Semporna városa első ránézésre nem sok érdekeset mutat magából, hogy miért jönnek ide mégis a kirándulók tömegei, azt csak az tudja meg, aki búvárszemüveget húz és a víz alá bukik. Az idővel nem volt szerencsénk a megérkezésünkkor, egész nap trópusi záporok áztatták az utcákat. Ráadásul úgy tűnt, a számunkra ajánlott legjobb búvártúra cég nem tud minket elvinni a közelben fekvő, világhírű Sipadan-szigethez, mert egy hónappal előre kellett volna ehhez jelentkeznünk. Így nem sajnálva a fáradtságot alaposan körülnéztünk és megállapodtunk egy helynél és reménykedtünk, hogy megfelelő szolgáltatást fogunk kapni. Egy szempontból már aznap úgy tűnt, szerencsések voltunk, mert az irodán keresztül egy éjszaka erejéig szálláshoz is jutottunk egy ausztrál lakásában. Az éjszakát Robin Hood társaságában töltöttük el, ami után egy napsütötte reggelre ébredtünk.

Bemelegítésképpen Mabul, majd Kapalai-szigetén merültünk. Ez a két sziget a legnépszerűbb, ezeken szállások is találhatók. A két sziget érdekessége, hogy egy részét homokos partok veszik körül, ez azonban nem akadályozta meg a helyieket abban, hogy merülőhelyeket alakítsanak ki. A korallok egy részét úgymond telepítették, azaz megfelelő mélységben használaton kívül helyezett tárgyakat süllyesztettek el, amiken megtelepedett az élővilág. Ez lehet hajóroncstól kezdve gumiabroncsig bármi. Nyílván ez a kezdeti mesterkéltség évek múltán egyre kevésbé látszik, mi mindenesetre annyira nem örültünk a látványnak, hisz mégiscsak szemétről van szó, hiába kerülgetjük. Azt viszont meg kell hagyni, ha az ember hosszú idő után fel akarja eleveníteni a tanultakat vagy teljesen kezdő, akkor a homokos aljzat tökéletes hely a búvárkodásra. Egy nagy csapat kínai tanulóval voltunk egy hajóban, azonban becsületükre legyen mondva, külön vezetővel rendes helyeken merültünk. Hosszabb távon mégsem bíztunk benne, hogy a kezdő csapat mellett mindig új és érdekes helyen tudunk merülni. A Paradise merülőhelyet nagy izgalommal vártuk és volt nagy meglepetés, ugyanis egy homoksivatagban találtuk magunkat. Ez már igazi muck dive terület, a nagy sivárságot a halak érdekessége próbálta pótolni. Láttunk nagy csikóhalat, a rokonságába tartozó tűhalat és híresen ronda békahalat. Egyszer érdekes volt.

    Békahal

Új helyre költöztünk a városban, ahol nagyon kényelmes életünk volt. Saját szobácska ablakkal (micsoda luxus!) és forró vízzel, ahol az alattunk lévő indiai étterem wifi-jét használhattuk. A jó étel is közel volt, így másra nem is volt gondunk. Az első merülő napon volt alkalmunk megtekinteni, egy Mabul-szigeti szállást, ami a városbelinél sokkal puritánabb ámde ötször drágább volt. Épp elég egész nap a tengeren lenni, estére már megvagyunk nélküle.

Ezt követően három napot a számunkra ajánlott irodával mentünk, mert így jutányosabb volt az ár és, mint utólag kiderült, hiába csak Sipadan híres, a Semporna közelében fekvő többi sziget is megéri a látogatást. Így jutottunk el Matakingre, ahol már természetes helyen nőtt korallok fogadtak minket, bár itt meg egy halom hatástalanított tengeri aknának tűnő tárgyat láttunk. Teknősből annyi volt, hogy idővel már csak akkor keltette fel a figyelmünket, ha velünk szembe úszott és csak pár méterről került ki.

    A tengeri aknának látszó valami

    "Már megint egy búvár! Nem unják még?"

Harmadik nap nem ment hajó új szigetre, így ismét a Mabul és Kapalai páros környékén merültünk. Aggódtunk, hogy másodszor ugyanazon a környéken mennyi újat látunk és megkértük az irodát, hogy csak természetes korallokhoz szeretnénk menni. Jól alakult a nap, kivételesen kettőnkre kaptunk egy búvárvezetőt. A szigetek másik oldalán kezdtünk, ami buján korallokkal borított. Nem gondoltuk a korábbi tapasztalat alapján, hogy ekkora változatosság lehet egy sziget körül. Az ebédünket a cég mabuli bungalóihoz tartozó étteremben kaptuk. Hatalmas evést csaptunk a svédasztal finomságaiból. A harmadik merülésre a műroncsokat igen, de a sivatagot már nem tudtuk megúszni.

    Mabuli gyerekek

    Vékonyka levélhal

    Tisztogatóhal dolgozik az óriásmuréna fogsorán

    Terepszínű krokodilhal (Látják? Nem látják? Na látják!)

Sipadan azzal vonult be a világtörténelembe, hogy 2000-ben a Fülöp-szigeteki iszlám terroristák gondoltak egyet és lerohanták a szigetet, ahol pusztán egyetlen rendőr tartózkodott éppen. A túszul ejtett 21 embert csak hónapokkal később engedték el. A cél Észak-Borneó megkaparintása lett volna. Malajzia a térségben megerősítette a védelmet, majd öt év múlva a kormány úgy döntött, hogy az akkor üdülőhelyekkel népes szigetet kilakoltatja és a természetvédelem érdekében napi 120 látogatót engedélyez, akiknek napnyugta előtt el kell hagyniuk a terepet.

Az így megfékezett dinamithalászat mára meghozta a várt eredményt, a sziget körüli vizek nyüzsögnek a méteres teknősöktől, barrakúdáktól, mindenféle trópusi halaktól és persze cápáktól. Sipadant gyakran olyan víz alatti fotóval reklámozzák, amin pörölycápák köröznek. Ilyet persze az általunk megkérdezett és évek óta itt dolgozó merülésvezetők se láttak, de a szirti cápák kezdenek újra megtelepedni, ami a többi szigetekről védelem hiányában nem mondható el. Sipadant a világ 10 legjobb merülőhelyei között szokták emlegetni, ami egy kicsit értelmesebb szlogen, mint a „világ legkönnyebben megmászható hegye”. Különlegessége már pusztán geológiai adottságaiból is következik. A partokhoz közel fekszik, mégis 600 méter mélységből emelkedik ki, emellett Borneó és Celebesz között húzódik a Wallas-vonal, amely az ázsiai és az ausztráliai kontinens élővilágának választóvonala. Egy másik reklám szerint Jacques Cousteau is áradozott róla, milyen fantasztikus a hely. Azt nem írták, ezt mikor tette, de azóta sajnos az emberi beavatkozás sokat tett róla, hogy már nem lehet ugyanazt látni, mint egykoron. 

Sipadanra való eljutáshoz a túrairodák megint csak Mabul-szigetét használják, ami lényegében körbe van építve bungalókkal. Az egyébként is dupla árú sipadani merüléseket még azzal szokták megfejelni, hogy előtte kötelező Mabulon aludni, persze jó drágán. Szerencsénkre, sikerült egy olyan cégnél befizetnünk, ahol egyenesen Sempornából elvittek Sipadánra búvárkodni. A búvárkodást tekintve két rossz dolog történt, az egyik, hogy egész nap zuhogott az eső és a merülések közti szünetekben nem tudtunk felmelegedni forró zuhany hiányában. A másik, hogy az első merülést itt is nagyon óvatosra vette a vezető, hogy felmérje a búvárkodók képességét. A további két merülés viszont fantasztikus volt. Minden fenti megjegyzésünk ellenére a sziget élővilága messze kimagaslik a környéken látottak közül, pedig azokra se lehetett panaszunk. Csobbanás után az első szembetűnő dolog a halak hatalmas csoportjai. Úsztunk hatalmas halrajok között, amiket cápák terelgettek.

    Korall színskála

    A borult idő miatt a viaszrózsák nem nyíltak ki

Minden jó, ha a vége jó felkiáltással az utolsó napra tettük a lutrit. Kiszemeltünk egy szigetet Sempornától északra, ahova ritkán mennek hajók, és reménykedtünk, hogy összejön elegendő ember a hajó indításához. Összejött a csapat is, sőt perzselő napsütés volt egész nap. Sibuan-szigetén néhány badzso, avagy tengericigány család vert tanyát, akik hosszabb-rövidebb időre tengerpartokon cölöpházakban letelepednek, majd tovább állnak a hajójukkal más tájak felé. Malajziába a Fülöp-szigetek déli részéről kerültek, ahonnan politikai és anyagi okok miatt jöttek el. Nagyon romantikusnak tűnő életüket és kultúrájukat áthatja a tenger tisztelete, amiből a megélhetésüket nyerik. Híresek a víz alatti halászatukról, ami inkább szigonyos vadászatra hasonlít, akár napi öt órát is eltöltenek a felszín alatt.

Aznapi vezetőnk egy elvarázsolt fickó volt, aki úgy beszél, mintha állandó nitrogén narkózisban lenne és emellett előszeretettel hívta fel a figyelmünket a "pirinyó élőlényekre". Nagyon vicces fazon volt és valószínűleg nem is tudott erről. Itt láttunk mandarinhalat, ami nagy különlegességnek számít és egy olyan csigát, amit korábban még a vezető sem.

Utolsó két-három nap már tényleg búvárkodásból evésből és alvásból állt, annyira le tudja szívni az energiát a merülés és a napsütés. Gyönyörű helyeken voltunk, úgyhogy fájó szívvel mentünk el Sempornából Tawau városba, ahonnan hajóval tudtunk átmenni az indonéz határon.

    Könnyebb a csigának a tű fokán átmenni

Tawau emlékezetes maradt arról, hogy a szobát, amit kinéztünk magunknak a tulaj egy rettenetesen büdös rovarirtóval fújta be jó alaposan, úgyhogy úgy döntöttünk, egy drágább helyet veszünk ki. Ott meg az derült ki, hogy az ígéret ellenére nem működött a net és a szobában a ritkán takarított padlószőnyeg és tapéta bűzlött a dohányfüsttől, így kiköltöztünk. Meghökkentő módon könyörögnünk kellett, hogy a tíz perces szobában való tartózkodásunkért ne akarják visszatartani az ár felét. Végül visszakullogtunk a szúnyogriasztósba, amit még másnap is szagoltunk, de legalább tiszta volt a szoba és rendesen a gondunkat viselték.

Egy napot a borneói csokinak szenteltünk, Tawau környékén ugyanis rengeteg kakaóültetvény volt, amit sajnos kezdenek felszámolni. Azért még most is a világ harmadik legnagyobb kakaótermelő területe Elefántcsont-part és Ghána után. Ellátogattunk a Teck Guan gyárba, ami azzal büszkélkedett, hogy egykori tulajdonosa először találta ki, hogyan lehet az akkori módszereknél hatékonyabban termeszteni a kakaóbabot. Ma már pofonegyszerűnek tűnik az ötlet, mert arról van szó, hogy az addig kötelezőnek vélt árnyékoló faültetvényt elhagyta és a kakaót a tűző napra ültette. Akkoriban azt gondolták, hogy a kakaó árnyékban terem és nem bírja, ha kiteszik a napra, mert vadon, az őserdőben is így nő. Kiderült, hogy ez nem igaz, és az egész világon elhagyták az ültetvényeken az árnyékoló fákat, a termés pedig megháromszorozódott.

    A nyers kakaóbab íze olyan, mint a guyabano-é

Csak egy maláj iskoláscsapat látogatásához sikerült csatlakozni a csokigyár látogatásában. Szerencsére késtek egy kicsit, így addig a vezető csak velünk foglalkozott, aki nagyon megörülhetett az érdeklődésünknek, mert rengeteg kóstolót hozott nekünk. Ettünk nyers babot, fermentáltat, pirítottat és elkészített csokoládét. Ez utóbbi a gyár terméke és maláj ízlésre szabva rettenetesen édes volt, pedig színre az étcsokira hasonlított, ízre viszont a kockacukorhoz. Mintha az étcsokit itt hírből sem ismernék, nagy sajnálatunkra. A cég legnagyobb forgalmú terméke ezek után természetesen nem az étcsoki, hanem a kakaóvaj, amely magas dermedéspontú, ezért nagyon sok európai cég ezt használja a termékeiben.

Egy estébe nyúló utazás után a sötétben szálltunk le az országút egy kivilágítatlan utcasarkán, de tudtuk, hogy jó helyen járunk, mert hamarosan feltünedeztek jobbra-balra az üdülőhelyek. Igyekeztünk egy megengedhetőbb árút kifogni, szerencsére nem messze a látogatásunk céljától, a sepiloki orángután rezervátumtól.

Ma már csak Borneón és Szumátrán látható orangután a természetes környezetében. Sajnos Borneón nagyon sok minden a kihalás szélére került, amióta az olajkitermelés és az pálmaolaj termesztés megindult. Malájul és indonézül az orang embert, a hutan erdőt jelent. Az első orangutánokról szóló feljegyzés szerint, a malájok azt állították erről a majomról, hogy beszélni is tud, csak nem akar, mert akkor dolgoznia kéne.

