó szintre, megnézhet egy kis kiállítást is a felhőkarcolóról és a modern Sanghajról, amiből megtudható, hogy Sanghaj mennyivel jobb hely, mint akár New York vagy Tokyo. Elég mulatságos, ahogyan a statisztikai adatokat a valóság elferdítésével tálalják, a marketingesek sokat dolgozhattak rajta. Épül azonban egy még magasabb épület is a közelben, a Shanghai Tower sok netes képen már rajta van. Ez is legfeljebb csak a második legmagasabb lehet a világon mire elkészül a tervezett magasságával.  

A rendkívül zsúfolt utcák és tülekedő emberek elől elmenekültünk megnézni egy másik történelmi látványosságot, a Yuyuan kertet. Kár, hogy a város többi turistája ugyanígy döntött. A magas falakkal körülvett keskeny sétányok és udvarok, a zaklatott hangulatot árasztó tájképi elemek és a rengeteg ember nem segítették a megnyugvást. Hasonlót tapasztaltunk a Sanghajt övező vizivárosok egyikében. Az emberek hömpölyögtek az egy sáv széles utcákon, amit standokra kipakoló árusok tettek még áthatolhatatlanabbá. Természetesen ennek is meg van a maga hangulata, de az ember egy-két órán belül belefárad a szűnni nem akaró közelharcba.

Sanghajban töltött öt nap alatt nem bírtunk szabadulni a Muppet Show Malacok a zűrben sorozatáról vett párhuzamtól. Amikor a technikai és infrastrukturális fejlettség „kevésbé kifinomult” felhasználói gyakorlattal párosul. Egyszerű példa erre a 3 sávos autópályán a leállósávban 120-szal előző autós, vagy egy teherautó 60-nal a legbelső sávban. Egy súlyosabb eset a gyorsvasút példája, amivel már gyorsabbak a japán shinkansennél, viszont olyan baleset történt vele (pedig még nincs egy éves), hogy az egyik belefutott a síneken veszteglő másikba. Sanghaji építészetére keresve mi meg abba a hírbe futottunk bele, hogy kidőlt egy 13 emeletes ház.

A házigazdánk kifogástalan vendéglátása ellenére megkönnyebbülve vettük az irányt a pályaudvar felé, hogy végre a hegyekbe menekülhessünk az irdatlan nagyvárosból. A vasútállomáson szerencsét próbáltunk a vonatjegykiadó automatával. A gép tudott angolul - e nélkül persze lehetetlen lett volna bármit tennünk -, de az úticél kiválasztásánál a városok nem abécé szerint voltak rendezve, így kb. a 20 oldalon találtuk meg azt, amit kerestünk. Jól haladtunk, de a végén lefagyott valamin az automata. Sebaj! Újrakezdtük vagy ötször is, nagyon belejöttünk már. Később viszont a kiválasztott várost írta át egész másra, a járatszám se stimmelt, úgyhogy röpke fél órás türelemjáték után feladtuk és a pénztárból vettünk jegyet – kivárva az 50m-es sort.

Egy teljes éjszakát vonatoztunk és utána még buszra is szálltunk, hogy végül a Huangshan lépcsőin találjuk magunkat. (Talán ismerősen cseng a név.  Ez egy ng-vel tér el egy korábban meglátogatott kínai hegy nevétől. Utunk tervezésekor minket is majdnem lépre csalt.) Az elképzelés hasonló volt, mint korábban. Felcaplatunk a hegytetőre, estére sátrat bontunk egy eldugott helyen, reggel szétnézünk a cakkos hegytetőn, estére pedig szállóban alszunk a hegy lábánál. A kezdeti ködöt tartós ködszitálás követte, bőrig ázva értünk fel a tetőre, ahol meglepően jó helyet kerítettünk a sátrunknak, távol a kutató szemektől. Az igen borsos árú hotelek örömére rengeteg kínai turista alszik odafenn, hogy a napfelkeltét és napnyugtát könnyedén elcsíphesse. Ha akartunk volna, se tudtuk volna átaludni a virradatot az embercsorda artikulátlan üvöltése és ordináré köpködése miatt. Szerintem kevés európai bírta volna megbotránkozás nélkül. Így mi is kikászálódtunk a jó meleg hálózsákunkból és csatlakoztunk a talpalatnyi helyen tömörödő a napfelkeltét vakuval fotózó tömeghez. Miután mi is ellőttük a képeinket (vaku nélkül), neki indultunk körbejárni a többi csúcsot is. Út közben a reggeli párából felhők képződtek, így végre nem szúrt ki velünk az időjárás, a hegy teljes szépségében megmutatta magát előttünk. A völgyekben felhőtengerek képződtek, amiből szigetekként nőttek ki a csúcsok. Délután a zsúfolt hegytetőről elindultunk lefelé a szinte üres utakon és mire besötétedett, a fáradtságtól fájó lábbal dőltünk ágyba.

A hegyen sok természetvédelmi és illemtani propaganda táblával találkoztunk. Ezek közül a kedvencünk az alábbi volt: „Mindenkit felszólítunk a civilizált viselkedés gyakorlására!” Megnyugodtunk kicsit, hogy nem csak minket zavar. Angolul viszont felesleges volt kiírni. Egyrészt ez csak kínaiakat érint, másrészt legalább nem szórakoznának rajta a külföldiek.

Amit megspóroltunk a szálláson, azt busásan megfizettük a buszjegyünket beszerző hoteltulajdonosnak. A jegy árán hüledező fejünket látva azzal nyugtatgatott minket, hogy „China is big.” Igaza volt, de mi csak a Három szoros felé vettük az irányt.

Japán utunkat befejezve néhány témáról még szeretnénk említést tenni, amikre a korábbi beszámólókban nem tértünk ki, de most kitör belőlünk.

Emberek

A japánokkal kapcsolatban rengeteg előítélet él, amiért a zárt és túlszabályozott társadalom elviselésére fura szelepek működnek. Ezeket külön nem kerestük, és az utcán sem találkozik vele az ember, így az út során szerzett tapasztalatok közé ilyenek nem kerültek. Nem láttunk például csacsirészeg nyakkendős irodai dolgozókat az éjszakában. Ugyanígy a rózsaszín, csak „nők számára” szánt metró kocsikat már mindenki használja, mert valószínűleg megszűntek azok az okok, ami miatt szükség volt rájuk. Tévét ritkán néztünk - ami nyilván bő és egyszerűen hozzáférhető tárháza a különcségeknek -, de általában két bemondó volt, a férfi beszélt többet, a nő pedig ilyenkor nagyon sűrűn bólogatott, vagy félhangos helyeslésekkel kísérte a férfi beszédét és persze mosolygott.

A nem látottak kimeríthetetlen témájáról inkább áttérnék arra, amit meg is tapasztaltunk. A legszembetűnőbb a kedvesség és a rengeteg mosoly. Ha csupán formaságról van is szó, mégis minket is mindig jobb kedvre derített. Előfordult, hogy ez a kedvesség számunkra kínos szintet ért el vagy megrökönyödést keltett bennünk, például amikor a pincér a sarkán ülve vette fel a rendelést, vagy amikor egy kis cukrászdában egyedüli vendégek voltunk és a fizetés után a tulaj néni az ajtóig kísért, majd az utcán derékból meghajolt utánunk.

A cím a „dō itashimashite” (Isten hozott) üdvözlésre utal, amit mi leginkább „haszimaszééé”-nak hallottunk, de néha még a telefon felvételekor használt „mosimosi”-val is áthallásos volt. Minden üzletbe, vagy étterembe belépéskor, számunkra elég eltúlzottnak tűnő hangon ezzel üdvözöltek.

A személyes kapcsolat kialakításától azonban tartózkodnak, a tömegközlekedés arctalan tömege igyekszik a másikat nem zavarva, feltűnést nem keltve eljutni céljához, mindenki jól „elvan” magában. Metrón a tömeg fele a telefonjába van temetkezve, a maradék vagy olvas, vagy alszik, nagy ritkán beszélget valakivel. A metrón látott rengeteg mobilos játék közül egy fazekas korongozós tetszett a legjobban. A tapizós kijelzőn a lány az ujjával pörgette az agyagdarabot és ugyanígy érintésre tudta formálni is. Igaz, nem egy mobilbarát játék, ha ideges az ember.

A japánok divatőrültek, ebből kifolyólag ideális piac a luxus márkák számára. Az óvodáskortól középiskoláig hordott egyenruha egyhangúságát változatos civil öltözékekkel színesítik, a szülők pedig mindenben kielégítik egy szem gyermekük óhaját. A felnőttek öltözete igényes és elegáns. Láttunk útépítő munkást munkaruhában, fehér inggel, nyakkendővel.  A lányoknál van egy korosztály, úgy 15 és 25 között, amikor szinte mindenki ordítóan csámpás. Előtte elvétve, utána senki, fiúkra pedig nem jellemző. Csak arra tudtunk gondolni, hogy ez a szexepil része lehet és szándékosan csinálják. Mindenesetre nagyon élethű.

