Kihasználva a vonatbérlet utolsó lehetőségeit, egy napot Nikko-ban töltöttünk, mielőtt három napra Tokyoban letáboroztunk volna.

Nikko-ban begyömöszöltük a hátizsákjainkat egy ici-pici vasúti megőrzőbe, a templomokhoz vezető úton megcsodáltunk két kimonóba öltözött hölgyet és előételként megnéztünk egy szép, régi (nekünk az első japán) kertet is. A 8. századtól kezdve az emberek Nikkoban válhattak buddhista szerzetessé. Jóval később, a XVII. században itt épült fel Japán első shogunjának a mauzóleuma, hatalmas fákkal övezett sétaút végén. A Tokugawa család kezében két és fél évszázadon keresztül az ország legfontosabb szálai futottak össze. A kínai buddhista templomok általában színesebben vannak kifestve és fő színük a piros. Japánban a templomok alapszíne a narancssárga, ami a szerencse színe.  Az egész világot bejárt 3 majom – nem lát, nem hall, nem beszél – faragását itt, Nikkoban lehet látni, az egyik templom díszeként, ahol az emberi élet körforgása van ábrázolva. Miután megszületik, a gyerek nem láthat, nem hallhat és nem beszélhet semmi rosszat. Fiatal korban keresi a kihívásokat, barátra lel, majd szerelmi bánata lesz, ami hamarosan elmúlik és gyereket vár. Innen kezdődik újra a kör. (Bonyolult történet.) A három majomban megelevenedik a tendai buddhista életfilozófia is. Egy másik templomon félelmetes elefántok vonulnak, amiket egy olyan szobrász faragott, aki soha életében nem látott ilyen állatot. Sokadszor látjuk, hogy lehet talizmánokat venni. A tarifákat nézve kiderül, hogy a közlekedési biztonság megváltása messze lekörözi a családi boldogságot.

A nagy utazásunk kezdete előtt regisztráltunk az egyik „vendéglátó” hálózaton, aminek lényege, hogy előzetes kölcsönös bemutatkozás és egyeztetés után a jelentkező szállást kérhet és kaphat az általa kiválasztott helyen. A saját profilunk megírása után lehet a világon szinte bármelyik településen fogadó emberek között keresni és e-mailben egyeztetni az időpontot. Mi először ezt a lehetőséget Tokyo-ban próbáltuk ki. Sejtettük, hogy a japánok zárkózottsága nagy akadály lesz, ezért már 3 héttel az érkezés előtt szétküldtünk több levelet. Csak a legutolsó pillanatban válaszolt vissza egy külföldi srác, akihez bevetettük magunkat először egy éjszakára, majd még kettőre. A vendéglátó hálón tett első kísérletünk nagyon kellemes élmény volt. A házigazdánk egy segítőkész, pörgős srác, nem bonyolította túl a helyzetet. Így Tokyoban kicsit könnyebb volt a tájékozódás és megismertünk egy-két hétköznapi szokást. Az egyik legmeglepőbb számunkra az volt, hogy a lakásajtókat nem zárják kulcsra. Egyik este jót beszélgettünk a házigazdánkkal, aki szabadidejét rövidfilmek készítésével és DJ-ként tölti, főállásban viszont számítógépes játékokat fordít és tesztel. Állítólag Japánban a külföldiek döntő többsége DJ és fényképész. Elmesélte még, hogyan teltek a napok a tavaszi fukushima-i földrengés és szökőár után. Állítólag azokat a külföldieket, akik az atombaleset után Japánból kimenekültek a legvészesebb időszakban, a legközelebbi leépítéskor elbocsátották, mert a bajban nem mutattak kellő hűséget a céghez. Következő két éjszakát egy gyönyörű faházban töltöttük, csak a hajnalok fordultak már elég csípősre. Épp egy meleg kávéval próbáltunk magunkba életet lehelni, amikor egy ízes „Jó reggelt kívánok!” hangzott el. Na, erre minden idegszálunkkal felfigyeltünk. Az egyik japán szállótársunk Magyarországot tűzte ki úticélnak a közeljövőben. Az emberek alkalmazkodóképességét le lehet mérni egy ilyen faházban. A hajópadló recseg az ember lépte alatt, amit az egész ház hallgat a vékony falak miatt. A téli hideget is nehéz kint tartani.