    Pihentető póz

A rezervátumban nevelkedő orangutánok többnyire csecsemőkorukban kerülnek oda, ha árván maradtak, vagy ha háziállatként nem megfelelő körülmények közt tartották őket. Ahogy az idő múlik, mindent ugyanúgy meg kell tanulniuk az embergondozójuktól, mint a természetesen nevelkedőknek az anyjuktól. Kezdve a csimpaszkodástól és mászástól egész az élelemkeresésig. A cél az, hogy önálló egyedekké váljanak, akiket a megfelelő időben visszaengednek természetes életterükbe, az erdő lombkoronájába. Ez tíz éves korukban válik először lehetővé. A rezervátum fenntartásához az anyagiak egy részét a nyilvános etetésekből szedi be, ami egy kicsit ellentmond a koncepciónak. Az elgondolás persze az, hogy etetésre csak azok az orángutánok fognak megjelenni, akik aznap nem találtak elegendő táplálékot.

Így vagy úgy, mi mindenesetre egy nap mindkét etetésre elnéztünk és ebből a délutáni volt sokkal eseménydúsabb. Több nőstény érkezett az etetőstégre, közülük egy anya és kölyke egész sokáig maradt. Minden anyai gondoskodásnak mintája lehetne, ahogy a kölykét megetette és játszott vele. A nézősereget pedig végképp levette a lábáról, amikor az etetőstégről a gyümölcsöket hozó gondozó el akart volna menni, de az orangután mama belekapaszkodott a karjába és hosszú percekig nem eresztette el.

Körülbelül egy óra után a park alkalmazottjai kitessékelik a nézőket a kijáraton, függetlenül, hogy elmentek-e a majmok. Mi még sokáig tébláboltunk a kapun kívül, és ahogy oszlott az embersereg, egyszer csak elkezdtek zúgni a lombok, mintha szél rázná őket, majd megjelent három orangután a kerítés menti bambuszerdő tetején, eljöttek búcsút inteni, aztán mentek fészket építeni éjszakára.

Másnap korán reggel kereket oldottunk, hogy most más fajta majmokat is megismerhessünk. A nagyorrú majom az egész Földön csak Borneón található meg, az áthatolhatatlan mocsári erdők mélyén. Élettere az ember számára annyira élhetetlen, hogy csak a közelmúltban vált veszélyeztetett fajjá. A hímek különleges külseje miatt elég sok becenevet kapott, amik aztán a tudományos nyelvben is helyet kaptak. Ha a google-ba a faszorrú majom nevet beütöttük a keresőbe, akkor az első találat a wikipédia angol nyelvű megfelelő oldala volt. De a malájok sem kímélték a gyarmatosítóikat, mert a majmot hollandusnak vagy holland majomnak keresztelték, tekintettel a hosszú orrára és sörhasára. A nőstényeknek már jóval fitosabb pisze orruk van.

    Kérek engedélyt meghunyászkodni!

Sokkal szociálisabb az életük, mint az orangutánoknak, kezdve azzal, hogy háremben élnek, amihez gyakran gyengébb, fiatal hímek is csatlakoznak. A vezérhím élete az eleségkeresésen túl a közösülésről szól, amin keresztül tartja meg a rangsorbeli pozícióját. A gyengébb hímek is szívesen kihasználnának minden adandó alkalmat, ezért a vezérhímnek állandóan résen kell lennie.

    Ez már maga a szerelem!

A nagyorrú majmok számára szintén van egy rezervátumnak nevezett terület, ahol sok turista fordul meg. Az elnevezés azonban hagy némi kivetnivalót, mert tulajdonképpen pusztán arról van szó, hogy kitesznek számukra eledelt bizonyos időpontokban, amire az állatok már kellőképpen be vannak idomítva és elegendő számban jelennek meg.

Láttunk egy nagyon profi természetfilmet arról, amelyben boldogan éltek ezek a majmok, mígnem egy szárazság megtizedelte az állományt és a főhősmajmunk, akinek az életét követjük a filmen farmokról kényszerült élelmet lopni, amiért persze majdnem lelőtték. Végül jobb idők jöttek és családot is alapított, mert alfahím lett egy csapatban. Ugyanis megmutatta a többieknek, hogyan lehet az emeleti ablakon keresztül minden fajta ínyencséghez jutni, de leginkább vízhez, így ennél szebb happyend nem is lehetne főhősünk számára. A rezervátum gazdái ezzel a filmmel próbálják igazolni, hogy milyen hasznos, hogy ők mindig etetnek. Más olvasatban viszont annyira visszaszorították az élőhelyeket a pálmaolaj termesztő farmerek, hogy már nem biztos, hogy a terület el tudja tartani az adott populációt. A majomközpont felé vezető úton fél órát kanyarogtunk az olajpálmák közötti földutakon kisbuszunkkal, de erdőt és mocsarat csak az etetőhely környékén láttunk. Az etetésen és a turisták fogadásához szükséges dolgokon kívül semmi mást nem csinálnak, ehhez képest az ára duplája az orangután menhelyének.

    Kukucs! Mi mozog a mocsárban?

Mivel a rezervátumnak két helyen is van etetőstégje, meglepő, hogy az emberek csak az egyikre járnak, viszont nekünk pont emiatt sikerült valószínűleg a lehető legközelebb kerülnünk ezekhez az állatokhoz és a lakmározás mellett néhány sivalkodós csetepatét is megélni.

    Kötött fogású birkózás

Sandakan közelében fekvő Sukau büszkélkedik azzal a lehetőséggel, hogy a folyó torkolatában megmaradt vadonban „vad”orangutánt és borneói elefántot lehet látni. Ez alatt pusztán annyit értenek, hogy egy csónakban ringatózva lehetőség adódhat ezeknek az állatoknak a megpillantására, amint lemennek a folyóra inni. Elefántot leginkább sajnos csak prospektusban lehet látni, de ott mindegyikben, mert az év csupán néhány napján vonulnak el a terület mellett. Mi két ízben béreltünk hajót, de egyik hírességet sem láttuk, viszont volt varánusz, makákó, nagyorrú majom és több más majomfaj is, és persze madár, amik tovaröpültek a motoros csónak közeledtére.

    Hornbill (orrszarvúmadár)

Sukauban egy nagyon egyszerű szálláson laktunk, de a háziak kedvesek és segítőkészek voltak a lehetőségeikhez mérten. A megérkezésünkkor, a regisztráció során az a meglepetés ért minket, hogy pont a nevünk feletti sorban egy magyar név volt bejegyezve, ráadásul ugyanarra a napra írta be magát, tehát gyors és sikeres keresésbe kezdtünk a kevés vendég között. Mint később kiderült, egy utazási iroda ügynökeként jött Malajziába, hogy megismerje a területet és ismeretségeket kössön a leendő üzlet számára. Az elkövetkező napon rengeteget beszélgettünk, de sajnos ellentétes irányban kellett az utunkat folytatni.

A folyóhoz menet a taxisofőrünk nagyon meggyőzően magyarázta, hogy a maláj kormány kiszámolta, hogy több pénz jön be a túrizmusból, mint az olajpálmákból és ezért ma már szeretnék visszaerdősíteni a területeket. A folyóhoz ez a gyakorlat mintha még nem ért volna el, itt ugyanis még mindig az erdő fogyásáról panaszkodtak.

A tematika kedvéért inkább itt említjük meg, hogy majdnem egy héttel később meglátogattunk egyet a sok borneói barlang közül, ahol fecskefészkeket gyűjtenek. Szerencsére nem kellett egy méter vastag guanó és rovarrétegen végigtaposni, mert pallókkal már ki volt építve a barlang, de azért annyira nem volt úri a helyzet, hogy világítás vagy állandó állványzat lett volna. Igazából épp emiatt elképesztő ez a munka, hogy a malájok vakmerő bátorsággal másznak 20-30 méter magasságban a barlang falán a rozoga bambusz állványaik segítségével.

Hogy mire jó a fecskefészek? Ez is egyike azon dolgoknak, amiért a kínaiak puszta sznobizmusból hihetetlen pénzt fizetnek és ezért a szegényebb országok semmilyen áldozatot nem sajnálnak. A fecskefészekből ugyanis ínyenc leves készül, hihetetlen árért. Minél nagyobb a fészek fecskenyál tartalma, annál többet ér, van olyan is, ami teljes egészében csak nyálból áll. A fészket vízzel keverve egy zselé halmazállapotú anyagot kapunk. A malájok azzal védekeznek, hogy ők csak olyan fészket szednek le a falról, amiből a fiókák már kirepültek, de sajnos ez nem így van. Amikor mi ott jártunk, rengeteg helyről lehetett csipogást hallani a talaj felől, sőt az önjelölt vezetőnk is többször megpróbált fiókát a kezünkbe erőltetni, amit előbb a földről szedett fel.

    Szezonális éjjeliőr szállás a barlangban.

De kitalálták már ennek az iparosított változatát is, hogy a hongkongi igényeket kielégítsék. Főleg Borneón, és elszórva más indonéz és maláj területen is lehet olyan épületeket látni, amik több szintesek, de egy bejáraton kívül csak apró lőrésszerű nyílások vannak rajta. Legfőbb ismertetőjegyük, hogy hangszórókból üvölt a fecskecsipogás, amivel a madarakat odavonzzák. Ezek amolyan fecske keltető házak, ahol a madarak fészkelnek és az emberek remélhetőleg a helyes időben szedik össze a fészkeket.

    A legmagasabb ház egy keltető.

A szárazföldi állatok mellett időt szakítottuk, hogy a tenger lakóit is megszemléljük, mielőtt a maláj Borneót elhagytuk, de erről a következő bejegyzésben írunk.

Malajziába két ízben mentünk, az első részben Borneón utazgattunk, a másodikban a kontinensen. Hallottunk olyan tájékozatlan maláj véleményeket, miszerint Borneón az emberek még nem jöttek le a fáról. Ám nekünk, a Fülöp-szigetek után, merőben más benyomásunk támadt az országról.

Ugyan sokkal nehezebben értettük meg magunkat, mert angolt már jóval kevesebben beszéltek a Fülöp-szigetekhez képest, az ország fejlettsége mindkettőnk számára a meglepetés erejével hatott, az utazás kényelmessége nagyot nőtt. Kota Kinabalu reptere és tömegközlekedése felveszi a versenyt az európai városokéval. Mivel a második világháború pusztítását a városban három darab épület vészelte csupán át, az épületek és a városszerkezet unalmas, sivár beton raszter. Mi csupán annyi időt töltöttünk itt, míg a Kinabalu megmászásához elegendő információt és elemózsiát összeszedtünk.

A forró városból felbuszoztunk a Kinabalu nemzeti park bejáratáig, ahol szállást kerestünk néhány estére, aztán visszamentünk a parkba, hogy tájékozódjunk. Nem az első találkozás volt ez a hegycsúcs látványával, mert pár nappal korábban a repülőben ülve még pont elkaptuk, ahogy a lebukó nap sugarai megvilágítják a hegyet. Különleges látványa miatt az őslakosok úgy vallották, hogy őseik szelleme itt nyugszik. Ezért aztán, amikor Low első ízben a csúcs meghódítására keresett maga mellé hordárokat, a helyi lakosok lelki nyugalmát állatáldozatok bemutatásával kellett megnyernie. A csúcshoz közeledve egyre több áldozatot kellett bemutatniuk. Állítólag még manapság is minden évben feláldoznak hat csirkét, hogy az ősök lelkei békében legyenek a kirándulóktól.

Ma már mindenfelé azzal a szöveggel reklámozzák a hegyet, hogy a „legkönnyebben megmászható hegy”, ami így önmagában elég értelmetlen szlogennek tűnik, mégis csak egy 4095,2 m magas csúcsról van szó ­– ahogy ezt furcsa módon mindenütt tizedes jegyig hangsúlyozzák. Ami még ennél is többet számít, hogy Kinabalu prominenciája a világon a 20. legmagasabb, tehát igen előkelő helyre kerül, ha azt nézzük, hogy környezetéből melyik csúcs magasodik ki legjobban. Amire a furcsa reklámszlogen célozni kíván, az a hegy magassága, jelentősége és emellett a felvezető út relatív egyszerűsége, mert a hegy pusztán kellő edzettséggel és kitartással megmászható.

Továbbá kellően vastag pénztárcával, amit rendszerint kifelejtenek az előbbi listából. A csúcsot 2 nap alatt szokás megmászni, ehhez egy igen drága szállási lehetőséget kell igénybe venni 3200 méteren. Mivel általában a hegycsúcs már délelőtt felhőbe burkolózik, a vezetett túrák a második nap napfelkeltére érik el a csúcsot. „Legkönnyebb hegy” ide vagy oda, vezetőt azért mindenkinek kötelező fogadni, ezt törvény írja elő, úgyhogy most mi is beadtuk a derekunkat. Az előre foglalás hiánya és a költségek miatt is az egynapos mászás mellett döntöttünk, amiről néhány barátunktól hallottunk korábban. Erről ellentmondásos híreket hallottunk, még Kota Kinabaluban is, de a dolog lehetséges, ám ekkor fokozottan igaz az edzettség, de különösen a kitartás szükségessége.