Nem újdonság, hogy szeretnek fotózni, a látnivaló előtt pózolni. Az már természetes reflex, hogyha lencsét látnak, egyik kezüket azonnal felemelik és győztes „V”-t mutatnak. Ha tudatosan csinálják, akkor mindkét kézzel. A fotósok palettája a mobilt nyomogatóktól a profi géppel és állvánnyal ügyködőkig terjed – bár ezzel nem mondtam sokat. Ez utóbbiak is meglepően sokan vannak. Kyoto szélén, egy tó mellett láttunk nyugdíjas korú fotós bácsikat, halászsasra „vadásztak”. Irigylésre méltó, hogy már a város szélén ilyen természeti különlegességek vannak, hogy a felszerelésük (Canon EOS1, EF 4/600) - egy kocsi ára, de leginkább a nyugdíjas szabadidős tevékenység természetessége.

Nyelvlecke

Kis beszélgetésbe elegyedtem az egyik szintén úton lévő japánnal a Koya-san helyi szokásairól és vallásáról. Szó szót követett, míg kíváncsiskodásomra el nem mesélte az illető a fiatalkorát. A kalandos életutat hallgatva bókoltam neki:

-          You had a very interesting life.

-          I am enjoying it.

Reméltem, hogy nem vette zokon az igeidőkbe burkolt, akaratlan feltételezést. Adott egy kis elmélkedni valót az életfilozófiáján.

WC rovat

Nem kell megijedni, nem lesz semmi szalonképtelen a bekezdésben. Legalábbis a Japán részben biztos nem. Ahogy a legtöbb ázsiai országban, Japánban a hagyományos vécé guggolós. Emellett elég elterjedt a nyugatinak nevezett angol vécé is. Sok helyen még arra is ügyelnek, hogy a választás lehetősége meglegyen, így mindkettőből van. Állítólag a tokyói Olimpián a reptéren még csak koedukált vécék voltak, amin aztán sok külföldi megütközött. Így beindult a japán versenyszellem és kitalálták a „nyugati stílusú” WC-t. Az általunk ismert angol WC-t valójában igencsak továbbfejlesztették a japánok: többfunkciós bidével kombinálták, az ülőke fűthető, stb. Elsőre elég izgalmas megnyomni bármit is a japán felirattal ellátott kezelőpulton, de szerencsére informatív ábrák is segítenek az eligazodásban. Egyik extra gomb a hangjegy, ami a várakozással ellentétben nem zenét adott, hanem öblítéshangot. A modernebb változatoknál a falra van szerelve a kezelőpult, elég űrkorszaki hatású. Akármelyik változat is legyen, élménnyé teszi a „kétbetűs kitérőt”.

    Haladó fokozat

A legjobb vagy legrosszabb toalettek listáján Japán inkább az előbbiek közt indul. Akadt néhány furcsaság: piszoároknál az ajtó nem követelmény, úgyis takarja magát az illető. A shinkansenen habár volt ajtó, de azon meg egy nagy üvegablak. A kocsikban 3 féle vécé fülke volt: női, koedukált, és férfi piszoár.

És végül különlegességek a jó irányban. A fentebb leírt kényelem az egyik meghatározó tényező. Ezt persze még lehet fokozni. Felhőkarcolók tetején a panorámás piszoár kiváló árukapcsolás. Az aranyleveles manufaktúra boltjában pedig a teljes helyiség burkolata aranyozott volt. Már csak ezért megérte betérni.

Ízlések és pofonok

A művészetekről és a kézműves remekekről már próbáltunk írni a megfelelő helyeknél. Itt most a másik végletről szeretnénk szólni, ami számunkra egyértelműen a giccs kategóriába esett. Japánban mindent tökélyre fejlesztenek, ez alól még ez sem kivétel. Hol is kezdjük. A legtöbb telefont védő, vagy inkább egyedivé varázsoló tokkal használják, amin van egy kis fémkarika is, hogy erre még egyedibb fityegőt lehessen akasztani. Nekünk a lógó nélküli playboy-nyuszi füllel vagy kis ördögszarvakkal ellátott iPhone tokok tetszettek ­­­­­­­­– ha már választani kellene.

Sok városnak van valami kabalafigurája, ami utal valamennyire a város nevezetességeire, és amivel aztán a városban sok eligazító táblán találkozik az ember. Koya-san-nak például egy (természetesen rettentő) cuki nagyfejű zarándok figura. Narában a szarvasok és a templomok összegyúrásából egy agancsos szerzetest agyaltak ki az illetékesek.

Japánban találmány az integető szerencsemacska, aminek már a látványától minket kiráz a hideg. Ez olyan mélypont ahonnan már csak felfele vezethet út. Láttunk belőle aranyozott változatot, és olyat is ahol minden végtagon egy újabb, kisebb macsek ült. Ezeken legalább már lehetett szórakozni. Ilyen táptalajon már nem meglepő Hello Kitty létrejötte sem. A figura már önmagában elég giccses, de ezt még beláthatatlan távlatokig tudják fokozni. Egy ilyen példa a Japán egyik leghíresebb kertjében, Kanazawaban cseresznyevirágzáskor kimonóban pózoló Kitty plakátja. Tömény Japán. Lehet-e még hozzá tenni valamit? Nekünk nem sikerült. A szaké nem állna jól a kezében, shinkanzen se illene a háttérbe, az őszi juharfás látképet pedig a tavaszival csak nem kombinálják.

Bambusz

A hideg hegyi klímától a forró trópusiig minden kontinensen őshonos a bambusz, kivéve Európában. Ennek köszönhető egzotikus hírnevét még néhány egyéb különleges tulajdonsággal is öregbíti.

Fajtól, talajtól és klímától függően a növény a 3-4 hónapig tartó növekedő időszakban akár a 100 cm/napos sebességet is elérheti. A legtöbb fajta ritkán virágzik, 65-120 évente néhány éves időtartamra és akkor is egy fajta minden egyede egyszerre, a világ bármely részén, éghajlattól vagy földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül. A növény titokzatos „vekkerét” a kutatóknak még nem sikerült megfejteniük és így bizonyos egyedek a virágzást követő években gazdasági és ökológiai válságot okozhatnak környezetükben. A tömeges virágzást követően és a termés megérésével a bambusz elhal, a rágcsálók elszaporodnak. A kihaló növényzet miatt a helyi lakosok évekre elvesztik építőanyagukat, a túlszaporodott rágcsálók pedig minden más termést felfalnak a környéken, éhínséget és járványokat okozva.

A keleti kultúra a bambuszhoz hasonlítja az úriembert, így az elegancia, az egyenesség és „üres szívűség”, mint előítélet nélküliség megtestesítője. Sok ázsiai nép mítoszában szerepet játszik a bambusz. Japánban a sintó szentélyeket a gonosz ellen bambuszerdővel vették körül, Kyotó mellett egy gyönyörű ezüstös erdőben sétálhattunk. Ezen túlmenően a növényt rengeteg módon felhasználják és hasznosítják.

A tervezett utunk során a legtöbb elképzelésünk a japán konyhával kapcsolatban volt, ezek jellegükben nem változtak, inkább finomodtak és kiegészültek az étkezéssel kapcsolatos formalitások ismeretének bővülésével.

A konyhaművészetben előszeretettel alkalmazott hármas szám szabály a jellemvonásokban is megnyilvánul. Az ételek a szezonnak megfelelő alapanyagból, a legjobb minőségből készülnek és figyelmes tálalással kerülnek a vendég elé. Egy alapanyaghoz kiválasztják azt az eljárást, ami a legjobban kiemeli a természetes ízt, így az nem vész el a különböző mártások és szószok egyvelegében. Miután a császárság 1686 után megnyitotta az országot a külföldi irányzatok előtt a japánok az elvárható buddhista mentalitással eltanulták a külföldi mesterfogásokat, tökélyre fejlesztették őket, majd addig egyszerűsítették a lényegét, míg japánossá vált.

Egy általános japán fogás több adag okazuból (ezek határozzák meg a fogás ízvilágát), egy tál japán rizsből és egy kis tál levesből áll. Ezek mellett található szójaszósz, savanyúság, ecet, dashi (tengeri halból készült fűszersó), amit a vendég saját ízlése szerint adagolhat. A három okazut három különböző módon készítik el. Főzve, párolva, sütve, grillezve, öntettel ízesítve, de leginkább nyersen vagy ecetesen. A szakácskönyvek elkészítési technika szerint vannak csoportosítva, nem alapanyag szerint. A leves jobbra, a rizs baloldalra kerül. A három okazu ezek mögé jön egyenletesen szétosztva, a savanyúságok és ízesítők a szélre. A pálcika a kis tartóján az étkező előtt vízszintesen fekszik, vége balra mutat. A japán gyerekeket ezzel tanítják a bal és jobb oldal megkülönböztetésére, mivel így csak jobb kézzel lehet enni.

A hagyományos tatamis, térdeplős, földön ülős éttermek mellett a nyugati jellegű asztalos, székes éttermek széles körben elterjedtek. Emellett a hagyományos mély tisztelet, aminek a betérő vendég örülhet, még mindig megmaradt. Elég vicces a jelenet, amikor az emberek az asztal mellől, széken ülve leadják a rendelést a földön, a sarkán ülő pincérnek, amit az illem még mindig megkövetel.