Tokyo történelmi épületeit a világháború gyaluja után nagyítóval kell keresni, ma inkább a felhőkarcolóiról nevezetes és az éjszakai életről. Az útikönyvek is hamarább említenek halpiacot, sumo stadiont, vagy Csipkerózsikának öltözött tizenéveseket, mint bármi más nevezetességet. Úgy is tettünk, ahogy tanácsolták. Sétáltunk a császári kertben, álmélkodtunk a sok ismeretlen tengeri herkentyűn a halpiacon a felbolydult hangyák módjára száguldozó rakodó furgonok között. Tátott szájjal megbámultuk a felhőkarcolókat és a köztük, levegőben kanyargó növénnyel beültetett sétányt. Zavarodottan nevetgéltünk a képregény figuráknak felöltözött tiniken és eltévedtünk a metróállomások útvesztőin.

A lejárt lábainkat Kusatsu fürdővárosában pihentettük egy nagyon esős napon. A főtér közepén előtörő forró kénes, savas vizet hűteni kell, hogy fürdésre alkalmas legyen. Ezt régen lapátok segítségével asszonyok végezték. Megnéztünk egy bemutatót hogyan is csinálták; népviseletben népdaléneklés közben koreográfiára keverték a vizet. Az volt az érzésünk, hogy bolhaugrásból cirkuszi mutatványt faragtak. Végülis akár Kalocsát is fel lehetne dobni azzal, hogy pénzt kérnek a bemutatott nénik után, akik népviseletben népdalokat énekelve ritmusra szedik a paprikát. Kusatsu város teli van fürdőkkel a hévíznek köszönhetően, még a megállóban is lehet lábat áztatni, amíg jön a busz.

Kusatsuval felhasználtuk a 4 külön napos regionális bérlet utolsó napját is. A továbblépeshez már teljes Japánra szóló bérletet kellett használni, ez viszont folyamatos napokra szólt. Az elején akartuk a nagyobb távokat megtenni, nehogy a végén kifussunk az időből. Első lépésként meg sem álltunk Hirosimáig, ami persze már 900 km-re van Tokyo-tól, viszont a 4 órás menetidő kényelmessé teszi a távot.

Hirosimából kiugortunk egy napra megnézni a híres "úszó" sinto kaput Miyajimában, ami egyike a legtöbbet fényképezett látványosságoknak Japánban. Valóban szép nagy kapu, de azért mégis furcsa, hogy ez az ország egyik szimbóluma. Úgy értem, ez tényleg csak annyi, amennyi a képen van. A településen több templom is van, de ami számunkra a legizgalmasabbá tette a helyet, a hallatlanul szelíd őzek voltak. Csoportokba verődve vagy magányosan kóborolnak a Bambik a falu utcáin és megdöfködik az emberek fenekét, ha kunyerálni akarnak. Sorfalat álltunk egy nászmenetnél, jókat kuncogtunk az egyik templom kőszobrocskáin, megvártuk a naplementét egy kitartó őz társaságában, ellőttük a sztárfotókat a kapura és visszahajóztunk a szállásunkra Hirosimába.

A napot a Mazda múzeumban kezdtük, ahova előre időpontot kellett kérni. Bár Hirosima kisváros benyomását keltette bennünk, a mellette fekvő autógyár kiterjedése hatalmas, bentlakásos lakóteleppel a munkások számára. Itt alkalmazták a világon először bolygódugattyús motort. Büszkén beültünk a legújabb típusokba és meg lehetett simogatni a legrégibbeket is, majd ellestük a műhelytitkokat a gyár egyik szerelősorán. Meglepő volt látni, hogy nem csak egyféle típusú autók jöttek a szalagon, de természetesen mindig a megfelelő szélvédőt, vagy műszerfalat adták a szerelők keze alá a robotok. Igen, láttunk kézi munkát is, ez kicsit csalódást okozott. Mindenesetre a változatos típusok sem teszik túl érdekessé a melót a szalag mellett. Aztán elárulták nekünk, hogy milyen fejlesztéseken dolgoznak, vagy kísérleteznek. A vízcseppet utánozó tanulmányautó, amely összegyűjti az esővizet és a bent utazóknak ivóvizet állít elő belőle bizonyára hiánypótló mű.

Ez nem a legújabb fejlesztés.

Gyors káposztás palacsintát követően megnéztük a múzeumot, ami az első atombomba ledobásának témáját dolgozza fel. A kiállítás igyekezett tárgyilagos maradni a legfontosabb kérdések megválaszolásában. (Miért Japán? Miért Hirosima? Miért éppen atombomba? Miért akkor? stb.) A válaszok és az atombomba hatása és az utóhatás bemutatása hátborzongatóak. Sok általános iskolás gyereket is láttunk, bár nem biztos, hogy nekik való a hely. A város közepén feketén állnak a falai egy iparépületnek, szinte pontosan efelett 600 m-rel robbant a bomba. De ezen és a maréknyi mai napig életben maradt emberen kívül már nem sok emlékeztet a nyüzsgő városban a sötét múltra és ez így is van rendjén.