Első próbaként a megérkezésünkkor a nemzeti park egyik őrét meg kellett győznünk arról, hogy komoly az elhatározásunk, miszerint egy nap alatt szeretnénk felmenni a csúcsra. Csak napi 4 embernek engedélyezik az egy napos mászást. Ez a parkőr, aki szemrevételezte a fizikai képességeinket, a következőkben kitartásunkat tesztelte. Azzal próbált lebeszélni, hogy abban az évben minden tízedik egynapos mászó volt csak sikeres, és nő még nem volt köztük. Továbbá közbenső szintidők vannak, amit ha nem tudunk tartani, vissza kell fordulni az adott ponton. Mivel ketten vagyunk elég, ha csak az egyikünk nem bírja, akkor is mindkettőnknek fel kell adni. Ezen felül holnapra már mind a 4 hely foglalt, és napközben úgyse látnánk semmit csak ködöt, menjünk inkább 2 napos túrára. Szerintünk ez mind csak az elbizonytalanítás része volt. Az éjszakánkat azért kétségek közt töltöttük, hogy felmehetünk-e másnap, mégis összeállítottuk a motyónkat, amit reggel hátunkra vettünk és indultunk regisztrálni.

A bejárathoz érve szomorúan vettük észre, hogy egy kiránduló már ott ül a kispadon és várja a park kinyitását. Minden kiránduló az esélyeinket csökkentette, hogy a napi négy közé bejussunk. Kivártuk a reggeli jelentkezés végét és nagy reményekkel bementünk az irodába megtudni, hogy mi is regisztrálhatunk-e. Szerencsénk volt, mert a padon ülő srácon kívül más nem jelentkezett, tehát megint egy fokkal közelebb kerültünk a csúcs megmászásához. Annyira azért nem voltak segítőkészek, hogy felvilágosítsanak, kettőnknek már nem szükséges külön vezetőt fogadni, mert az ausztrál fickóhoz mi is csatlakozhatunk, ezért öten indultunk útnak, először autóval a turistaút kezdetéig, aztán már csak gyalog.

   Mókuspatkány

A következő próbatételtől féltünk a legjobban, ugyanis az erdőhatár peremén lévő turistaházhoz, Laban Ratához adott időre fel kellett jutnunk, különben visszafordítanak. Ezt persze egyikünk sem akarta, az ausztrált csak Laban Rata előtt értük utol, de mi is rendesen kapkodtuk a lábunkat, alig engedélyeztünk magunknak egy kis pihenést. Nagy kő gördült le a szívünkről, mikor végre felbukkant a ház, körülötte sok ember szerte a fűben hevert, ők már visszatértek a hajnali csúcshódításból. Innen felfelé már csak kopár sziklák úsztak a ragyogó napsütésben, ezért nagyon meglepődtünk, amikor valaki csalódottan mesélte, hogy hajnalban a hegy ködbe burkolózott és nem volt sok értelme felmászni.

Pihentünk egy hosszabbat a ház előtt, néztük, merre másznak a hegy egy kis szakaszára épített fizetős via ferrátán, aztán mi is útnak indultunk. Lassan minden embert magunk mögött hagytunk, ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk a csupasz sziklákon. Levegőt egyre nehezebben vettünk, már alig vártuk, hogy az utolsó szakaszt jelző fennsíkra érkezzünk. Egyre hosszabbakat pihentünk, de végre elértük az utolsó kaput, innentől egy enyhén emelkedő kőtábla síkságon mentünk, amiből fantasztikus alakú sziklatornyok emelkedtek minden irányban. A legmagasabb pont az első mászóról elnevezett Low-csúcs. Nehezen lehet betelni a látványukkal, így volt mire fogni, hogy miért álltunk meg lépten-nyomon. Vicces módon pont azt törte le a legkevésbé a magashegyi betegség, aki a kezdetkor a végén caplatott és hármunk közül a csúcsot is ő kaparintotta meg. Érdekes módon kettőnk vezetője elunhatta a léghiánnyal való küzdésünket, mert szó nélkül otthagyott minket és csak a csúcson várt be. Nem örültünk ennek az önzőségnek, hisz bármelyikünk rosszul lehetett volna, míg ő távol volt és nem ezért fizettük. No, semmi ilyesmi nem történt, csak az ausztrálunk fetrengett igen haloványan a dicsőséges csúcsfotóink hátterében. Megettük a győzelmi csokinkat, gyönyörködtünk a hihetetlenül szép napsütésben és örültünk a hallatlan szerencsénknek. A fogadott vezetőink ránk szóltak, hogy már jóval elmúlt a határidő, de mi már semmit sem bántunk.

    A jobb oldalon a legmagasabb pont a Low-csúcs

Mikor elindultunk lefelé, nagyon tiltakoztak az izmaink, de menni kellett. Visszaérve Laban Ratához leerőltettük a torkunkon az ebédünket, a magasság elvitte az étvágyunkat. Ezután már csupán gurulni kellett lefelé, az ausztrálunk pedig biztos szégyellte, hogy úgy lekonyult odafent, mert szinte futótempót diktált egész az út végéig. A menetet csak egyszer szakítottuk meg, amikor egy majom lepett meg minket egy közeli fán. Leérve a turistaút aljára, elelmélkedtünk a kiállított táblákon, amin a Kinabalu futóverseny győztesei és az általuk futott idő volt feltüntetve. Elég elképesztő volt, hogy amit mi 11 óra alatt csináltunk meg és a végén hadirokkantnak éreztük magunkat, azt valaki 3 órán belül teljesíti. A vezetőnk, aki heti két-háromszor felmegy a hegytetőre, azt állította, hogy még így is edzenie kellene, ha megint nevezni akarna a versenyen.

Itt pillantottunk meg egy kiragasztott papírlapot, amin egy nagyon különleges virágot hirdettek. A raflézia (Rafflesia arnoldii) Borneó sűrű erdejének mélyén nő, a világ legnagyobb és talán legbüdösebb virága. Bár ellentmondó kijelentéseket olvastunk arról, hogy az aranyérmet a méretet tekintve valóban megérdemli-e, a súlyát nézve azonban ez nem kétséges. Ez a szumós alkatú virág 15 kg-ot is nyomhat, bimbója akár egy évig növekszik, de virágja pár napon belül elhervad. A rothadó húst idéző szaga segítségével rovarokat vonz magához, amik a megtermékenyítéshez szükségesek. Nagyon megörültünk a hirdetésnek, mert így legalább biztosan rátaláltunk. A gombákhoz hasonlóan nincs szemmel látható törzsük vagy levelük, csak az alkalmanként nyíló virágjuk. Emiatt is fedezték fel csak viszonylag későn, a 19. század második felében.

    A hatalmas bimbó két fázisa ...

    ... és a 76 cm átmérőjű virág

Közlekedés

A legegzotikusabb Fülöp-szigeteki élmény a jeepney-ket, a helyi buszokat látni és rajtuk utazni. Már az első napokban szembetalálkoztunk olyan kivénhedt buszokkal, amiken egy négyzetcentiméter felület sem látszott az eredeti színből, hanem a sofőr és művészlelkű barátja fantáziavilágát fejezte ki. Némi hasonlóságot véltünk felfedezni a thai-laoszi határ közelében fekvő Fehér templom belső dekorálásával. Vallási képek keveredtek képregény-figurákkal, sportkocsikkal és giccses jelenetekkel a karosszérián. A járművek olyan csodára képesek, hogy akárhányan is legyenek benne, még egy embernek mindig van hely. Lehet a szűk belső középére sámlikat pakolni, a busz végében a lépcsőn lógni még távolsági járaton is, és amerre már nem várható rendőr, a vállalkozó szellemű utasok a busz tetejére is ülhetnek. Ez utóbbihoz egy-két pótkerék abroncsot azért ki lehet fogni, és azon utazni már egész kényelmes. A táj gyönyörű és ezt a belülről nem lehet kellőképpen látni. Csupa por lettünk odafent, de az arcunkról nem tűnt el a vigyor.

     A következő utas a térdek közti folyosóra helyezett kissámlin fog ülni. Nem vicc.

Első tengeri kompozásunk Ceburól Boholra vezetett. A váró kulturált volt, ellenben a hajó inkább hasonlított egy szardíniás doboz belsejéhez. Az emberek kétszer négyes sorban ültek, a karnak és a lábnak alig szorult egy kis hely, csomagok elhelyezéséről a beltérben szó sem lehetett és a délutáni forróságban csurom vizesek lettünk a műbőr üléseken. Az járt a legjobban, aki el tudott így szunnyadni.

A legolcsóbb járgány a kismotor, ilyen van mindenfele, egyszer mi is béreltünk. Egy érdekességet hallottunk a bukósisak használatáról egy pártól, akik több éve mindig ide járnak nyaralni. Kezdetben senkinek sem volt bukósisakja, aztán kötelezővé tették, de csak a vezetőnek, majd egy újabb év múlva mindenkinek. Az ezt követő évben viszont betiltották, mert történt pár bankrablás bukósisakban. Végül helyreállt a rend és ma újra kötelező.

Gyakori járgány a motoros oldalkocsi, amit régiónként változó stílusban eszkábálnak össze. Ebben másfél embernyi hely van, mi azért mindig belepréseltük magunkat, ha szükség volt rá, a két hátizsákunkkal együtt is. Oldalkocsis kategóriában viszont mindenképpen a bmx biciklié az első hely.

A szigetek közötti közlekedéshez a hajó vagy repülő szükséges. Az utóbbi néhány helyi fapados légitársaságnak köszönhetően egész megfizethető. Egy sokat emlegetett beszélgetés hangzott el Cebu város repülőterén, amikor az épületből kilépve meg akartam tudni, hogyan fogunk eljutni a váróból a repülőhöz. Gondoltam, hogy a válasz vagy busz vagy gyalog lesz, ehelyett azt mondta a kisasszony, hogy esernyővel. Még suttogva meg is kérdeztem a párom, ő is úgy értette-e. A kijáratnál pedig valóban a kezünkbe nyomtak egy szép narancssárga ernyőt a kinti verőfényes napsütés ellen. Szóval a keresett válasz a gyalog lett, de így igazán emlékezetes maradt.

A Manilai repteret nagyon jól ismerjük, épp elég éjszakát töltöttünk vendégszeretetében. A légkondija és a padlója nagyon hideg, de már kitapasztaltuk, hogy melyik étteremnek van hozzáférhető wifije. Itt készítettük el a blogunk szépséges kékmintás hátterét. Az első elutazásunk azonban nem ment zökkenőmentesen. Több terminálja van, és ezek közúton elég távol esnek egymástól. Palaura utazásunk első lépése egy Fülöp-szigeteki belföldi járattal kezdődött. Mivel ugyanarra a terminálra érkeztünk, mint amikor az országba jöttünk, azt hittük ez a nemzetközi terminál is és innen indul az esti gépünk. Gondoltuk van nemzetközi, meg helyi, de ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt 4 terminál van. Az 1. az igazi nemzetközi, nagyon zsúfolt és leharcolt. A 2.-at csak az ország legnagyobb légitársasága használja, a 4. meg tisztán belföldi. A 3. néhány belföldi fapados járat bázisa, ez a legmodernebb és legtisztább, a mi bázisunk is ez volt. Mivel ide érkeztünk Vietnamból és japán járatokat is láttunk a kijelzőkön erről hittük, hogy nemzetközi. De csak azért érkeztünk ide, mert éppen Fülöp-szigeteki fapadossal jöttünk, a japánok meg szerintem kibulizták a legmodernebb repteret maguknak. Ezen a terminálon vártuk volna a gépünk indulását, de csak nem akart a kijelzőn megjelenni. Végül kiderült, hogy az 1.-re kell átmennünk, ahova közvetlen reptéri buszjárat van, de így is csak másfél óra múlva tudtunk a másik terminálon lenni.  Nem késtük le a gépet, sőt valami történt a géppel és eleinte néhány órát várattak, majd mindenkit elszállásoltak egy szuper hotelban. A pilóta csak annyit közölt, hogy jobban szereti, ha van ablaka a fülkéjének. Mi pedig nem bántuk, hogy majd egy napig kényeztettek minket és degeszre ettük magunkat a svédasztalra kipakolt finomságokból.

Utazni a szigeteken és a szállásokról általában

Tömören összefoglalva, nagyon egyszerű és kényelmetlen. Az emberek szépen beszélnek angolul (nem hiába hivatalos nyelv), a külföldiekkel nagyon tisztelettudók és barátságosan köszöngetnek az utcákon, jellemzően Ma’am-nak vagy Sir-nek szólítva az embert. Ezzel mindig mosolyt csaltak az arcunkra. A közkeletű angoltudásból és segítőkészségükből fakadt, hogy eligazodni és tájékozódni többet nem jelentett akadályt.

A szállások kényelmessége csak a rászánt pénztől függött, mindenki könnyedén megtalálhatja a kedvére valót. A hátizsákos utazókra szakosodott helyeken általában akadt wifi vagy internet, ellenben legnagyobb meglepetésünkre a manilai hotelban, ahova a reptér elszállásolt minket, ott keményen fizetni kellett volna ezért a filléres szolgáltatásért.