Japán a világ legjobb éttermeit tekintve vezet az országok ranglistáján. Tokyoban 240 Michelin csillagos étterm van. (Budapest 2-vel büszkélkedhet.) Ilyen éttermekről sajnos nem is álmodhattunk, be kellett érnünk ennél alacsonyabb árkategóriával. Az éttermek általában egyfajta ételre koncentrálnak a kínálatukban, így a választék ugyan nem nagy, de legalább finom. Lehet egy hely tésztás, sushis, steakes, leveses, omlettes, tempurás (palacsintatésztában sült zöldség) vagy akár grillezős. Sok helyen az ételek élethű műanyag változataival van az étterem kirakata feltöltve. Meglepő ahogy néha függőlegesen állnak leveses vagy pizzás tányérok. Az egyszerű étkezdékben gyakran automatával kell megrendelni az ennivalót, sőt sűrűn akad csináld magad jellegű hely is. Itt megrendeled az alapanyagokat, majd az asztalodba épített forró fémlapon megsütve elkészíted saját magadnak. A külföldieknek szívesen segítenek a helyi pincérek, ennek ellenére nem nagyon bíztunk magunkban, így ide általában nem ültünk be. Tokyo-i tésztásnál automatából kellett megrendelni a feltéteket, majd az asztalnál megkaptuk külön tálkákban a tésztát, bambuszrügyet, lehelet vékony disznószeletet, további feltéteket, majd magunknak összekevertük balzsamecettel, olajjal. Szerettük még a polip darabkákat, amit tésztagombócban sütnek ki és reszelt hallal fűszereznek, vagy a káposztás, baconos, tojásos palacsintát. A leveses (ramen) éttermek kiadós levesei nagyon hasonlóak a Dél- Kelet-Ázsiában szerte megtalálható leves specialitásokhoz. A fogás a rengeteg széles tészta miatt laktató, ízesítésként tesznek belé zöldséget (itt általában snidlinget) és némi húst (itt papírvékony malachúst). Mivel hosszútávon nem bizonyult tartalmasnak, mi általában nem rament választottuk.

Mivel sokat túráztunk, szükséges volt az élelmiszerboltok feltérképezése. A porciókkal itt ugyan nem voltunk kibékülve, különösen az ár arányában. Ha sikerült is nagyobb kiszerelést találni jó eséllyel belül megint kisebb adagonként be volt minden csomagolva. A minden második sarkon megtalálható kisboltokban remek frissen sült meleg reggelit, estére pedig sushit vagy sashimit tudtunk beszerezni. A hotdog neve Japánban valamiért „american dog”, és innen már csak egy kis logikai lépés, hogy az omlettes szendvics „egg dog” legyen. A buddhizmusnak és régi hagyományoknak köszönhetően a szigetországban több fogy halból és a tenger gyümölcseiből, mint húsból. Sőt, lazachoz olcsóbban jutottunk hozzá, mint sonkához vagy szalámihoz.

– Japánban ti nyers halat esztek!
– Igen … de nem minden nap. – mentegetőzött egy amerikai egyetemen tanuló japán lány a sztereotip megjegyzésre.

Ez az, ami a legtöbb embernek elsőre eszébe jut a japán ételekről. Már a nyers hal gondolata is sokakat visszataszít, mi viszont csatlakoztunk a rajongók táborához. Elképesztő, hogy egy ilyen jó dolog mennyire kiveszett más hajósnemzetek konyháiból. Másfelől ahhoz is japánnak kell enni, hogy csupán ennyiből konyhaművészet legyen. A legismertebb nyers halas étel a sushi, lehet maki vagy nigiri. A makit tengeri algába csavarják és nemcsak hal lehet közepén. A nigiriben csak rizs és hal van, emiatt sokkal jobban érvényesül a hal, jobban is kedveltük. Legtöményebb formában viszont a sashimiben lehet élvezni a természetes ízeket, ami nyers haldarabból és kevés reszelt retekből áll. Ilyen formában kóstolva messze a tonhal ízlett leginkább, de széles skálán lehet választani a halakból.

A kenyér csak a 19. században terjedt el, nem tartozik a hagyományos alapélelmiszerek közé. A boltokban csak zacskós kenyeret lehet kapni, ettől függetlenül remek pékséget találtunk például Kanazawában. Kenyér helyett rizs vagy tészta az, amivel jóllakik az ember. A rizs jelentőségét mutatja, hogy egykor fizetőeszköz volt. Ott van még a tofu is. Sokféleképpen elkészítik, de ez magában elég ízetlen és mivel a japán konyha az alap ízen nem akar változtatni a végeredmény sejtehető. Koya-sanon a szerzetesek fagyasztva szárították és tartósították a tofut, amivel az ízetlenséget a végletekig fokozták. Egy-két elhanyagolható esetet leszámítva nem sikerült kibékülnünk az ízével vagy az állagával, így inkább kerültük.

Teával Japán is bővelkedik, ugyan fekete teához ritkán jutottunk, a zöld teát minden elképzelhető növényből elkészítik. Van zöld tea, ami inkább barna színű, van árpa tea, ami inkább kávé ízű. Aki berzenkedik, az gondoljon a magas C-vitamin tartalomra. A sake-val kapcsolatban enyhe előítéletekkel érkeztünk Japánba. Naganoban egy csapat lelkes hazafi rábeszélt minket, hogy kóstoljuk meg az általuk ajánlottat. Szerencsére, mert meglepően kellemes élmény volt. A legközelebbi próbálkozásunk, immár a saját szakállunkra, visszavetett minket a lelkesedésben. Később, tanulva a minőségi eltérésekből, tanácsot kértünk szakembertől és ismét nagyon finomat kaptunk. Tehát, ahogy a borokkal, úgy a rízspálinkával is vigyázni kell, miből iszik az ember. A sake-t hidegen is, melegen is isszák. Egyik se rossz, de azért jobban tetszett a hűvös előadás. Ugyan Hokkaidon meglátogattunk egy pincészetet, de a borozás nem igazán jellemző a japánokra, azon belül az édes fajtákat kedvelik. Egy helyen találkoztunk magyar tokaji édes szamorodnival is, az ára számszerűen annyi volt, mint Magyarországon, csak itt yen-ben.

Az édességek nem szerepelnek étlapon, külön boltokban kaphatók. Előszeretettel töltik egy bizonyos piros babbal a süteményeket, ami gesztenyeszerű ízt kölcsönöz neki. Tulajdonképpen, ha nem ezzel a babbal találkoztunk szembe, akkor zöldtea ízesítésű volt az édesség, formára és tésztára rendkívül változatos. Meglepődtünk, de még Kitkatból is lehet zöld tea ízesítést kapni. A teaceremóniához használt keserű tea mellé borzasztó édes pici sütiket is árulnak, amik garantáltan elnyomják a tea ízét.

Talán a legkülönlegesebb dolog, amit Japánban kipróbáltunk, a sült tengerisün volt. A sün bizarr szürkésokker színe már eleve kételyeket támasztott. Mivel ízében feldúsult a tömény sziklás tengerpart orrfacsaró szaga, úgy döntöttünk, hogy nem erőltetjük az étel megszokását. Utólag viszont azon morfondíroztunk, hogy egy jó érett, mászós camembert vagy kéksajt hasonló kételyeket támaszt első kóstolásra. Lehet, hogy mégis meg kellett volna erőltetnünk magunkat?!

A legjobb vacsoránk Japánban a Kobé-ban elfogyasztott steak volt. Erről Kobe kapcsán már részletesebben írtunk, de egy ilyen összefoglalóból nem maradhat ki említés nélkül. Később még volt alkalmunk enni a korábban hiányolt Aso-i wagyu marha steaket is, de a legemlékezetesebb élmény mégis a kobe-i marad.

Japán utunk során már eddig is több fontos vallási központot látogattunk meg: Hiraizumi, Nikko és Miyajima, de az út végére maradt még Kyoto, Nara és Koya-san, melyek nélkül nem lenne teljes a kép.

Japán két fő vallása, a sintó és a buddhizmus nem verseng egymással, hanem összetett eggyé olvad, templomaik megférnek egymás mellett. Míg egy emberélet során a nevezetes életkorokban és menyegzőn sintó szertartásokat végeznek, a temetkezés buddhista rituálé. Ez a felosztás abból ered, hogy a sintó az evilági dolgokra koncentrál, a buddhizmus pedig a világi dolgok mulandóságát hangoztatja. A sintó megtartásához elegendő bizonyos szempontok figyelembe vétele, ezért a természetet tisztelő hitet a buddhizmussal a megérkezésétől együtt gyakorolták. A vallási ünnepek nem tartoznak a nemzeti ünnepek (szabadnapok) közé, kivéve az Új Évet, amit alapvetően vallási szertartások végzésével töltenek családi körben.

A kezdeti sintó szentélyek vagy egy darab bekerített földterületből, vagy ideiglenes építményből álltak. A buddhizmus Kínából viszont teljes rendszerével, építészeti stílusaival érkezett meg és erős befolyással bírt a már meglévő sintóra. Az apró szentélyek ezért, melyek idővel templomokká bővültek a két vallásban alig különböznek, jellegzetes motívumaikat szívesen kölcsönözték egymástól, sőt egymás mellé, köré települtek. A wikipedia szerint egy különbség azonban megmaradt. A buddhista templom – a sintó szentéllyel ellentétben – nem alkalmas közösség befogadására, célja a szent tárgyak megfelelő elhelyezése. Ennek ellenére több olyan buddhista templomot fel tudunk idézni, ahol a hatalmas belső térben hívők gyülekeztek. Egy buddhista templom minden esetben monostor is, a nagyobb tömeget vonzó szertartásokat, rituálékat (részben) a szabadban tartották. Nekünk a tudatlanok magabiztosságával sikerült megkülönböztetnünk a két vallás építményét a sinto kapu, a torii megléte alapján. Néhány szentély esetén viszont csak szakemberek tudják megmondani melyik valláshoz tartozik.