Ételek

Bizonyos ételek nagyon mély nyomokat hagytak bennünk. A Fülöp-szigeteken a három fő ízből szeretnek kettőt keverve tálalni, de nem úgy, ahogyan azt az általunk eddig meglátogatott ázsiai országokban megszoktuk. A hatás sokkal erőteljesebb és kevésbé felejthető. Például képzeljünk el egy édes vajjal kikevert krémes tortaszeletet, amit megszórtak sós és erőteljes ízű sajttal. Az élmény csak nehezen megszokható, viszont a szigeteken nagyon gyakran lehet ilyesmivel találkozni. Aminek már mi is megörültünk, hogy Thaiföldhöz hasonlóan itt is szeretik az édeskés savanyú gyümölcsöket, mint az ananászt vagy a mangó zöld, kemény, savanyú típusát, sós vízbe mártogatva enni, volt hogy chili is járt hozzá.

Amint megérkeztünk a Fülöp-szigetekre, egyből belevágtunk a sűrűjébe, az utcai sütödéből vettünk zöldséges tavaszi tekercset, rántott csirkebelet és tükörtojást. A csirkebelet valószínűleg megfőzték, majd felszúrták egy pálcikára és kirántották. Az íze a csirkeagyhoz hasonlított és nem várt módon, a legfinomabb volt a három felsorolt étel közül.

Az adagok mérete okozott néha meglepetést. Az éttermekben rendes, bár nem nagy adagokat adtak, a kifőzdékben viszont a tányér mérete a kistányér és a kávéscsésze alátét között változott. Érdemes volt szemügyre venni a tányér méretét és attól függően 2 vagy több tányérral rendelni. 

Egyik nemzeti étel az adobo, ami ecetes fokhagymás lében főtt disznó, csirke, vagy tintahal és leginkább rizzsel eszik. Enyhén savanykás pörkölthöz hasonlított a sertés változat, külön már nem kellett savanyút enni hozzá. Finom volt, amikor több volt benne a hús, mint a szalonna. Sajnos ez nem volt túl gyakori. Néha már szalonna ragura hasonlított, ilyenkor a tintahalas volt a jobb a választás. Kezdtük azt hinni, hogy az országban csak szalonnából állnak a disznók. 

Két különlegesség, amire európai szemmel lépten-nyomon felfigyel az ember. Az egyik a lila tojás, amit az itt gyakran használt, lila színű yamgyökér sós levében főznek ki, de ízében nem igazán különbözik.

A másik a halo-halo-ra keresztelt gyerekek kedvence. Ez amolyan mindent bele édesség, minden benne van, ami kicsit is édesnek mondható. Kukorica, gumicukor, édesburgonya, lila yamgyökér vagy éppen csőtészta …  A fő kritérium, hogy színes legyen és az egész nyakon legyen öntve sűrített tejes jégkásával.

Ha szálláson kaptunk reggelit, az legnagyobb eséllyel porból készített palacsinta volt, ujjnyi vastag tésztával és juharsziruppal. Erre igen gyorsan ráuntunk és nem is volt kellőképpen laktató. Ha éppen úton voltunk, akkor megelégedtünk a pékségben árult különféle kalácsokkal, amiből a kedvencünk a fahéjas volt, és mellé kávét kortyolgattunk. A kalács és általában az édes péksütemények annyira általánosak, hogy sós kenyeret csak egyszer sikerült enni. Megörültünk a sajtos pékárúnak, de arról is kiderült, hogy édes kalácsban gubbasztott egy félkörömnyi sajtdarab.

Ha kiadós reggelire vágytunk, gyakran ettünk tapsilog-ot, ami fokhagymában sült rizs, tükörtojás és ragu.

A búvár és snorkeltúrák alkalmával nagyon jól tartottak bennünket, kifogástalan ételeket ettünk és mindenki megtalálhatta a számítását. Jellemzően volt sült vagy grillezett sertésszelet, tintahal karikák rántva, sült hal, hatalmas adag saláta és még nagyobb adag rizs, desszertnek banán, ananász vagy dinnye.

Itt valóban nem érdemes megtagadni semmit, ami a tengerből származik és ehető. Leggyakrabban grillezett tonhalat és tintahalat ettünk, de kóstoltunk tengeri moszatot  – ami nem is volt rossz – és rája ragut is.

A legemlékezetesebb felfedezést a puffasztott malacbőr szolgáltatta. Először a buszra felszállt árusoknál láttuk. Ismeretlenül nem kapkodtunk utána, de egyre jobban foglalkoztatott a kérdés mi is lehetett az eladó kezében. Egyszer aztán sikerült kipróbálni és egyből nagy kedvencünk lett a hátralévő időben. Olyan, mint a töpörtyű bőr, csak puhább és kevésbé zsíros.

A Mekong-deltánál már képek szintjén bemutattunk egy halom trópusi gyümölcsöt. Most kettőről részletesebben szólnánk. Egyik legnagyobb kedvencünk a mangó, amelyből rengeteg fajta létezik. A savanyú és a Vietnámban látott két fajta után itt egy újhoz lehetett szerencsénk és gyakran ki is használtuk ezt. Citromsárga volt, a húsa viszont vagy édes, vagy majdnem citromízűen savanyú, mintha két külön fajta lenne. Nem tudtuk magunkat kiismerni, melyiket vesszük. Az édesnek jobban örültünk, de a másik miatt se fanyalogtunk.

Egy másik érdekes gyümölcs a guyabano, ahogy errefelé nevezik. Habár szinte minden országban más neve van. Latin-Amerikai eredetű, Délkelet-Ázsiába a spanyolok hozták be és először a Fülöp-szigetekre, tehát Ázsián belül itt termesztik a legrégebben. Az íze nehezen leírható, talán körte és ananász keverékéhez hasonlít. A húsa fehér, jól csúszik, és nagyon laktató, a „gyümölcsök szalonnájának” neveztük el. Vásárlásánál figyelni kell, mert csak 2-3 napig ideális megenni, előtte kemény és savanyú, utána pedig rohad. Első alkalommal az eladó nagyon figyelmesen kiválasztotta melyiket együk aznap, melyiket másnap.

Következő utunk Barligba vezetett, ami már jobban kiesik a turistás területekből. A meredek völgybe szorult város keskeny kacskaringós utcái felvezetnek a sziget egyik magasabb csúcsára. Ezt egy kis halvány edző- és akklimatizációs-túrának is tekintettük egy közelgő célunkra, a jóval magasabb Kinabalura. Hiába nem-turistás terület, már a buszról leszállva elkaptak, hogy fizessük be a faluban tartózkodás díját. És ha a hegyre akarunk felmenni, akkor vezetőt kell fogadni, ami az előző összegnek a többszöröse. Mi vezetőt elvből nem akartunk, úgyhogy kiegyeztünk a faludíjban és abban, hogy a rizsföldeken barangolunk. Egyébként egy olyan, állítólag „rettentően nehezen követhető” útért kéne vezetőt fizetni, amit a hegytetőn lévő antennaállomás kiépítése alatt a hordárok százai, és azóta is folyamatosan az üzemeltetők használnak. Nem értettük, nem firtattuk, de azért felmentünk a hegyre. A falu végén egy néni megmutatta az irányt, onnantól már el sem lehetett tévedni. Sajnálkoztunk a felhős idő miatt, no de mit is várhat az ember egy köderdőben. A hosszú úton az erdők nagyon nedves klímáról tanúskodtak: a fákról lógtak a mohák. A csúcsra érve viszont éppen a felhők fölé jutottunk, a napsütésben megvártuk, míg minden irányba legalább egyszer ki tudunk pillantani és lassan elindultunk visszafelé.

Nagyon korán kellett kelni, hogy ebből az isten háta mögötti Barligból kijussunk, ugyanis a helyi igényekhez igazodva, az egyetlen busz már a hajnali szürkületben indul lefelé a hegyről. A szokatlanul korai felkelést és, hogy ismét a kocsi tetejére szorultunk a reggeli hidegben, kárpótolta az a lélegzetelállító élmény, hogy végignéztük a napfelkeltét a felhőkkel telt völgyek felett. Míg a csatlakozó Jeepney-re vártunk, megnéztünk egy múzeumot a Fülöp-szigeteki Igorot fejvadász törzsről.

Az erdő sűrűjében élő népek közül, a kannibálokkal karöltve a leghírhedtebbek a fejvadászok. Náluk, a szomszéd nép gyilkolására a legkézenfekvőbb magyarázat a hierarchia megállapítása, fenntartása volt, de a szórakozást sem lehet kizárni, mint egy sportág esetében sem. Természetesen, bármilyen családi sérelmet bosszúállás követi, így a fejvadász törzsek erős elszigeteltségben éltek környezetükkel, a gyilkolást leszámítva. A kegyetlenség az emberek veleszületett tulajdonsága, csak nevelés és társadalmi elvárás hatására tanulja meg a gyerek az együttérzést és szociális érzékenységet.

A luzoni Igorot törzs a bátorság és ügyesség mérőfokát látta a fejvadászásban. Az ellenség fejét nagy ünnepség keretében megmosták, alaposan megfőzték, az állkapcsot eltávolították, a koponyát három évre földbe ásták. Az állkapcsokat használati tárgyak díszítésére használták, a koponyákat a földből kivéve egy kosárban fellógatva tárolták vagy a ház bejárata előtti oszlopra felfűzték. Minél több fejet vadászott egy harcos, annál több tetoválása lehetett, különösen az arcon.

Végül továbbálltunk eredeti úti célunk, a manilai fapados reptér felé, ami valójában Angeles mellett van. A reptér eredetileg amerikai katonai bázisként működött egészen 1991-ig. Ennek két szembeszökő következménye volt, úgymint a kiterjedt piroslámpás negyed, ahol rengeteg külföldi is megfordul, hogy a többhetes vakációjára útitársat keressen magának, és a kertváros amerikai típusú házai. Az utóbbi már pusztul, az előbbi viszont még mindig virágzik.

Hajnaltól éjfélig utaztunk és nem volt szállásfoglalásunk. Ez ügyben az útikönyvünk sem sok jóval bíztatott, sőt, amik a térképen be voltak jelölve, azok is gyanús helyek voltak. Már abból biztosan tudtuk, hogy a szobát nem éjszakára mérték, hanem órára. Éjszakára volt 12 órás csomag is. Aminél végül megállapodtunk, ott az ágyon kívül minden mocskos és lerobbant volt és a zuhany használatáról is inkább lemondtunk, de fogadalmunkhoz híven másnap tovább álltunk.

Az utolsó Fülöp-szigeteki napjainkat a Pinatubora való feljutással töltöttük. Az ügy meglehetősen nehéznek indult, ugyanis nem szervezett túrán akartunk menni. Nem akartunk feleslegesen drágán beülni egy terepjáró kocsiba, felvitetni magunkat a kráterig, majd egy órát gyalogolva büszkén körbenézni. Nem akármilyen vulkánról van szó, a 20. század második legnagyobb kitörésével büszkélkedhet, hatása az egész Földön érzékelhető volt. Körülbelül 500 évenként tör ki és az utolsó 22 éve volt, tehát most biztonságos. A szerencsétlen egybeesések folytán az utolsó kitöréssel egy időben érte el Luzon partját a tájfun. A szakembereknek köszönhetően a vulkán környékét időben kiürítették, így a legtöbb haláleset a szakadó esőben elázó hamu miatt történt, ami alatt tetők szakadtak az emberekre.

Kis kérdezősködés után találtunk magunknak három lelkes fiatalt, akik megígérték, hogy segítenek nekünk. Elmentünk együtt a kertváros peremére, egy lezárt területhez, de mire ide értünk, már este volt. Segítettek szállást is keríteni nekünk, ami nem volt több egy tetőnél, mert egy romos amerikai házba vetődtünk, ami a rendőrfőnökhöz tartozott. Még víz sem volt, de azért befogadtak minket és bántódásunk nem esett.

Másnap aztán azt hittük, megmászhatjuk a vulkánt. Egy regisztrálással beengedtek a lezárt területre, ahol meg kellett várni valakit, akivel tovább mehettünk, de rögtön közölte, hogy a vulkán túl messze van, oda ma nem lehet már felmenni.  Helyette elvitt minket a falujába, egy bennszülött törzshöz, a negroidokhoz. Ezek az emberek különböznek a mai filippínó többségtől. Kicsiny termetűek, fekete bőrűek, hajuk gyapjas és göndör, így az európai felfedezők „kicsi fekete embernek” keresztelték őket. A rendkívül elszigetelt életmódjuk a barátságtalan modoruknak is köszönhető. Kisebb csoportok felfedezhetők az Andamán-szigeteken, Malajziában és Thaiföldön is, de nagy hasonlatosságot mutatnak az ausztrál őslakosokkal, a pápuákkal és melanézekkel is. Mindegyik területen az elsők közt telepedtek meg. A Fülöp-szigeteken a többségük nem élte túl a többszörös gyarmatosítást. Utoljára a spanyolok elől menekültek a hegyek közé. A Pinatubo 1991-es kitörése miatt minden egyes előrengésnél messzebb menekültek a vulkántól. A vészhelyzet végével azonban már csak keveseknek volt lehetőségük visszatérni addigi életformájukhoz és környezetükhöz. Angeles mellett csupán egy kis falura elegendő ember maradt, de eredeti és évezredekig őrzött életformájukkal már nagyrészt felhagytak. Ha előre bejelentkezve érkezik az ember, akkor bizonyára több hagyományos életképet felvonultatnak, de mi nem így tettünk. Azért kedvesek voltak. Ők világosítottak fel minket arról is, hogy a Pinatubora fel lehet menni egy másik úton, de minket ott nem fognak felengedni. Nem hittük el. Pedig igazuk lett.