Bizonyos vallási hiedelmeknek köszönhetően a császárok halálával kapcsolatban, a főváros egészen a buddhizmus megjelenéséig folyamatosan változott. Ez a 6. században történt meg Japánban, koreai közvetítéssel, központja az első főváros, Nara után Heian (mai Kyoto) lett. Ez utóbbi költözés egy hatalomittas szerzetesnek volt köszönhető, aki elcsábította az egyik császárnőt és majdnem elbitorolta a trónust, ezért az udvar inkább elmenekült. Nara fő nevezetessége a hatalmas buddhista fa templom, aminek jelenlegi méretei csak 2/3-a az eredetinek az újjáépítést követően. De a legizgalmasabb, hogy át lehet bújni egy oszlopba faragott lukon, ami a megvilágosodás ígéretével kecsegtet. A luk mérete megegyezik a templomban ülő Buddha orrlikával – el lehet képzelni melyik mekkora! Csak a bátrabbik versenyző merte bevállalni, sikerrel ­– barlangász gyakorlat előnyt jelent –, de a megvilágosodás még várat magára.

    Amikor gyereknek lenni előnyt jelent!

A buddhizmus előtti időkben a szarvasokat az istenek hírnökeinek tartották. Ezt a megbecsülést még ma is élvezik a Narában vagy a korábban látott Miyajimában élő szarvasok. Aki etetni szeretné őket, az szarvas kekszet vásárolhat az utcai árusoktól. Résen kell lennie annak, aki fizetett, mert a prédára váró szarvasok nem félnek a fejükkel böködni a kekszért folyó létfenntartó küzdelemben. Volt aki maga nem is merte szétosztani, csak fizetett és az árusra bízta az etetést, ő maga pedig pár méterről elégedetten nézte az egészet.

A kezdeti buddhista hit új ágakra szakadt és más kínai irányzatokkal bővült az idők során. Például a nagyon radikálisnak tartott nichiren buddhizmussal, ami a nők megvilágosodási képességét hirdette. A nyolcszázas évek elején Kobo Daishi kétéves kínai, Wutai shan-i tartózkodás után Koya-san fennsíkját választotta ki vallásának alapítására. A nép által nagy becsben tartott tudós, feltaláló, kalligráfus Bodhisattva a hívők szerint nem halt meg, hanem meditálással várja a jövő Buddháját, hogy közvetíthessen az emberek felé. A shingon vallás szerzetesei ezért több éves tanulásuk alatt bejárva a shingon templomokat, visszatérnek Kobo Daishi sírjához és elmondják neki, mit tapasztaltak. A sír és a körülötte kialakult temető ezért a vallás központjaként működik a mai napig, ahol ételadományokkal segítik a szent meditációjának töretlenségét. Koya-san a 11. század közepétől népszerű zarándokhellyé vált, bár nők csak a fennsíkot ölelő hegyek sétaútjain zarándokolhattak, várva férjük visszatérését a templomokból. A virágkornak a 16-17. század szerzetes mészárlásai vetettek véget. A kor urai így növelték hatalmukat az időközben többezer szerzetest és 1500 kolostort számláló vallás kárára. Ma alig több mint száz kolostor működik Koya-sanban, de a vallás még mindig népszerű Japánban.

Ősszel kezdtük Hokkaidón, ősszel zártunk Koya-sanon. Magasra kellett menni és bár itt is hideg volt, de még ez utóbbi helyen is csak az elején járt az ősz, csak foltokban sikerült pirosodó juharfát látnunk. Szintén csak egy kis részletben, de a másik szezonális japán természeti látványosságból is kaptunk ízelítőt. Kyoto egyik templomának a kertjében a meleg ősz miatt virágzott pár cseresznyefa. Igaz csak néhány virág volt, de október végén beértük ennyivel. Az arra járó japánok megbabonázva bámulták és hitetlenkedve suttogták maguk elé: ”Szakura”, amiből biztosra vehettük, tényleg erről van szó. A cseresznyevirág régóta az élet múlékonyságának metaforája, ami híven tükrözi a buddhista életszemléletet.

A virágoknak van azonban sötét múltjuk is. A II. Világháború előtt és alatt gyakran használták a nép hazafiasságának ösztönzésére. Propagandák és költemények buzdították a harcosokat, hogy tűrjék a szenvedéseket és a hősi halottakat cseresznyevirágokhoz hasonlították. A császár terjeszkedő politikája 1868-tól a II. Világháborúig a sintó mögé bújtatott nacionalizmusnak köszönhető, mely támogatta a háborút a hit „népszerűsítése” érdekében.  A japán pilóták cseresznyevirágokat festettek a repülőjük oldalára, amikor öngyilkos küldetésre indultak, ezzel a cseresznyevirágok, mint az ifjúság feláldozása a császár dicsőségére hulltak. Az első kamikaze egységet Vadcseresznyevirágnak keresztelték és a kormány ösztönözte a népet, hogy higgyen a meghalt katonák cseresznyevirág reinkarnációjában. A gyarmatosított területeken telepített cseresznyefák jelzik Japán területi növekedését. A vallás háborúval kapcsolatos szerepe miatt Douglas MacArthur (Japán kormányzója az amerikai megszállás alatt) a Japán császárt isteni mivoltáról való lemondásra kényszerítette. Ezzel vált függetlenné a kormányzás a vallástól az országban.

Ma Japán vallásosságával kapcsolatban erősek a kételyek. Az 1900-as évek második felében végzett felmérések alapján a hívők száma 30-35% között mozgott. Az ország négyszeres (!) miniszterelnöke ( az 1., 5., 7. és 10.) szerint egy nép számára a vallás veszélyt jelent, mert előítéleten és babonaságon alapul. Hasonló kijelentés Európában elég kockázatos lenne egy államférfitól. A Lonely Planet szerint pedig 86% mindkét vallást gyakorolja. Valószínűleg itt is igaz az univerzális tendencia abban az eltérésben, ami a vallást felvállalók és gyakorlók száma között adódik.

A Kelet-ázsiai régió művészetében hagyományosan Kína töltötte be a tanár szerepét, Japán pedig a figyelő, szorgalmas diákét. Ennek ellenére a japán művészet saját útját járta be, a távolról jött hatások és motívumok kifinomultak, jelentések hordozóivá váltak és szimbólumokká egyszerűsödtek. Míg a kínai művészet a szimmetriát és páros számokat használja a stabilitás és racionalitás kifejezésére, a japán festészetben, építészetben, vagy akár tánc- és dallammozgásban megjelenő átlós irány és páratlan szám folyamatosságot és mozgást jeleníti meg.

Meglepő módon a korai japán irodalmat nők művelték, akik a hazai hiraganával tanultak írni, míg a férfiak a Kínából importált kanjikkal. Az ecsettel való szépírás, a kalligráfia hagyománya egészen a modern időkig tartotta magát, ami érthetővé teszi, hogy miért vált a japán festészet sokkal fontosabb művészeti ággá, mint a szobrászat, amit csupán vallási céllal alkalmaztak. Hagyományosan selyemre vagy papírra festettek, tussal. A Tokugawa sogunátus első pár évét felölelő Edo periódusban még nem érződtek a külföldi érintkezést tiltó szigorú rendelkezések hatásai és így a gazdag rizstermő vidékek sok művészeti ág kialakulásának és virágzásának kedveztek. Kyotoban és Kanazawa-ban a mai napig lépten-nyomon kulturális és művészeti értékekbe botlik az ember. Az Edo festészetre jellemzőek az élénk színek és a klasszikus irodalomból vett témák az arany háttér előtt. Az arany felületek készítéséhez használt aranyleveleket tiszta aranyból készítik az „arany mező”-nek becézett Kanazawa-ban. Az aranyat 0.0001 mm vékonyra klopfolják, 11 x 11 cm-es négyzetekre vágják bambuszkéssel és papírlapok közé lehelik. Egy 10 yenes (kb. 5 forintos) érme nagyságú aranydarabból majdnem 2 m2-re futja. Templomokat és sztupákat ilyen aranylevelekkel díszítenek szerte a Dél - Kelet-ázsiai térségben, kisebb darabokkal tárgyakat aranyoznak, a morzsákkal pedig teában vagy akár krémekben találjuk szembe magunkat.

Egy aranylevél készítő műhelyben volt alkalmuk megtekinteni az utolsó látványos műveleteket, amint fújással simítja ki a néni az aranylevelet vágás előtt, majd szintén fújással távolítja el a levágott darabokat. A műhely inkább csak reklám volt a mellette működő üzletnek, ahol mindenféle aranylevéllel bevont tárgyakat árultak. Sok számunkra szörnyű giccs mellett beljebb haladva egyre tetszetősebb munkák következtek. Ez az irány odáig folytatódott, hogy az emeleten kiállított (több millió forint értékű) paravánok kapcsán már leesett az állunk.

A kanazawa-i lakkozott faedények és -dobozok mesterei a legtökéletesebb kemény, ellenálló japán gesztenyefát választják ki. Minden egyes réteg alapozás és közréteg után gondosan ledörgölik, és a legutolsó lakkrétegnél is ügyelnek, hogy por ne üljön a festékbe. Az edényeket aztán tálalásra, a dobozokat tárolásra használják. Japán legnagyobb földesurai a bútoraikat és használati tárgyaikat mind a családi jelképpel ékesítették.

Természetesen edényeket agyagból is készítettek már a kezdet kezdete óta, ez Japán legősibb iparművészeti ága. Jellegzetesen a fekete és a föld színeit öltik magukra szabálytalan formával, szinte durva felülettel, egyszerű díszítésekkel a japán agyagedények. A porcelán termékek ettől alig lehetnének különbözőek. Az élénk kék, sárga, bordó és zöld színek és könnyed formák az elegancia megtestesítői.

Kyoto utcáin járva szerencsénk volt egy történelmi felvonulásba belefutni, ahol a régi viseletből kaptunk ízelítőt. Az apró és vékonyka termetű japánok hagyományos viselete, a kimono a teljes testet elfedő köntösből és az azt összefogó széles övből áll. Az övbe dugva tartották a kardot a világ legfélelmetesebb és leghatékonyabb katonái a samurai-ok. A csuklót, bokát és nyakat szabadon hagyó viselet kevés betekintést nyújt és még így is, a végtagok kivillantása a régmúltban illetlenségnek számított. Ellenben hátul, a kimono gallérjából kivillanó női nyak a férfiak figyelmének megragadását célozta, ezért minden gésa ügyelt annak kifestésére és a felvitt szabálytalan mintához igazodó frizura elkészítésére. Kyoto és Kanazawa hangulatos örömnegyedeinek utcáin a teaházakba igyekvő, fogyatkozó számú gésák a kifinomult szórakoztatás és bájosság mesterei. Hosszú kiképzésük alatt a bonyolult etiketteket sajátítják el, játszanak a háromhúrú shamizenen, énekelnek régi teaházi balladákat (ami az európai fül számára inkább kín) vagy táncolnak a kellemes csevegés mellett. 2-3 gésa egy estés szórakoztatásáért akár $3000-t is otthagy a megrendelő felesége, mert Japánban a pénztárcák felett az asszonyok őrködnek, bár az estéken nem vehetnek részt. Egy gésa értéke akkor nő, ha sikerül minél hamarabb valamely műfajt mesteri szinten elsajátítania. Ekkor egyre több társaságba hívják meg és így hamarabb vissza tudja fizetni a nevelésére fordított jelentős összeget a háznak, melynek mint tanuló tagja lett. Mire képes lesz saját teaházat nyitni, lesznek állandó ügyfelei és klienseinek körét átadja a növendékeknek.

A teához kötődő szertartás művészete csak a 17. században finomult ki Japánban, ekkor nyíltak meg az első teaházak. A szertartás terjedelme és tartalma igen változatos – az egyszerű tea és édesség felszolgálásától a több órán át tartó sokfogásos, művelt szórakoztatást (versmondás, festmény szemlélés…) magába foglaló társas együttlétig –,de lényege az örömszerzés, a fennköltség művelése és a kifinomultság elismerése. A részletekben rejlő tökéletességet a teaceremónia kellékei és edényei biztosítják, amiket az elképzelhető legnagyobb igyekezettel készítenek és rendeznek el. A szertartás megfelelő építészeti kifejezése pontosan koreografált, a kert feltárulására koncentrál, a kilátásban való elmerülés és gyönyörködés megteremtésében, a csekély berendezések és eszközök gondos, harmonikus elrendezésében nyilvánul meg. A betekintés gátlására külső tolható falakat, a belső terek alakíthatóságára belső tolható falakat alkalmaztak. A teaszertartás igényeihez igazodó építészet lassan átszivárgott a világi építészetbe is, ahol a szimpla szerkezetet a Muromachi periódus csúcspontjának tartott kyotoi Kinkaku-jit arannyal borították.

A hagyományos népi építészetet meghatározza a gyakori földrengés és a forró nyári klíma, ami természetes anyagok használatát, könnyű faszerkezeteket és rízspapír- vagy deszkaborítást eredményezett, a nyílások tolható ajtókkal vagy spalettával zárhatók. A főhelyiség padlóját először rízsszalmával, majd tatamival borították. A meglepetésszámba menő bútor és dísztárgyak, eszközök elrendezésére itt is aprólékos gondot fordítottak. Az esztétikai értéket a falak által felölet üres tér határozza meg, a kifejezett hangulat inkább a szemlélő képzeletére, mint a valóságosan jelenlévő tárgyakra van bízva.

A romantikus megjelenésű, Japánban egyedülálló Shirakawa go-i falusi házak tökéletes egységet alkotnak a tisztást körülölelő hegyekkel. Magastetejük alatt 3-4 szinten akár 40 ember élt, a komiszabb telek idején állatokkal együtt. A házban felgomolygó füst melegen tartotta a padláson begubózott selyemhernyókat és elűzte a vastag nádtető rovarait.

A II. Világháborúban Kyoto belvárosa elkerülte a bombázásokat. Viszonylagos épsége és hadiipari fontossága miatt az első atombomba ledobásának célpontjaként listára került 1945. áprilisában. Innentől kezdve emiatt védettséget élvezett a hagyományos bombázásokkal szemben, hogy az atombomba pusztításának mértéke egyértelműen látható legyen. Júniusban lekerült a célpontok listájáról, az egyik amerikai döntéshozó személyes, a város iránti kötődése és csodálata miatt. Így az első Tokugawa shogun hatalmat sugárzó palotája eredetiben maradt meg a feketerigóként csicsergő fa padlójával, ami a betolakodó leleplezését szolgálta. Ez „nem bug, hanem feature”, mert kivétel nélkül minden palló kellemesen csicsergett bárhogyan is lépett rá az ember. A rejtett helyiségekben megbúvó samurai-okkal és rendszertelenül változtatott jelszókkal együtt a mindenkori shogun teljes biztonságban érezhette magát.

A teaházak elválaszthatatlan tartozéka a kert, aminek kialakítása és karbantartása a festészet és kalligráfia mellett a leginkább tiszteletben tartott mesterség. Egy kert szolgálhatja a pihenést, ilyenkor a rendelkezésre álló pici helyen az idealizált spontán természetet hozzák létre. Azok a kertek, melyeken keresztül kell sétálni, a megadott útvonalon haladva a kerttervező választja meg, hogy mikor hova nézzen a szemlélő. Ha az útba épített akadályon, egyenetlenségen áthaladva a sétáló végre feltekint, addig rejtett látvány tárul fel. A természetes kinézetért persze meg kell dolgozni. Kyoto császári kertjeiben láttuk, amint a fenyőket tűlevelenként kozmetikázták. Szép gesztusként a fákat az utolsó utáni pillanatig megpróbálják életben tartani. A hosszú ágakat alátámasztva tehermentesítik az öreg növényt. Az egyetlen szépséghiba, hogy ezeket kisebb fák kivágott törzseinek a segítségével teszik. 

A meditációs és elmélyülős kertekben, a természet nem miniatűr, hanem erősen szimbolikus képben jelenik meg. Itt a kert rendezése egy pontra fókuszál, mivel a látogató általában ül. A kövek, sziklák sokcélú funkcionális felhasználása mellett megjelenik a szimbolika is. A különleges alakú szikladarabok jelképezik a hegyeket, szigeteket, hajót vagy csónakot; mohák és bonszáiok a növényzetet. A víz, bár kialakítása mesterséges, megjelenése természetességet sugároz. A kiszáradt kavicságy és patakmeder minőségben nem jelent kevesebbet a vízzel teltnél. Sőt, a zen buddhista kertekben gereblyézett kavicságy testesíti meg a mitológiai ősóceánt, vagy amit a szemlélő beleképzel. Mi nem sok energiát fektettünk a „vajon mire gondolt az alkotó” jellegű műértelmezésbe, de néhány ilyen kertnek kifejezetten élveztük a hangulatát. A leghíresebb kőkertnél érdekes volt másokat figyelni, hogy most keresik-e a jelentését, vagy esetleg találtak is egyet. Viszont Koya-sanban volt olyan templom is, ahol a gereblyézett kavicsok között láttunk fel nem szedett tűlevelet. Példátlan hanyagság, vagy ennek is megvan a maga jelentése?

Yakushiman töltött izgalmas napok csak az étkezés szempontjából voltak egyhangúak. Erre viszont a komp kikötése után Kagoshimában a vonat indulásáig egy „all you can eat” hely nyújtott vigaszt. A gasztronómiai élmények kárpótoltak minket az elmúlt hétért. Egyrészt kipróbálhattunk sok fura ételt, amiket már korábban is láttunk, de teljes adagban azért nem volt kedvünk kipróbálni. Másrészt Japánban nem volt jellemző, hogy úgy álltunk volna fel az étkezőasztaltól, hogy egy falattal se menne le több. Végre sikerült. Az éjszaka Kumamotoban ért minket egy szép szálló 2 x 2 m-es tatamiszobájában. A reggel borúsan indult és mire elértünk a kastélyhoz, eleredt az eső. A reményünk lassan szertefoszlott, hogy eláll, mire végzünk a sétánkkal, sőt annyira zuhogott, hogy minden kedvünk elment a további mászkálástól. Inkább visszamentünk a szállásunkra, összepakoltunk és továbbálltunk Beppuba.