Bár már előző nap arra készültünk, hogy aznap fent leszünk a vulkánon, ezen a napon is vissza kellett térnünk Angelesbe, mivel nem akartunk még egy éjszakát a rendőrnél tölteni. Kerestünk egy szállást és meglepően jót találtunk. Tiszta volt, saját fürdővel és internettel, olcsón és napi tarifával. Az estét aztán azzal ütöttük el, hogy a műholdas térképen ösvényeket keressünk, amin megmászhatjuk Pinatubot és a folyó mentén való haladás mellett döntöttünk.

Reggel korán talpon voltunk, bementünk a lezárt területre (amiről a helyiek biztosítottak, hogy ugyan privát terület, de bárkit beengednek), le a folyóhoz, majd elindultunk felfelé. Az erózió nagyon különlegesre szabdalta a vulkanikus salak alkotta tájat, amit hamar sűrű dzsungel nőtt be. Egy idő után már csak a folyóban lehetett haladni, ami csupán lábszárközépig ért, sodrása sem volt erős és kellemesen langyos is volt, mert hőforrásból érkezett. Tulajdonképpen ez lett a vesztünk. A forráshoz érve, ahol a víz már akár égési sebet is okozhatna, van egy kiépített fürdő, ahova terepjárókon hozták-vitték a külföldieket. Már eleve amiatt rossz szemmel néztek ránk, hogy hogy mertünk mi ott gyalog feljönni, ahol mást drágán, kocsival hoznak. Amikor a rejtett kis ösvény felé vettük utunkat, ami felvitt volna a hegyre, azt már nem engedték. Sokan körbe fogtak és nem eresztettek tovább. Túlerőben voltak és elég agresszívek, így jobbnak láttuk otthagyni őket, miközben egy helyi emberekből álló csapat szép csöndben felment mellettünk az ösvényen. Szóval, csak annyit erről, hogy a Pinatubon semmitől sem riadnak vissza a monopólium megtartásáért, de akit érdekel, kicsit jobb időzítéssel sikeresen feljuthat rá saját lábán és ingyen.

Búcsúzóul még jutott nekünk egy Fülöp-szigeteki esemény, amit nem sikerült megfejteni. A reptérre Jeepney-vel akartunk kimenni, de a buszállomáson hiába kérdezgettük a sofőröket, mindenki a másikra mutogatott, hogy majd a másik megy oda. Mikor megelégeltük és beszálltunk egybe, a sofőr arca elfancsalodott, de nem tessékelt ki minket, csak a reptér bejárata előtt. A váróban szóba elegyedtünk egy sráccal, aki szintén hasonlóan járt, alig kapott fuvart. Ötletünk sem volt, mitől féltek annyira. Lehet, hogy mások a reptér területére bevitetik magukat, ahol a sofőrnek már díjat kell fizetnie, gyalog meg egy percbe sem telt? Csak találgatni tudunk.

Szokásunkhoz híven megint késő éjszaka érkeztünk Manilába. Azt hiszem sok hozzánk hasonlón tájékozatlan turista elköveti a mi tévedésünket, hogy a nemzetközi reptér épületéből kilépve megörül a „Manila Metro” feliratnak és felbuzdulva el kezdi követni. Aztán amikor csak drága taxikat lát, akkor a puhatolózó kérdéseire értetlen szemű emberekkel találja szembe magát. Manila Metro ugyanis a város és környékének neve, szó sincs metróról. Egy ország fejlettségi színvonalának elég jó tükörképe, hogy például az ország első számú repterének milyen a tömegközlekedése. Itt a repteret már körbenőtte a város, de a reptéri tömegközlekedést csak a helyi taxismaffia bonyolítja. Megtudtuk, ha kisétálunk a reptérről és egy sarok erre, meg kettő arra, akkor ott már normális taxik és buszok járnak. Mivel nem volt kedvük éjfél után kilépni a reptérről, nemhogy szállást keresgélni a rossz hírű városban, a reptéri buszjárattal átmentünk a már jól ismert modernebb, csendesebb és tisztább belföldi reptérre. Itt enyhítettük kóros internethiányunkat, aludtunk néhány órácskát egy eldugott zugban és korán nekivágtunk átkelni a városon és megtalálni a távolsági buszunkat.

Olyan, hogy távolsági buszpályaudvar nincs, minden kis fuvarozó cégnek saját telephelye van. Hosszú nyomozással az internetről kinéztük, hogy az éjszakai buszunk honnan fog indulni Manilából Banaueba. Még így is több órába került, mire a kettőből az egyetlen működő, kis mellékutcák sarkán található, piszkos állomásra megérkeztünk. A sufniszerű épületben kicsit bizalmunkat vesztve, de kiadtuk a pénzt a jegyekre, sőt a hatalmas zsákjainkat is gondjukra bíztuk, mert csak este indult a járat, és egy szűk napra a kevés látványossággal bíró város felfedezésére indultunk. Harmadjára jártunk Manilában, kétszer csak átszálltunk a repülővel, de ezúttal már nem úsztuk meg, hogy ne kelljen egy napot itt tölteni.

Sétáltunk a várfalon belülre szorult spanyol hangulatú óváros utcáin, kifújtuk magunkat az egyetlen zöldfelület mellett, ami egy golfpálya volt a várfal tövében, majd a zápor elől bemenekültünk egy egyetem előterébe. Útba ejtettünk a San Agustin templom együttest, amit nagyon szépen megőriztek. Ez egyike a négy Fülöp-szigeteki, barokk templom világörökségnek. A hozzá kapcsolódó múzeumban egyházi és világi kiállítások is helyet kaptak. A templomban és a múzeumban néhány igen naturalisztikus szoborral találkoztunk.

    Veronai Szent Péter mártír legfőbb attribútumával

Minket is meglepett, hogy a nap egy emlékezetes órája a McDonald’s-ban várt ránk, ahova szigorúan csak az internet miatt tértünk be. A hely ugyanis dugig tele volt diákokkal, akik szintén nem a hasukat tömni jöttek ide, hanem nagy csapatokba verődve körülülték az asztalokat, leckét írtak és interneteztek. Még a kisebb élelmiszerboltokban is ki volt téve egy-egy asztal a pénztárnál, ahol néha látni letett egy-két egyetemistát, amint a netet böngészve a füzete fölé hajol.

Az éjszakai utazásban nem sok örömünket leltük, mogorván érkeztünk meg reggel Banaueba, ahol alig vártuk, hogy lerakhassuk a zsákokat és magunkat néhány órára. A városka ugyan gyönyörű helyen fekszik, de rettentő zajos és piszkos, olcsónak pedig végképp nem volt mondható. Sok helyet megnéztünk, végül kikötöttünk egynél, amit nem írt az útikönyvünk, tehát nem volt tele, olcsóbb is volt és nem akartak meglepő külön költségeket felszámolni. Itt találkoztunk utunk során először olyannal ugyanis, hogy szándékosan nem volt konnektor a szobában. A telefon vagy laptop töltésért külön tarifát kellett volna fizetni az útikönyv által akkoriban még ajánlott, mára viszont elpofátlanodott árú szálláson. A mi szállásunkon ilyen szerencsére nem volt, viszont a szemközti szálló wifijét teljes nyugalommal lehetett innen lopni. Keresgélésünk közepette belebotoltunk egy angol srácba, aki épp egy csapat indulását szervezte meg, hogy Jeepney-vel kiránduljanak a szomszédos, híres rizsteraszok közt fekvő Batadba. Így az éjszakai utazás utáni pihenés elmaradt, de vidám turista társaságban elmehettünk oda, ahova amúgy is elmentünk volna és a környék leglátványosabb helye. A szervezés pedig külön jól jött, mert ide a távolság miatt bérelt autóval érdemes ellátogatni és így tízen osztoztunk a kisbusz árán. Lettünk volna tizennégyen is, de ennyi embert a bérelt kocsiba nem engedtek beszállni, holott ugyanilyen kocsiba, ha egyenként fizetnek 30 utast is elvisznek máskor.

A táj valóban festői volt, de a rizs zöldje még nem volt az igazi, ezt viszont nagyon nehéz jól időzíteni. Palaui kiruccanásunk indító oka, éppen a rizsföldekhez kötődik. Egyrészt nem akartuk a Fülöp-szigeteket magunk mögött tudni, amíg ezeket a különlegesen szép völgyeket nem látjuk és így új vízum kellett, másrészt az idő még túl korai volt a rizsszezonra. Ezért elmentünk Palaura nyaralni.

    Falu a rizsteraszok közepén

A különböző völgyek és katlanok közt mindenütt helyi klíma van, tehát néhol hamarább elkezdenek ültetni, másutt csak később. Sőt, helyenként évi kétszer aratnak, néhol csak egyszer. Batad ebből a leghidegebbek közé tartozik, tehát itt ültetnek legkésőbb, és itt a legmagasabbak és talán a legszebbek a rizsteraszok. Persze erre azt is mondhatnánk, hogy így legalább sok fázist láthattunk, a bevetetlen barna földeket, az ültetést és az új életre kelő zöld dugványokat a kőfalak között. Hatalmasat kirándultunk a völgy fenekére, ahol meg lehetett fürödni egy szép vízesés alatt, majd vissza a hágó túloldalán várakozó fuvarunkhoz.

Végre rendesen kialudtuk magunkat, délután pedig körülnéztünk a város környékén, amit szintén rizsföldek vesznek körül és van néhány pontja a völgynek, ahol szép kilátás nyílik. A következő nap kicsit tartalmasabban telt, amikor oldalkocsis motort béreltünk. Nehezen hajlott rá a sofőrünk, hogy mindkettőnk bepréselődhessen az oldalkocsijába, de utólag beláttuk mégis hallgatni kellett volna rá. A vezető nyomta a gázt rendesen a földúton. Egy másik völgyben szintén lehetett kicsit kirándulni a földgátakkal megtámasztott rizsteraszok közt és a völgy végében melegvizes forrásban fürödni. Itt már több héttel a batadi előtt járt a megművelés, már sűrű élénkzöld rizsmezők közt kóboroltunk. Végül visszafele kitetettük magunkat a város előtt és kerülő úton hazasétáltunk – a rizsteraszok közt.

Reggel indultunk új helyek felé Sagadába, de még mindig a rizs bűvöletében. Zsúfolt Jeepney-ben zötykölődtünk három órát, majd kis várakozás után átszálltunk egy másikra, ami hirtelen annyira megtelt, hogy nekünk csak a tetőn maradt hely. A csomagtartó fémrácson kiklopfoltuk a sejhajunkat, egy óra kínlódás után elgémberedve lekászálódtunk. Kerestünk egy megfelelő szállást, ami egészen szépnek bizonyult és még a konyhát is használhattuk.

    "Fejeket lehúzni!" - Utazás a Jeepney tetején.

A batadi kiránduláson megismerkedtünk egy süketnéma lánnyal, aki egyedül utazgat a világban. Egész utazásunk alatt ő jelenti számunkra a talpraesettség mérőfokát. Francia létére angolul egészen jól tudott szájról olvasni, amúgy kézzel-lábbal és papír-ceruza segítségével kommunikál. Akkor is volt mellette néhány segítő lélek, amikor Sagadában viszontláttuk (épp barlangászni volt) és akkor is, amikor sok hónappal később egy másik országban ismét összefutottunk (épp búvártúrát tervezett).

Sagada két dologról is hírnévre tett szert. Az egyik a temetkezési szokásuk, a másik – a rizsterasz. A kelet felé néző sziklafalra lógatott és barlangban elhelyezett fakoporsók ilyenformában való elhelyezésére a lezúduló eső miatt van szükség, a földből az eső kimosná. A tetemeket mumifikálták, a virrasztás alkalmával a halottat néha székre ültették, amit általában a temetés után a koporsója mellé függesztettek, hogy utána már senki ne használja. A koporsókat gyakran gekkókkal díszítik, ami a hosszú élet, béke és gazdagság szimbóluma. A spanyol hittérítők megjelenésével a hagyományos temetkezésnek véget vetettek, de a földbe való beásás nem állta ki az idő próbáját, így most a keresztény rítus szerint föld fölé teszik a koporsót.