A vulkánikus erőknek köszönhetően Beppu környékén számtalan helyen kéményekből tör elő a kénszagú, sűrű fehér gőz. A földben felforrósodó víz a kőzeteket kioldva a felszínen ezerszínű tavakat formál. Színük a fehértől a terrakotta megannyi árnyalatán keresztül egészen a szürkéig változik, sőt akadt gyönyörű, égszíntopáz is. Bugyogva, köpködve, forrongva ér a felszínre a víz, amibe kis kosarakban tojást lógatnak, hogy néhány perc múlva keményre főjön. A meleg párás levegő, ami folyamatosan tör elő a mélyből különleges helyi trópusi klímát és növényzetet varázsolt.  Ezeket a tavakat a nép pokloknak keresztelte el, földöntúli erőknek tulajdonítva az aktivitást. Az ördögi homokfürdő száraz, a föld melege tartja olyan hőmérsékleten, hogy 10 percen belül csurog a fekvő emberről az izzadság, ha egy halmocskába beássák.

A kioldott ásványi anyag és iszap gyógyító erejét kültéri fürdőkben lehet élvezni és hasznosítani. Az onsen széles skálája az egyszerű láb- és kézfürdőktől az iszappakolásos, gyógy- és termálvizes, ízlésesen kialakított fürdőhelyekig mindent felölel. Kb. 3000 szálláshellyel kialakított onsen van Japánban. Ritkán koedukált, a ruhátlan férfiak és nők egymástól elzártan fürdenek. Ahol a két nem mégis össze van eresztve, ott mindenki megnyugodhat, biztosan van valami trükk. Beppunál az iszap teljesen átláthatatlanná tette a vizet és a nőknek volt deszkapalánk mögötti bejárati rész, ahonnan nyakig vízben kúszva kerültek csak elő.

A fürdő etikettje szerint a medencébe menetel előtt meg kell mosakodni. Ez vizes, szappanos kistörülközővel a test minden részének alapos, 5-10 perces beszappanozását jelenti, majd ennek zuhannyal, vagy néhány lavór víz magunkra locsolásával történő lemosását. Mindezt nem zuhanyfülkében kell megtenni, hanem kis sámlikon sorban ülve egy tükörfal előtt. A tisztálkodás végeztével a kifacsart kistörülközőt összehajtogatva a fejre téve lehet a 40 °C körüli medencében ejtőzni és esetleg beszélgetésbe elegyedni a félénk helybeliekkel.

Pokolbéli utunkat az Aso vulkán kalderájában folytattuk, amit 90 ezer éve formált egy hatalmas kitörés 128 km kerületűre. A megmaradt vulkánban volt elegendő hely és energia, hogy oldalában egyéb vulkánok formálódjanak, mint néhány pattanás. Bár a mai napig aktív, a környék évezredek óta viszonylag nyugodt, így a kalderában megjelentek kisebb-nagyobb települések és vasút is. A hírhedt Naka-dake kénes kigőzölgése és kitörései miatt a mellette lévő lelátót igen sűrűn bezárják, sőt gyakran meg sem lehet közelíteni. Mikor ott jártunk, előző nap este még azzal fogadtak, hogy le van zárva a Naka-dake-ra vezető út. Reggel mégis felmehettünk, de a kráter tetején lévő lelátót időszakonként evakuálták, annyira egészségtelenné vált a levegő a vulkán körül. Így volt egy kis időnk szétnézni. A környék teljesen kopár, könnyű fekete tufa és hamu borítja a talajt. Vannak gyalog utak, de senkit sem láttunk túrázni. Mi is úgy döntöttünk, hogy nem elég izgalmas és visszafordultunk, hátha megengedik, hogy egy pillantást vethessünk a kráter mélyére. A sűrű gőz alatt néha világoskék vizet lehetett megpillantani, a légutakat marta a kén, gyakran kellett köhögni.

Aso-ból nagy ugrással az 1995-ben romba döntött Kobe felé vettük az irányt. Összeköti a két távoli régiót, hogy mindkettő híres az ott nevelt wagyu marháról. A csatlakozások miatt jutott időnk arra, hogy Kumamoto-ban röptében egy régi földesúri villát megnézzünk. Majd már Kobéból fél napos kiruccanás keretében tettünk kísérletet Himeji várának bevételére. Sajnos nem néztünk utána interneten, ezért nagy csalódással vettük tudomásul, hogy Japán legszebb kastélyát restaurálják látogatásunk alatt, egy hatalmas cementgyárra hasonlító sátrat húzva a főépület köré, a legtökéletesebben elrondítva a látványt. Szegény, lelkes idegenvezető bácsikánk mindent megtett, hogy részletesen bemutassa a várat, de a látvány miatti csalódottságunkon keveset tudott javítani. Különösen az olyan mondatok nem javítottak a helyzeten, mint az „innen legjobb a kilátás a várra”, de ilyenkor előkapott egy dossziét és megmutatta hogyan is nézne ki.

Ha mondjuk egy ninja az éj leple alatt akart volna beszökni Japán valamelyik várkastélyába, akkor először egy vizesárok állta volna útját, amin általában két híd ível át a 4-5 m magas várfal kapui felé. A falrendszer többszörös gyűrűben fonja körbe a központi tornyot, hogy a labirintusszerű úton könnyen ellenőrizhető legyen a falak tetejéről a közeledő. A központi torony szintén ugyanilyen magas kőfalon áll, öles fa pillérekre és gerendákra támaszkodva. A ninjára kellemetlen meglepetés vár, ha a függőleges kőfalon felmászva próbál valamelyik nyíláson bemászni, mert a szemfüles őrszemek bármelyik pillanatban forró vizet, olajat vagy kőgörgeteget zúdíthattak a nyakába külön erre a célra kifejlesztett nyíláson. A többi ablak szélessége éppen csak eléri a 10 cm-t, hogy ki lehessen nyilazni vagy lőni. A központi torony bejárati szintjén hemzsegnek a várat védő, karddal, dobócsillaggal felfegyverzett szamurájok, míg a felső szintek felé haladva a földesúr igényeit szolgálják a terek. Gyakran titkos emeletek, ablak nélküli szintek is be vannak építve a külső szemlélő elől rejtetten. Mindentudó ninjánknak már csak a szeszélyesen váltakozó jelszót kell tudnia, hogy végre elérje küldetését.

Másfajta küldetést vitt véghez Colombus hajója, a Santa Maria másolata, amikor Barcelonából 290 nap alatt eljutott Kobe kikötőjébe 1990-es években. Colombus a spanyol udvart arról győzte meg, hogy Indiába el lehet jutni nyugat felé hajózva. Első úticél így az akkorra már ismert Japán partok voltak.

Aso-n nem találtunk olyan éttermet, ahol a híres helyi steak-et kipróbálhattuk volna, Kobé-ban viszont már összejött a nagy esemény. Az egyetlen negatív mellékhatása egy ilyen tettnek, hogy az ember sokáig nem lesz képes más marhaszeletet élvezni. Kobe környékén tenyésztett fekete marha húsa a gondosan megválogatott étrendnek és tartásnak köszönhetően olyan, mint a márvány. A zsírjai alacsony hőmérsékleten kisülnek, emiatt kevésbé kell átsütni. A 12 minőségi kategóriába sorolt bélszín és hátszín csak 7-től viselheti a kobe steak nevet. Rendeltünk egy nagyon jót és egy még jobbat, csakhogy lemérjük érzünk-e különbséget köztük. Éreztünk. A Kobe-ban kiszemelt étteremben a rendelt húst elkészítés előtt kihozták bemutatni. (Nem próbáltuk ki, mi történik, ha finnyásan elhúzzuk a szánk szélét és fintorogva megböködjük a húst a kezünkkel…) Ezután az orrunk előtt forró fémlapon megsütötték a szeleteket. Helyesen elkészítve a hús állaga hasonlít a puha vajhoz, az ember szájában szinte magától szétolvad, az íze pedig valóban csak szuperlatívuszokkal illethető. Bár az Aso hegy oldalában látott fekete marhacsorda nem vedelte a sört és nem serénykedett körülötte masszőr sem, akármit is csinálnak ezekkel az állatokkal, a világhírnevet méltán megérdemlik.

Minden utazásnál meghatározó élmény a közlekedés minősége. A Japánban szerzett tapasztalatokat külön foglaljuk most össze. Itt a címben említett két véglet marad a legemlékezetesebb.  

Kezdjük a leghíresebbel, a vasúttal, annak is a csúcsával a shinkansen-nel, vagy ahogy szerénytelenség nélkül hivatalosan nevezik, shinkansen super-express, becenevén „bullet train”. Első benyomás, hogy nem zakatol, hanem suhan, tiszta, kényelmes, olyan mintha repülőbe szállt volna az ember. A sebességet az ablakon keresztül nem is annyira érzékeli az ember, a menetidőn viszont már sokkal jobban.

Az egész shinkansen vasúti hálózat hidakon, vagy alagútban fut. Mivel Japán 2/3-át hegyek borítják ez nagyon sok alagutat jelent. Nyilván az alagutakkal tűzdelt vonalvezetés is hozzájárul az optimálisabb menetidőhöz. Sőt, bizonyos szakaszokon több volt az alagút, mint a nyílt pálya. A városokban viszont nagyon magas hidakon fut, ez néha a 3. vagy 4. emelet magasságát jelenti, felülemelkedve a régi, hagyományos vasúthálózaton.

A repülőhöz hasonlóan dönthetőek az ülések, lehajtható kisasztal van, az ablakok picik. Annyival kényelmesebb, hogy az európai lábhossz számára is van bőven hely. Minden ülés külön forgatható, így bárki csinálhat az egyirányba néző 2-es vagy 3-as ülésekből, 4-es vagy 6-os összenéző részeket. Biztos jót mulattak rajtunk magukban a japánok, amikor két fehér ember ámuldozva elkezdte forgatgatni az üléseket. Persze egy arcizmuk sem rándult. Egy adott vonalon közlekedő szerelvények mind egyformák, ugyanannyi kocsiból állnak. A peronon be van rajzolva az adott szerelvény hányas kocsijának ajtaja hova fog esni. És tényleg ott volt. A vonaton felügyelő kalauz fehér kesztyűben járja végig a vagonokat és minden belépésnél és kilépésnél mélyen meghajol a rá sem hederítő közönség felé. Csodálom, hogy a cipőt nem kellett papucsra cserélni. A snack-ekkel megrakott kiskocsit tologató kisasszonyok diszkrét, rajzfilmes plüssmackó szinkronhangon hirdetik a portékákat.

Minden vonatjegy két részből áll, vonaljegyből és helyjegyből. Van olyan vonat, amire nem kell helyjegy, van olyan amire kötelező és van egy köztes megoldás, hogy fizetni kell többletet, de még sincs foglalt helyed. Shinkansen-en e két utóbbi fordul elő, és a pótjegyek többszörösei a vonaljegynek, még helyjegy nélkül is. Többféle vasúti bérlet közül lehet választani, ezek néhány kivétellel csak külföldiek számára elérhetőek. Jó reklám az országnak, hogy elérhető árúvá teszik ezt a vonatot, így mindenki kellemes tapasztalatokat szerezhet. A legismertebb bérlet a teljes Japánra szóló, 1, 2, ill. 3 hétre vehető, egy belépés alkalmával csak egyszer, és azt is még az országon kívül meg kell venni. Még itthon vettünk egy 2 heteset. Látható, hogy a 6 hetes útból ez elég keveset fed le. Ezért ezt kiegészítettük egy régiós bérlettel, ami 4 tetszőleges napra szólt, ezt is két hét alatt használtuk el. A maradék időben pedig nem mozogtunk óriási távokat. A bérlet három legfőbb előnye, hogy ha sokat utazik az ember, olcsóbban kijön vele, másrészt nem kell jegyért sem sorban állni. Shinkansen-en a helyfoglalás nélküli helyekre simán besétál az ember. Ha helyet is szeretne foglalni, akkor sorba kell állni a helyjegyért, de fizetni bérlettel nem kell. Az egyik vonalon csak a kényelem miatt próbáltuk ki a helyfoglalást. Széles dönthető plüss fotelek, fabetétes karfákkal, aljzat a mobil vagy laptop számára, bár wifi nem volt (ezen az egy ponton a MÁV IC lepipálta a JR-t!). Itt épp nem volt első osztály, viszont ilyen másodosztály mellett nincs is jelentősége.

Japán költséges feladat elé állítja a vonat-fanatikusokat, mert sokféle shinkansen típus létezik, mindegyik egy-egy meghatározott vonalon jár. Sőt, hasonló a helyzet a hagyományos vonatokkal is. Van egy-két különleges járat, aminek a szerelvénye az egész országban csak azon a helyen fordul elő. A hagyományos vonatok skálája a magyar intercitihez hasonlótól kezdve a metrószerűen berendezettekig terjed. Ez utóbbiak a városban hévként futnak és városon kívül még 2-3 órát mennek kifele. Éjszakai vonatok is vannak, azonban a shinkansen-es menetidők mellett és tekintetbe véve, hogy a hálóhely ára – amit a bérleten felül ki kellene fizetni – háromszorosába kerül egy olcsóbb szállás árának, számunkra nem volt jó megoldás.   

Néhány évvel ezelőtt még nem volt jellemző, hogy angolul kommunikálni lehetett volna a szigetország lakóival. Most minden vonatállomáson nyitottak egy turista információs irodát, ahol összes fontos kérdésünkre és kérésünkre angolul orvoslatot kaptunk. Elláttak térképekkel, bejelölve rajta a nevezetességeket, foglaltak nekünk szállást a megfelelő árkategóriában, megmutatták, hol van a legolcsóbb élelmiszerbolt, vagy éppen, ami kellett - hihetetlen kényelmessé és hatékonnyá téve az ott töltött időnket. Le a kalappal!

„Tókio metoró” hangzott el minden megállóban Tokyo-ban a metróban. Tokyo-ban csak sínes dolgon utaztunk. A vasút behálózza az egész várost, sőt ott a metróhálózat, aminél nem az kérdés, hogy hány vonal is van (nem számoltuk egyébként), hanem hogy hány metró társaság. Ezzel a problémával igazán csak bérlet vásárláskor szembesül az ember. A vonaljegyek hasonló tarifák szerint mennek, a bérleteknél viszont fontos tudni, hogy elég-e egy adott társaság vonalhálózata, vagy többre kell bérletet venni. A metró példásan áttekinthető. A vonalakat színekkel (eddig ismerjük, bár itt a bőség miatt már megtévesztő árnyalatokra is szükség van) és betűjellel különböztetik meg. A megállók elnevezésén túl számozással könnyítették meg a turisták dolgát. Így elég volt azt figyelni, hogy K11-től K19-ig kell menni és nem kellett megjegyezni a hely nevét. Budapesten biztos sok külföldi járt már pórul a Ferenciek terei és Ferenc körúti megállókkal. A vonalak közti kesze-kusza átszállásoknál azt is jelezték, hogy még hány métert (akár 450 métert!) kell menni a másik járatig. Ha fél percen belül nem láttuk a mi irányunkat jelző táblát, akkor biztosra vehettük, hogy rossz úton járunk.

Ha vonatbérlet nem elérhető, a legolcsóbb távolsági lehetőség a busz, ebből egy típus volt különleges („gun bus”). Először éjszakai buszként találkoztunk vele, de később nappali távolsági járatként is. A sofőr fehér kesztyűben, egyenruhában várta a felszállókat. Három oszlopban voltak az ülések, köztük közlekedő. Mindenkinek dupla karfája, a lábnál felhajtható vádlitartó volt, az ülés majdnem fekvésig dönthető. Ez a fajta busz helyfoglalásos és előre kell megvenni a jegyet. A többi buszon leszálláskor kell fizetni a sofőrnél. Van egy pénzszámoló automata, amibe pontos összeget kell bedobni. Ez szokatlan volt ahhoz képest, hogy Japánban minden más automata tud visszaadni. Ha nem állna rendelkezésre a pontos összeg, akkor van egy pénzváltó automata mellette. Kezdetben akadt egy kis félreértés, amikor a pénzváltóba dobtam be egy nagyobb összeget, és mint aki jól végezte dolgát felmarkoltam az egészet abban a hiszemben, hogy visszajáró.   

Mi kétszer kényszerültünk kompozásra, ahol a legolcsóbb, autós kompot választottuk. Az utastérben a magasított padló előtt mindenki levette a cipőjét és a hajó falának vetve a hátát vagy takaróra fekve várta a kikötést.

Végül a legolcsóbb és legérdekesebb a stoppolások voltak. Csak ott próbáltunk stoppolni, ahol máshogy már nehezen, vagy sehogy se lett volna megoldható az utazás. Közismert, hogy a japánok zárkózottak, emiatt nem is számítottunk gyors sikerre, de utólag visszagondolva sose kellett sokáig ácsorognunk. Volt olyan kis autó, amibe alig fértünk be a hátizsákjainkkal, meg volt olyan is, ahol hátizsák nélkül is alig fértünk be és a hátsó ülésről percekig kellett pakolni, hogy helyet szorítsanak nekünk. Gyakran vettek fel nyugdíjasok (ez az a kor, amikor a japánok hosszabb utazásra mennek) és a 20-30 év közötti korosztály. A hosszabb utazásoknál kicsit kellemetlen volt, ha nem beszéltünk közös nyelvet és a nyelvi akadályok miatt néha nem tudtuk eldönteni, hogy a vezető most tényleg arra megy-e ahova mi akarunk menni, vagy csak a kedvünkért, udvariasságból kerül egyet, ha már megállt nekünk. Amikor GPS-be ütötték be a falu nevét, szerintünk az utóbbi esetről volt szó nem egy alkalommal. Emlékezetes maradt, amikor egy nő két óvodás gyerekkel tovább ment, majd 100 méterrel odébb megállt a kereszteződésnél. Stoppoltunk tovább, mire visszafut a kislány és tökéletes angolsággal megkérdezi, hogy mi most stoppoltunk-e, mert akkor jöjjünk. A kislány angol játszótársaitól tanulta a nyelvet. Volt olyan eset is, amikor olyan helyre vittek el minket, amit a sofőrjeink nem ismertek, de megálltak velünk megnézni a vízesést vagy a templomot. Ha kis pihenőt tettünk az úton és meghívtak az automatából elővarázsolt üdítőre, nehéz volt eldönteni, hogy ez is kötelező udvariasság része-e.