A karsztos vidék hosszabb, járható barlangjait megnyitották a turisták előtt is és mi is kedvet kaptunk, hogy kicsit kússzunk-másszunk a föld alatt. Átbeszéltük a dolgot a turista irodával: sisakot, lámpát adnak, nekünk csak túrafelszerelésben kell jönnünk. No és milyen lesz a világítás, okoskodott egyikünk. Erre megnyugtatásként megmutatták, hogy egy nagy fényerejű kézi benzinlámpa (bányászlámpa féle) lesz. Ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Hogy lehet rendesen barlangászni, ha egyik kezünkben lámpa van? Ó, hát ezt csak a vezetőnek kell cipelni, hangzott megint a megnyugtatásnak szánt, ám ellenkező eredményű válasz. Végül sikerült kiharcolni, hogy legalább fejlámpát kapjunk mindketten, ígértek kettőt, végül csak egy lett belőle és így vágtunk neki a barlangnak. Az átmenő barlang mindkét végét temetkezésre használták és a kijáratok előtt kiszélesedő termekben néhány cseppkövet is lehetett látni. Mivel nekünk két lámpánk volt, az ígért 3 óra helyett, fotózással együtt csak háromnegyedet töltöttünk a föld alatt. Valószínűleg nagyon bosszúsak lettünk volna, ha nagyobb csoportba kerülünk és az egyetlen lámpa mellett kell mindenkit megvárni egy-egy mászós helyen. Mondanom sem kell, a filippínókra nem jellemző a barlangászás, sem a kirándulás. A barlang szép volt, de a kulturális emlékein kívül egyáltalán nem különleges. Ajánlottak volna még egy másik barlangot is, amelytől az iménti tapasztalatok, az előbbinél többszörös ár és az ellentmondásos leírások visszatartottak. Állítólag gyönyörű kristálybarlang, ami le van zárva, nem látogatható, de ők le tudnak vinni. Gyönyörű, de azért zárták le, mert az emberek széthordták a kristályokat. Akkor miért menjünk oda?

Azt gondoltuk, hogy már semmi nem fogja felülmúlni eddigi élményeinket, pedig az utolsó napjaink is remekül teltek Palaun. Megismerkedtünk egy helyi családdal, amely a fővárostól északra elnyúló Babeldaob szigetén, egy néhány házból álló kis faluban lakott. Ez az ország legnagyobb szigete, mégis ritkán lakott, mert a belsejét áthatolhatatlan dzsungel alkotja. A szigeten csak egy évtizede építettek aszfalt utat, konkrétabban az USA építette adományként. Ez előtt csak vízen vagy terepjáróval tudtak közlekedni az emberek. A mi kis falunk is a tenger közelében feküdt. Mi a teraszon vertünk tanyát, ahol amúgy a család a napjait töltötte. Igazi közösségi életbe csöppentünk. Napközben jöttek-mentek a látogatók, akik egy-két órát elücsörögtek a terasz árnyékában.

    Amit nem kapartunk ki a kókuszból

Szükségszerűen a vendéglátás részévé vált, hogy az étkezésekre is vendégül lássanak, mert a faluban bolt nem volt, máshova eljutni pedig nagyon körülményes lett volna. Viszont így igen egzotikus ételek kerültek elénk. A reggelink mindig azzal kezdődött, hogy a család Fülöp-szigeteki cselédje leszedett egy-egy alkalmas kókuszdiót a pálmáról és meglékelte nekünk. A leve laktató, és a húsát is ki lehet kaparni. Ettünk óriás kagyló húsából készített ragut tápióka gombócokkal. Megkóstoltuk a tarisznyarákot, amit egy hófehérre őszült helyi halász fogott nekünk. Kaptunk igazi csemegét is, teknőst gyömbéres hagymás kókusztejben, amit ünnepi alkalmakra tartogatnak. A teknőc húsa ízre hasonlít a csirkéhez is, meg a tengeri halakhoz is, nekünk nagyon ízlett. Az egyszarvú doktorhalat grillezve és hagymás lében főzve is elénk tették. A vendéglátó családunk egyik 5-6 éves lánya született vegetáriánus, nagyon szereti az állatokat, ami eléggé megnehezíti a szakács dolgát. A feltálalt teknős láttán legörbülő szájjal kérdezte, hogy mi történt vele. Egy lelkiismeret furdalásos „elaludt” volt a válasz.

     A rákhalászunk

Ezeket a különlegességeket leszámítva az étrendünk az elmúlt sok hónap után először nagyon amerikaissá vált. Ettünk submarin-nak (tengeralattjáró) nevezett szendvicseket, hamburgereket, sültkrumplit, a boltokban láttunk muffin-t és kávét, meg bármit, amit egy fejlett országban kapni lehet. A hosszú evezős túrára halkonzerveket, cornbeef-nek nevezett löncshúst, zöldség konzerveket, mogyorókrémet lekvárral és rengeteg vizet vittünk magunkkal.

    Stoppolunk és bújócskázunk

A falu távolabbi környékét bejárva megnéztük egy vízesést, ami Mikronézia legnagyobb vízesése és elstoppoltunk a sziget csücskében lévő megalitokhoz. Tisztességes megalit volt, önálló rejtéllyel.  A Stonehenge-hez hasonlóan itt is megy a találgatás, hogy kik állították a többtonnás köveket, hogyan hozták a helyszínre és mi célból. A legkézenfekvőbb magyarázat szerint egy messze fekvő szigetről hozták, hogy különösen nagy házat építsenek a tetejére, egy olyan teraszra, aminek nem mellesleg gyönyörű kilátása van. Habár a Stonehenge-dzsel ellentétben ez csak 1500 éves, itteni időszámítás szerint ez történelem előtti kor.

Kis kirándulást tettünk a sziget tavához, ami nem kisebb titulussal büszkélkedik, mint egész Mikronézia legnagyobb édesvízi tava a maga 3x1 km-es méretével. A vidék meglehetősen hasonlított egy hazai ártéri vadonhoz, a kinézetével és a nyugalmával. Kicsit nosztalgiáztunk.

    Közelebbről nézve a növényzet már eltér az otthonitól 

Egyik reggel megnéztük a falutanács házát, a bái-t, ahol csak férfiak vehetnek részt. A nők feladata a vendégül látás. Ez a hely egyrészt közösségi gyülekező hely, másrészt vendégház, mivel itt bárki, bármikor ingyen megalhat, ha bemutatkozott a falu főnökének. Ez a tisztség vér szerint öröklődik. A ház gerendáira a falu mítoszai, történetei vannak felfestve, amiket itt meséltek el nekünk.

A szigetország két legfontosabb állata a cápa és a kígyó, mindkettőtől sokat tanultak és sok mese kötődik hozzájuk. Egy óriás tengeri kígyó tanította meg az embereket halászni, amikor megmutatta, hogy egy öböl bejáratánál kövekből falat lehet építeni, amin csak egy nyílás van. Mikor a fal elkészült a kígyó az öböl felé hajtotta a halakat, amik a fal túloldalán már nem találták a kijáratot.

Egy másik monda szerint, egy halász istene vagy kabbalája a cápa volt. Egy reggel elment halászni, de látott egy cápát, ami úgy úszott, hogy a hasa volt felül. Mondta a társának, „Baj van a világgal odahaza, megcsal a feleségem, forduljunk vissza!”  Partot érve elkiabálta magát a nép előtt, hogy most egyből megölöm azt, aki a feleségemmel volt. Több sem kellett, az egyik ember ijedtében futni kezdett, de a halász lándzsával megölte.

A születés nagyon fontos ünnep, nemcsak az anya számára, hanem a falu összes nő tagjának. A monda szerint volt idő, amikor a nők nem tudták világra hozni a gyermeküket, hanem kivágták az anya hasából, amibe aztán sok nő belehalt. Egy férfi azonban nagyon szerette a feleségét és elkergette a falu népét, amikor az jött volna, hogy a gyermeket kiszedjék. Így a nő megszült és innentől fogva nagy ünnepséget rendeznek, különösen az első gyermek születésekor. Sajnos, egy ilyen ceremóniáról lemaradtunk, egy éjszakával később érkeztünk.

A kultúra részeként sokat meséltek nekünk a hagyományosan kialakult fizetési eszközről, ami az ország elszigetelt fekvésének köszönhetően sokáig tartotta magát. Valamelyik távoli déli szigeten és a Yam-szigeteken talált ritka, nagy értékű, sárga (de nem arany) kővel kereskedtek a férfiak, míg a nők teknőcpáncélból készített vékony, törékeny, foltokban átlátszó tállal. Ezt étkezésre és fizetésre egyaránt lehetett használni. A menyasszony követ kap a vőlegényétől, amit gyöngyszerűen a nyakban hordanak. A családot a nők tartják össze, annak feje a legidősebb nő és a házasok is rendszerint a feleség családjánál maradnak.  A család férfi tagjai a gyászukat, együttérzésüket szintén nyakláncként hordott kődarabbal fejezik ki a család legidősebb nőtagja számára. A hagyományok szerint a nők öröklik a család javait, matrilineáris rendszer alakult ki. Ettől eltekintve, a házaséletet az általunk meglátogatott család meglehetősen szabadon fogta fel. A három lány közül mindnek volt gyereke, de egyiknek sem élt a férje a házban, különböző okok miatt.

Az ország zászlaja világoskék alapon egy nagy citromsárga korong. Ahogy a japán zászló a napkorongot jelképezi, mi teljesen biztosak voltunk benne, hogy a palaui zászló is a napot ábrázolja, és mennyivel élethűbb a kék égen sárga napkorong, mint a japán zászló. Meglepő volt megtudni, hogy a sárga korong a teliholdat jelképezi. A sárga korong másik érdekessége, azon túl, hogy napnak kinéző hold, hogy nem középen van. A zászlórúd felé rövidebb rész esik és így a lobogó zászlóban úgy tűnik, mintha pont középen lenne.

Az ország pár éve áthelyezte a fővárosát Babeldaob szigetére. A kormányhivatalokon kívül azonban ma még nem sok sem egyebet lehet találni a gyönyörű fekvésű faluban. Röpke látogatást tettünk az ország igencsak túlméretezett parlamentjéhez, amit tajvani pénzből építettek és néhány éve fejeztek be. A mai fejlett ország adományokból és segélyekből jutott idáig.  Az USÁ-tól való függetlenedése óta külpolitikájukkal kufárkodnak, amiért cserébe viszonzásul fejlődött az ország úthálózata, közigazgatása. Természetvédelem terén sokkal megfontoltabbak, mint a Kelet-európai országok és van is miért annak lenni. Az ország egyetlen bevételi forrása a túrizmus, mivel a kulturális látnivaló csekély, maradt a természeti. A leginkább veszélyeztetett állatfajok vadászatát betiltották, vagy a teknős esetében megszigorították. Csak a párzási időszaktól függően lehet a húsát a piacon kapni. Az ország legfontosabb állatát, a cápákat szigorúan védik. A szép elvek mellé még annyit, hogy Palau egyike azon országoknak, akik Japán bálnavadászatát nyíltan támogatják. Nehezen boldogulnának a japán turisták yenje és a sok japán adomány nélkül. A természetvédelmet nagyban elősegíti, hogy semmilyen nehézipar nem alakult ki az országban, amely elszigetelten fekszik a Csendes-óceánban, továbbá elsőként döntött a nukleáris fegyvermentes alkotmány mellett. Ezek miatt például a legnagyobb nyugodtsággal lehet esővizet inni, mi is ezt tettük.

A fejlett természetvédelem ellenére komoly gondokat okoz az országban a túlhalászás, a dinamit halászat, a kevés termőterület trágyázása vegyi anyagokkal. A halállomány fogyását jelzi, hogy beszámolók szerint 30 éve még könnyűszerrel lehetett dúgongot halászni vagy a piacon venni, ma már évek telnek el anélkül, hogy akár egyet is látni lehetne és most már szigorúan védik. Mi is hiába kerestük a rezervátum közelében. Az egyik túravezető büszkélkedett vele, hogy ő látja leggyakrabban az állatokat, vele kellett volna menni. Aztán az is kiderült, hogy ez a leggyakrabban azt jelenti, hogy 3 év alatt 2 alkalommal.  

A néhány nap alatt, amit ennek a palaui családnak az otthonában eltöltöttünk, a természetes barátságosságuk miatt teljesen a szívünkhöz nőttek, családtagoknak éreztük magunkat. A reptéren könnyes búcsút vettünk egymástól és Palautól.

Ahogy egy hajnali komppal visszatértünk Koronba, máris hozzáláttunk az új kalandra való felkészüléshez. Kajaktúrára indultunk a szigetek közé. Remek szolgáltatást kaptunk az irodától, ahol béreltük a kajakunkat. A kapcsolatot még a búvárkodás előtt felvettük és megbeszéltük a részleteket.  Sikerült normális kajakot kapnunk. Alapból a széles, borulás biztos, nyitott hajót akarták csak felajánlani ilyen célokra, de azzal nem lehet rendesen haladni. Aztán elszólta magát a bérlő cég alkalmazottja, hogy van a főnöknek zárt ülésű kajakja is, de azt nem szokták kiadni. No, ennyiben nem hagytuk az ügyet, ekkor meggyőztük őt, hogy egyikünk a verseny kajakot is megüli, arról meg, hogy a másikunk még nem kajakozott egyáltalán, nem szóltunk. Elmondtuk hogyan kell visszamászni egy borulékonyabb hajóba és ez elég meggyőzően hatott. Ezen a ponton megtört az ellenállás, megkaptuk a főnök kétszemélyes hajóját. 