Kiadós kompozással érkeztünk Yakusima-ra, a többezer éves cédruserdő szigetére. A szigeten az év 360 napján esik az eső, a levegő párája kicsapódott a bőrünkre a kora reggeli melegben. A szigetet alkotó hegy a partközeli keskeny lankás terület után meredeken tör ezer méteres magasságokba. Közlekedés és település ezért csak a tengerparton alakult ki, érintetlenül hagyva a sziget belsejét a túrázók számára.

Első kirándulásunkat a híres cédrus fákhoz vezetető útvonalak mentén tettük meg. Hiába sütött a nap amikor kikötöttünk, mire a buszról leszálltunk, a sűrű erdő sötéten, esőt sejtetően és hűvösen borult fölénk. Kezdetben a cédrusokat szentként tisztelték, de többszáz évvel ezelőtt is fontos szerepe volt a faanyagnak. A cédrussal adót fizettek, mert könnyen hántható, parafához hasonlító kérgéből drága tetőfedést készítettek. Ekkoriban ültettek az erdőben cédrus telepeket. Egy fa kivágásakor kb. 1 m magasan a tönköt meghagyták. Ezen könnyen megtelepedhetett egy cédrusmag, aminek gyökerei kikelés után körülfonták az első generációs tönköt. A cédrusfa anyaga nagyon tartós, nehezen rothad, sem rovarok sem gombák nem kezdik ki. Így könnyen előfordul, hogy az eredeti tönk még a harmadik generációnál is látható az „Ogre-szerű” (mint a hagyma) rétegződésben. Ahol a középső fatönk már nem látható, a cédrusfa magasan ül, mintha egy soklábú szék lenne alatta. A körbefont üregbe egy ember könnyedén bebújik, vagy akár lakhat is egy fa alatt. Ilyen rejtekhelye van Peter Pan-nek Sohaországban Walt Disney adaptációja szerint. Eltöprengtünk, hogy ezeknél a fáknál vajon mikor jön el a felnőtté válás kora? Élő egyedekből láttunk 2000-3000 éveseket, 30-38 m magassággal, több méteres mellátmérővel (kb. a fa magasságának kétharmada). Az eddig felfedezett legöregebb cédrusból már csak tönk maradt, de az 5000 éves.

Kihasználva a vonatbérlet utolsó lehetőségeit, egy napot Nikko-ban töltöttünk, mielőtt három napra Tokyoban letáboroztunk volna.

Nikko-ban begyömöszöltük a hátizsákjainkat egy ici-pici vasúti megőrzőbe, a templomokhoz vezető úton megcsodáltunk két kimonóba öltözött hölgyet és előételként megnéztünk egy szép, régi (nekünk az első japán) kertet is. A 8. századtól kezdve az emberek Nikkoban válhattak buddhista szerzetessé. Jóval később, a XVII. században itt épült fel Japán első shogunjának a mauzóleuma, hatalmas fákkal övezett sétaút végén. A Tokugawa család kezében két és fél évszázadon keresztül az ország legfontosabb szálai futottak össze. A kínai buddhista templomok általában színesebben vannak kifestve és fő színük a piros. Japánban a templomok alapszíne a narancssárga, ami a szerencse színe.  Az egész világot bejárt 3 majom – nem lát, nem hall, nem beszél – faragását itt, Nikkoban lehet látni, az egyik templom díszeként, ahol az emberi élet körforgása van ábrázolva. Miután megszületik, a gyerek nem láthat, nem hallhat és nem beszélhet semmi rosszat. Fiatal korban keresi a kihívásokat, barátra lel, majd szerelmi bánata lesz, ami hamarosan elmúlik és gyereket vár. Innen kezdődik újra a kör. (Bonyolult történet.) A három majomban megelevenedik a tendai buddhista életfilozófia is. Egy másik templomon félelmetes elefántok vonulnak, amiket egy olyan szobrász faragott, aki soha életében nem látott ilyen állatot. Sokadszor látjuk, hogy lehet talizmánokat venni. A tarifákat nézve kiderül, hogy a közlekedési biztonság megváltása messze lekörözi a családi boldogságot.

Hosszú vonatozás és még több átszállás után megérkeztünk a Fuji lábához. Nehezen találtuk meg a sötétben a szállásunkat, de nem jártunk vele rosszul, mert a rengeteg férőhely ellenére kellemesen és kényelmesen volt kialakítva. Reggel ismét úton voltunk a sátrazós túrához szükségesre csökkentett cuccunkkal, hogy stoppal eljussunk a gyalogút kezdetéhez, egy templomhoz hatalmas törzsű fákkal. Ez a stoppolás elég japánosan alakult, az esetlegessége ellenére. Megálltunk egy benzinkútnál, ahol egy tankoló pár megszánt minket, és megígérte, hogy felvesz bennünket, ha várunk egy kicsit, amíg lecserélik a kocsit. Ez érdekesen hangzott, de rábólintottunk. A kocsi elment nélkülünk és mialatt tétlenül és aggódva ácsorogtunk. kiszaladt a benzinkutas néni megkínálni minket egy tálca japán teával és kávés cukorkával. Telt múlt az idő, egyszer csak visszajött a párocska, de kiderült, nem ismerik a helyet, ahova menni szeretnénk. A GPS segítségével végül szerencsésen célba értünk, a sofőrjeink pedig megismerkedtek egy szép templommal.

A komp késése miatt nem tudtuk megvenni a vonatbérletünket még aznap és másnap reggel a jegyiroda nyitása előtt szerettünk volna elutazni. Valami más módot kellett találni, ha nem akartunk egy napot veszni hagyni. Megoldásként kínálkozott, hogy egy figyelmes japán segítségünkre sietett és felajánlotta, elvisz minket a kocsiján odáig, ahova másnap menni akartunk. Ekkor találkoztunk másodszor az utunk során a japán vendégszeretettel, ami néha a visszájára fordul. Egy ártatlan kérdésre, hol is alszunk majd, felhívta a vezető és utastársa az általunk kiszemelt hotelt, de az dugig volt. Ezt követő lázas telefonálgatást hiába próbáltuk beszüntetni azzal a magyarázattal, hogy van sátrunk, bárhol elalhatunk, az illem már nem engedte, hogy ne kerítsenek nekünk bármi áron valamilyen hotelt. Persze beértük volna sokkal kevesebbel is, mint ami végül kerekedett, de mivel a sofőrünk udvariasan elkísért minket a recepcióig, hogy tolmácsoljon a bejelentkezésnél, nem somfordálhattunk el utolsó pillanatban. Azt hiszem ez volt a legdrágább éjszakánk Japánban. A vonatbérletet a hotel kieső elhelyezkedése miatt csak más városban tudtuk megvenni, de legalább haladtunk előrébb.  

A szállásról persze minden szépet és jót el lehetne mondani, mint ahogyan Japánban szinte bármelyikről. Ami miatt azonban ez mégis különleges maradt, az az újrahasznosított vízzel öblítő wc volt. A mosdóból és a kádból leeresztett víz egy tartályba folyt, majd a wc lehúzásakor a csatornába.

Hiraizumiban sétáltunk egy órácskát az erdőben és megcsodáltuk az aranytemplomot (Konjiki-do) és ami megmaradt a középkori tűzvész után a buddhista módra tervezett földi paradicsomból. A hely idén nyáron nyerte el a világörökség címet, a japánok nagyon büszkék rá. A japánok szeretnek top-listákat készíteni a kicsit is különleges dolgokról. Nemcsak a legszebb vagy legjelentősebb templom, vagy legnagyobb vízeséslisták léteznek, hanem például a hiraizumi harang hangja a „top-100 japán hangok” listáján szerepel.

Végre megkaparintottuk a vonatbérletet Sendaiban és a Shinkansen elsüvített velünk (Vonat = tatamm-tatamm, Shinkansen = zuuummm) Matsumoto-ba, megnézni a kastélyt, vagy inkább erődöt. Kaptunk egy alapos angol nyelvű vezetést is, miközben mezítláb végigjártuk a hideg fapadlós termeket. A kastély vizesárokától nem messze van néhány utca, ahol a régi portákat kézműves boltokkal és művészeti galériákkal népesítették be. A bejáratok előtt kis mohával benőtt kézmosó- vagy ivókútban csordogál a víz és ahol lehetséges, szépen rendben tartott cserepes növények várják a betérőket.

Végre megérkezetünk Sapporoba. Ahogy ácsorogtam a csomagokkal a reptér várótermében, azon gondolkoztam, hogy vajon megússzuk-e a következő másfél hónapot földrengés nélkül, ha már a tájfun időszaknak vége. Az induláskor szokásos határozatlankodás után végül a város felé vettük az utunkat. Szállásunk sok meglepetést tartogatott, amikről utólag azonban kiderült, mégsem általánosak Japánban: a recepción egy kukkot nem beszéltek angolul, szobakulcs nem létezett, fiúk - lányok külön szinten voltak elhelyezve, internetért és a csomag megőrzésért fizetni kellett, ezentúl a vasútvonal közelsége elég zajossá tette a helyet. Lelkileg valamelyest felkészültünk rá, hogy Japán drága lesz – no, ebben nem okozott csalódást -, de utólagos tapasztalatból mondhatjuk, hogy a nyújtott színvonal nagyon nem volt arányban az árral japán mérce szerint sem. Gyors disznóhúsos, tésztás leves vacsora után jót fürödtünk a szálló onsen-jében, majd ki-ki a saját szobája felé vette az irányt, hiába volt majdnem teljesen üres a szálló.