Az indulás előtti este megkaptuk a vízhatlan zsákokat, hogy időben belepakolhassunk. Kaptunk vízhatlan térképeket, ár-apály táblázatot és azon túl, hogy korábban részletesen végigbeszéltük az útitervünket, megkaptuk kinyomtatva is. Elmagyarázta az ár-apály, hogy hol és hogyan befolyásolja az evezésünket. Sok hasznos tanáccsal ellátott, például, ha esik az eső és fázunk, ugorjunk a vízbe. A lakatlan szigeteken való kempingezéshez, ha akartunk volna, teljes felszerelést bérelhetünk (sátor, főző, hordozható zuhany!), de mi nem akartuk túlzásba vinni a dolgot. Hallottuk, hogy kiépített piknikhelyeket lehet találni, ahol van pad, asztal, tető, tűzrakó hely. Matracra volt csak igényünk, azt viszont megkaptuk bérleti díj nélkül is, méghozzá a legjobb típusút. Bevásároltunk 4 napra ételből, italból és izgatottan vártuk az indulás napját.

Reggel vízre tették nekünk a kajakot, mi belepakoltuk a szükséges cuccainkat. Meglepő módon belefért. Az egyik alkalmazott próbált evezéssel kapcsolatos tanácsokat adni, mire Kay leintette őt. „Hagyd, versenyzők voltak.”

Első nap rendkívül bátran nekivágtunk Kororból, Ngeruklabel-sziget északi partjai mentén, a rengeteg apró sziget takarásában, mivel a nyílt víz felől nagyon erős szél fújt. A cél, hogy délután Ngeruklabel legnyugatibb nyúlványát elhagyva keresztülvágjunk Ulong szigetéhez és ott a legtávolabbi csücsökben a kiépített strandon éjszakázzunk. Ez a nap ígérkezet a nevezetes helyek tekintetében a legkevésbé látványosnak és a szél miatt a legfárasztóbbnak, de a lelkesedésünk még friss volt. Bár már az első óra lapátolás után úgy éreztük, menten leszakad a vállunk és áldottam a szerencsénket, hogy nem két egyszemélyes hajót bérletünk ki. Napközben nem került utunkba homokos part, így az ebédünket egy tengerrágta sziklára kimászva költöttük el. Az ulongi homokos partra érve már az utolsókat rúgtuk. Megvártuk, míg a néhány embert elviszik motorcsónakkal, akik napi túrájukat a piknikhelyen töltötték, aztán az asztal tetején szétterítettük a cuccainkat, megvacsoráztunk, a kajánkat a patkányok elől biztonságos helyre menekítettük és lefeküdtünk aludni. Az első éjszakán annyira fáradtak voltunk, hogy még az alvás sem ment. Néha egy-egy diószerű ökölnyi termés hangos robajjal végiggurult a fejünk feletti fémlemez tetőn, a szúnyogok sem kíméltek minket, de azért szép trópusi éjszakánk volt.

Reggelre ébredve mindent rendben találtunk, visszaültünk a kajakba és sajgó izmokkal ismét nekivágtunk a tengernek, vissza Ngeruklabel nyugati és déli oldala mentén. Már rutinosabban forgattuk a térképeket és gyünyörű helyeken töltöttük a napot. Megálltunk sznorkelezni egy türkizkék szorosban, ahol egy japán repülőgéproncs is volt. A hosszabb pihenőt hosszabb evezés követte, Macharchar szigetére, hogy megkeressük a világhírű medúzás tavat. 10 ezer év alatt a sziget belsejében megtalálható védett tóban természetes ellenség hiányában a medúzák elvesztették a fullánkjukat. A tó belseje felé kell úszni, hogy a legsűrűbb részre kerüljünk, itt tényleg olyan érzés, mintha Alíz Csodaországban egy medúzalevesbe pottyant volna. Az ember végtagjai úszás közben a zselészerű anyag közt kapálóznak, de a kezdeti irtózást le lehet küzdeni. Már erősen vége volt a napnak, amikor a legközelebbi homokpart felé vettük az irányt. Ezt az éjszakát megosztottuk egy másik kajakozóval. A hely gyönyörű volt, két sziget közt kialakult homokpadnak két irányban volt kilátása a tengerre, a naplementére és napfelkeltére. Éjszaka pedig ezüstösre varázsolta a vízfelszínt a telehold. A víz alatt, partközelben színes óriáskagylót lehet nézni, ami akár a méteres hosszt is elérte.

Új táborhelyünk kevésbé volt szúnyogos az előzőnél, de annál inkább patkányos. Aggódtunk, hogy a tető alatti gerendákra felkötött kajás csomagból mi marad, de reggel mindenünk megvolt. Kigyönyörködtük magunkat az óriáskagylókban és egy húzósabb menettel áteveztünk partmentén egy Hosszú-tónak nevezett lagúnához. A tengerrel való összeköttetést egy időszakosan víz alatt lévő homokos rész biztosítja, amit sűrűn benőtt a mangrove erdő, közepén egy csapással a kajakosok számára. Még éppen elcsíptük azt a vízállást, amivel a hajóban ülve át lehetett menni a kb. fél kilométeres szakaszon a lagúnához. Kerülgettük az apró szigeteket a tavon, hallgattuk a trópusi madarak fura zenéjét. Volt olyan madár, ami teljesen szabálytalan időközönként egy-egy hangot szólaltat meg különböző magasságokon, ebből mindig valami nagyon kísérteties dallam született. A lagúna végén megtaláltuk a Végzet Alagútját, ami itt kötötte össze a lagúna vízét a nyílt vízzel.  Visszakanyarodtunk és áteveztünk a barlang másik oldalára, ahol megkerestük az Einstein-kert fantázianevű pontot. Egy rakás agykorallt találtunk mindenféle színekben. Mikor kigyönyörködtük magunkat, továbbálltunk, hogy megnézzük a fehér iszapjáról híres tejes kék színű kis partszakaszt. Már nagyon hozzáedződtünk az állandó evezéshez, így nem voltunk olyan iszonyatosan fáradtak aznap este a táborhelyünkön és ez volt a legszebb esténk is. A naplemente kifogástalan volt, se szúnyoggal, se patkánnyal nem találkoztunk.

Korán keltünk reggel, mert nagy kaland várt ránk. Hogy körbekerüljük teljesen Ngeruklabelt, egy nyúlvány miatt keresztül kellett evezni a zátonyon, ki a mély víz fölé, majd vissza a védettebb vizekre. Figyelmeztettek minket, hogy a zátonyon a hullámok megtörnek és erősen vernek, csak bizonyos vízállásnál lehet keresztüljutni rajta, de még ez sem biztos. Felvettük a vízhatlan szoknyát, hogy víz ne kerüljön a hajóba és nekivágtunk. A kritikus szakaszon teljes erőből kellett evezni a szembejövő hullámokkal, amik átcsaptak a hajó felett, de két-három ekkora tarajos hullám volt és kint voltunk. Nagy megkönnyebbülés volt a nyílt víz több méteres, de nyugodt hullámok hegyein-völgyein lapátolni. Ha éppen egy hullámvölgy alján jártunk nem láttuk a horizontot. Ám itt még nem volt vége. Erős szél fújt a part felé és jórészt kedvezőtlen irányban. Mikor egy óra múlva elhaladtunk a földnyúlvány előtt, keresztülvitettük magunkat a hullámokkal a zátonyon és behajóztunk egy védett öbölbe. Túl voltunk a túránk legnehezebb részén.

Kicsit bóklásztunk a lagúnákban, majd kijjebb mentünk egy dugong rezervátum szélére, ahol sokat sasoltunk, de egy gyanús hangnál többet nem tapasztaltunk ezekből az állatokból, sajnos. Komótosan visszaeveztünk a korori kikötőbe, ahol azzal fogadtak minket, hogy motoros hajóval kerestetnek minket, mert nem láttak reggel a táborhelyünkön. Kiderült, hogy nem gondolták, hogy hajnalban keresztül tudunk evezni a zátonyon és kiküldték a hajót, hogy majd arra szálljunk fel. Hiába üzentünk egy arrajáró madarászó hajóval a földnyúlvány túloldalán, azt az üzenetet nem kapták meg. Nos, mi mindent úgy tettünk, ahogy meghagyták és a kenukat épségben visszaszállítottuk a megbeszélt helyre, mostuk kezeinket. Ettől a kis félreértéstől eltekintve a lehető legtökéletesebben sikerült az elmúlt négy nap.

Sokat rágódtunk azon, hogy el merjünk-e menni a csodaszép Palaura. Az alábbi kép sokáig volt egyikünk háttérképe a munkahelyi számítógépen, motivációt adva az úthoz. Aztán mire elindultunk Magyarországról, már le is mondtunk róla az ország és a repülőjegy drágasága miatt. Sok apró mozzanat végül mégis abba az irányba vitt bennünket, hogy megvegyük Manilából a jegyet a repülőre – nagyot nyeltünk, a kérdés eldőlt. Az utolsó lökést az adta, hogy a Fülöp-szigetekre belépéskor kapott 3 hetes vízum nagyon rövidnek bizonyult az ország látnivalóihoz képest és ez a kiruccanás lehetővé tette, hogy még egyszer visszatérjünk. Kicsit drága módja a vízumhosszabbításnak, de megérte. Palau leghíresebb helye, a Seventy Islands, amely a légifotón látható, ám halandó ember számára nem látogatható, sajnos. Egyedülállóan szigorúan védett rezervátum, ahol a teknősök zavartalanul szaporodhatnak és velük együtt minden más vízi élőlény is. A reményünk, hogy majd a repülőről nappal láthatjuk, szertefoszlott, mivel sötét éjszaka volt, mikor Kororban kiszálltunk a gépből.

     Sajnos, ez nem a mi képünk

Az utazás nem indult zökkenőmentesen. Az amerikai légitársaság gépének valami műszaki gondja akadt, ezért a késő esti járatot jóval az indulás után törölték. Annyi előnye volt a nagyon nem fapados járatnak, hogy szállodába tettek. A szoba és az ételek első osztályúak voltak, más viszont nem. A minibárt orrunk előtt lakatolták le – fő a bizalom –, és internetezni nem tudtunk, így a lefoglalt szállásunkra se tudtunk írni, hogy ma ne várjanak. Ez lett volna az első szállásfoglalás eddigi utunk során, így foglaljon az ember előre!

     Mindenre jut idő

Egy napot a városon kívül eső búvárbázisok felkutatásával töltöttünk, végül gazdasági megfontolások miatt azt a verziót választottuk, hogy helyi tömegközlekedéssel áthajózunk Peleliura, ami közelebb van a merülőhelyekhez. Félórával indulás előtt megérkeztünk a kikötőbe, az emberek kezdtek gyülekezni. A Fülöp-szigeteken már megedződtünk annyira, hogy tudjuk, nem szabad semmit sem a véletlenre bízni. A kikötőben töltött idő alatt gondoltuk, megkeressük a búvár felszerelésünket, amit a bázison már kiválasztottunk, felpróbáltunk és takaros kis csomagba összeraktunk, hogy kivihessék nekünk a hajóhoz. Hiába akartuk most megkeresni, a csomag nem érkezett meg. A megkérdezett emberek egyike – történetesen a tulaj lánya – végül felhívta nekünk a bázist, ahol észbe kaptak, és lóhalálában odahozták a hajóhoz a felszerelésünket. Szerencsére minden meg volt. Minden jó, ha a vége jó – a búvárvezető örömében sodort egy kis füves cigit magának.

    Pletyka a hajón

     Zátony partközelben

     Sziget szegély

Meghúztuk magunkat a számunkra elérhető legolcsóbb helyen, a bázis peleliui fészerében, amit vendéglátásra alakítottak át. Volt egy emeletes ágyunk, két műanyag székünk és egy hozzávaló asztalkánk, no meg közös fürdő meleg zuhannyal. Több nem is kellett. A napi búvártúrák innen indultak, közeli helyekre.

    3x3 m-es apartmanházunk

A település csak néhány házból állt, szerencsére akadt egy hely, ahol adtak nekünk meleg ételt is, meg egy kis bolt. Ezen a szigeten az egymástól független tanyákon kívül csak a dzsungel található, ami már benőtte a japán megszállás emlékeit. Itt zajlott a II. Világháború egyik sorsdöntő csendes-óceáni ütközete. A háborús emlékeket szigorúan védik, ezért néhány kilőtt japán tank és a szétbombázott vasbeton főhadiszállás épülete békében pihen a dzsungelben.  

Másnap reggel pedig indulhatott is a hajó, hogy megtegyük a legizgalmasabb merüléseinket. Igazán pazar látótávolság fogadott. Megnéztünk egy-két blue hole-t, ami mély üreg a mészkőaljzatban, a nevét onnan kapta, hogy a mélység miatt az üreg sötétkék a környező világoskék vízben. Ezekből mindig volt egy kivezető alagút a nyílt tenger felé. Itt-ott cirkált egy-két szirti cápa és az állatvilág is változatos volt, de nem túl különleges. Az igazi áttörést Blue Cornernek nevezett helyszín hozta, ahol a tenger áramlása miatt az állatvilág elképesztő. A legérdekesebb ponton az áramlás annyira erős, hogy helyenként sziklába akasztott, kampóra kötött madzag végén fityegtünk és az arcbőrünket lobogtatta a sodrás. Itt tízesével lehet látni a kisebb, zátonyokon cirkáló szirti cápákat, rengeteg napóleonhalat – sosem látott méretben –, papagájhalakat és teknősöket. A csíkos barrakúdák csoportokba verődve álltak. Az időzítés úgy hozta, hogy egy másik helyen pont elcsíptük a vörös sügérek ívását. Tömött menetben, vízben kígyózó szalagként úsztak. Annyi volt belőlük, hogy eluntuk nézni, maguk közelébe azonban nem engedtek embert.

     Oxycirrhites typus (hosszú orrú sólyomhal)

A merülések magyarázatát itt sem ragozták túl, ami talán a néhány filippínó merülésvezetőnek „köszönhető”. A búvárkártyánkat például senki nem kérte. A merülések előtt egy-két mondat volt az eligazítás és már mehettünk is. A kampó használatának a rejtelmeit azért tisztességgel ismertették; kikötés után fel kell fújni a mellényt, hogy ne a talajon pattogjon az ember a sodrásban és a végen persze kiengedni kiakasztás előtt. A legviccesebb eligazításban lesajnálóan annyit mondott, hogy „csak korall”. Volt viszont néhány ötlet, amit itt láttunk először. Gyermekjátékként ismert az a rajztábla, amire azáltal lehet írni, hogy összenyomódik a tábla két rétege. Ilyennel felszerelve hirdette az egyik üregnél, hogy itt látható a „diszkó rák”.

     Sügérek vonulása

A három nap peleliu-i merülés után a kompmenetrend miatt visszajöttünk, de egyikünk egy másik búvárbázissal még merült egy napot. A korábbi japán bázisnál már nem kaptunk helyet, mert befutott egy hónapokkal előre bejelentkezett japán csoport. A másik bázis viszont azzal a plusszal bírt, hogy a közelükben volt egy víz alatti barlang, ahova csak ők vittek túrákat. A barlang csak félig volt víz alatt, négy levegős terme volt, amelyek között rövidek voltak az átúszások. Az időzítés remek volt, mert pont apálykor mentünk, amikor a legtöbbet láthattuk a cseppkövekből.

Már tudtuk milyen viszonyokra számíthatunk a tengeri kompon Bohol és Cebu között, de azon meglepődtünk, hogy Cebun milyen sűrű buszszolgáltatás van. Sokat utaztunk aznap, éhesek voltunk, sötétedett és még nem tudtuk, hol alszunk az éjjel, így a pillanat szülte az ötletet, hogy melyik irányba induljunk el. Az a néhány tanya, amit Oslobnak neveznek, még nagyon messze van attól, hogy a ráterelődő figyelmet meglovagolja. Teljes sötétségben gyalogoltunk a főúton, mert a megnézett szobák egyáltalán nem tetszettek, az áruk meg még kevésbé. Más hely után néztünk, de a házak már kezdtek elmaradozni. Hirtelen egy női hang tudakolta, hogy merre tartunk, szó szót követett és már meg is voltunk hívva egy éjszakára az egyik házba. Az internet szolgáltatás meggyőző erővel hatott, mikor a szobánkat még nem is láttuk.

Egy 50 éves német vállalkozó által bérelt házba kerültünk. Rengeteg német jár hosszabb-rövidebb időre a Fülöp-szigeteken, ahogy Thaiföldön is. Ez az illető arra kapott rá, hogy fél életét a szigeteken töltse, tehát Németországban keres annyit pár hónap alatt, hogy ezt megtehesse. Azon töri a fejét, hogy földet vesz egy szép helyen, házat készíttet rá és nyugdíjas éveit ott fogja letölteni. Ha szüksége lesz emberi munkaerőre maga körül, a Fülöp-szigeteken sokkal olcsóbban, kedvesebb törődést fog kapni, mint odahaza.

Ha már Thaiföld és a Fülöp-szigetek túrizmusa szóba került, itt említjük meg, hogy mindkét ország nagyot szakít a sexturizmusból. Számunkra ebben a két országban volt a legszembeszökőbb Délkelet-Ázsiában, hogy sok, hosszú időre külföldön nyaraló turista vesz magának egy partnert, akinek a kiadásait természetesen állja.  A bizonyára könnyes búcsú után a turista hazautazik, a repülőn kitörli a közös képeket és visszatér a megszokott életéhez. Eltöltöttünk egy napot egy ilyen páros társaságában és ha nem is volt a számunkra szokatlan viszonyuk szembeszökő, a férfinek volt egy elszólása, miután barátnője tolmácstudásához kellett egy ízben folyamodnunk: „Néha jó, ha van az embernek egy filippínó barátnője.” Néha?

Egy kiadós tojásrántottás reggeli után, aminek az igazi fénypontját az országban első alkalommal evett sós kenyér jelentette, vettük a búvárszemüvegünket és a pipát és felkerekedtünk, hogy megnézzük miről híres Oslob. A parttól párszáz méterre halászhajók ringanak a vízen, gyakran kell helyet változtatniuk, mert erős a sodrás. Egy-két halászladikból folyamatosan dobálják a vízbe az apró rákokat. Nem kell megerőltetnie az embernek magát ahhoz, hogy meglássa, a csónak mögött ott úszik egy hatalmas száj. Nyomás, szemüveget fel, be a vízbe, itt úszik mellettünk a cetcápa! Szerencsére az etetőcsónak komótosan halad, azzal lehet lépést tartani, különben a hatalmas állat alig mozdítaná meg magát, már ott hagyna. Gyönyörű szürke háta van fehéres pöttyökkel és csíkokkal. A cetcápa nagy étvágyával keresztezte a halászok érdekeit, de elűzése vagy halászata helyett ma már a turisták kedvéért etetik az állatokat, amivel anyagilag jobban járnak, bár ez természetesen sok állatvédőnek nem tetszik.

     Hátulról

A világ számos pontján lehet cetcápákkal találkozni.  A legszebb élmény természetesen, merülés alatt találkozni egy szabadon arra cirkáló példánnyal, de ehhez még a megfelelő helyeken is nagy szerencse kell. Állítólag a cetcápák nem különösebben szeretik a buborékokat eregető búvárokat. Egy másik változatban a szabadon mozgó állatokat kutatják fel, és a közelükbe kerülve ugorhatnak be a búvárok sznorival a vízbe. A Fülöp-szigeteken Donsol híres ez utóbbi módszerről, míg Ausztráliában a nyugati parton űzik ezt az iparágat a legnagyvonalúbban, helikopterről keresve meg az állatokat a vízben és így adják meg az irányt a hajóknak. Donsolt terveztük felkeresni, de a Palaui repülőjegy időzítése ezt keresztülhúzta, az ausztrál verzióról pedig nem is álmodoztunk. Maradt a harmadik, legkevésbé elegáns és természetes változat, az etetett hal. Vegyes érzelmeket keltett bennünk. Egyrészt testközelből láthattuk a legnagyobb halfajt, másrészt mintha csak egy állatkertben lennénk, ami lehangoló.

Meglepődve vettük észre, hogy szigetország ide vagy oda, a helyiek túlnyomó többsége nem tud úszni, vagy csak nagyon rosszul. Sok csónakban ott ültek mentőmellénybe beöltöztetett emberek és nagyon meglepett arcot vágtak, amikor mi a cetcápa közeledtére vízbe vetettük magunkat. Pedig víz alatt nézve, úgy az igazi! De leginkább akkor esett le a minket vivő halászok álla, amikor közöltük velük, hogy mi most csónak nélkül visszaúszunk az etetőhelyhez, az idő letelte után. A cetcápák kb. 200 méterre voltak és még nem volt elég az élményből. Ekkor esett meg, hogy míg az egyik cetcápát figyeltem, bár mennyire hihetetlen, nem vettem észre egy másik közeledését és teljes lendülettel nekiúsztam. A szabályzat tiltja az állatok érintését, de ez esetben nem tudtam másként tenni és talán az egészből ez lett a legnagyobb élmény. Szerintem, nem sokat vett észre az állat abból, hogy nekitámaszkodtam, a szépséges bőre pedig érdes tapintású.

Cebun igyekeznek leginkább kiaknázni a külföldiek érdeklődését, ennek minden pozitív és negatív oldalával együtt. A szállások itt jó minőségűek, de az országon belül a legdrágábbak. A taxikon pedig erősen kell alkudozni vagy érdemes egy helyi embert megkérdezni az árról, akinek nem fűződik érdeke a fuvarhoz. Moalboalba igyekeztünk, ahol abban reménykedtünk, hogy jót fogunk búvárkodni. A város beljebb menekült a szárazföldre, de a szállások mind kint vannak a parton. A triciklis, akit fogtunk egyből egy ismerőséhez vitt minket, aki bungalókat adott ki az oda látogatóknak, mivel már tele volt, úgy döntött, hogy a recepciós irodát adja ki nekünk, ami egyébként sokkal jobb hely volt, mint bármelyik másik kunyhó. Nagy nappali méretű szoba volt, egy beugróban saját konyhával, 4-5 fő is kellemesen eléldegélhetett volna ott. Szerettük ezt a helyünket és sokat haladtunk a blogunk írásával is.

Megérkezésünk estélyén még gyorsan körbejártuk a búvárbázisokat, hogy tájékozódjunk a kínálatról. Az egyik helyen hosszabban el is beszélgettünk az üzemeltetővel, aki azzal fogadott bennünket, bármit is olvastunk az útikönyvünkben a hellyel kapcsolatban nagyobb halakról, felejtsük el. Tehát a Panagsamának nevezett tengerpartnál úgynevezett muck dive-ra van lehetőség. Ez elméletben olyasmit jelent, hogy a hely nagyon nem látványos, viszont ritka különlegességeket lehet látni. Ez a hely csak félig volt muck dive, nem volt vészesen látványtalan, de cserébe a különlegességekben sem bővelkedett, vagy csak nem volt szerencsém. Egy békahal mentette meg a hely muck dive becsületét. A látótávolság pedig az előttünk egy héttel történt enyhe tengeralatti földrengés miatt rossz volt. Így 30 méteren már olyan sötét volt, hogy az éjszakai állatok is előbújtak.

Békahal

Délutáni busszal mentünk el Cebu városba és ott az idő rövidsége miatt csak egy-két délelőtti óra erejéig néztünk szét. Emlékezetes maradt egy spanyol bazilika és előtte Magellánnak állított emlékhely, aki a közelben lelte halálát. Magellán egy már megkeresztelt helyi uralkodónak tett ígéretét váltotta be, amikor annak régi ellensége ellen sorakoztatta fel a legénységét. A nagy túlerővel szemben csak addig álltak az európaiak, amíg valaki lándzsával meg nem sebesítette Magellán kardot tartó karját. Amikor a helyiek látták ezt, mind csak őt kezdték el támadni, lényegében kivégezték, a legénység pedig még idejében elmenekült. Holttestét már nem találták meg a harc után.

 Áldozat Magellán emlékére

Palawanról egy hosszú mozgalmas nap alatt jutottunk el Boholra, annak is a legnevezetesebb részére, a Csokoládé-dombokra. Motoros taxival már az előző cikk végén eljutottunk a reptérre, onnan egy órás repülés, majd Cebu szigetére egy órás taxi a nagy forgalomban a kikötőbe, ahol nem kellett sokat várni a Boholra menő kompra, majd a másik oldalon már csak minket várt meg a busz és indult is, de még mindig volt hátra egy kis szakasz.

A Csokoládé-dombok kialakulása előtt a területet tenger borította és töltötte fel korallal. Mikor a víz visszahúzódott, a keletkezett üledéket az eső kivájta és hosszú idő alatt a korallrétegből csak elszórt, 100 m alatti huplik maradtak. A csapadék gyorsan eltűnik róluk, tehát fák és bokrok nem szeretnek rajtuk megtelepedni. A megnövő derékmagas fű a száraz évszak végére csoki, pontosabban tejcsoki színűre aszalódik, innen a név. Tehát nem csokiból vannak, ahogy azt minden gyerek nagy örömmel venné, viszont így is meseszerűek.

A közeli Carmen-nek elnevezett poros faluban mindenki a dombokhoz ellátogató külföldiekből akar meggazdagodni, a rövid távhoz képest pofátlanul drágán kínálták nekünk a fuvart a dombok szélén fekvő egyetlen hotelhoz. Végül egy helyi péknének megesett rajtunk a szíve és elvitt minket a kocsiján a szállásunkra. Itt is eléggé pórul jártunk, mert erősen túlárazott hely volt, ráadásul internet nélkül, viszont reggel valóban csak ki kellett tennünk a lábunkat és gyönyörű látvány tárult elénk. Hajnalban felmentünk a kilátóba az éppen felszálló reggeli párában megcsodálni a hegyeket, amikor még a nappali turista buszok el sem indultak. Aztán a délelőtti tömegben ellőttük mi is a kötelező turistafotókat és ennyi volt, egyéb tevékenységre nagyon nincs lehetőség arrafelé. No, azért csak nem hagytuk annyiban, elindultunk egy csapáson a kókuszpálmák és a bozót közt, majd egy órát mentünk, mire rábukkantunk egy olyan dombra, amit éppenséggel meg is lehetett mászni. Úgy értve, ahelyett, hogy derékig vagy nyakig érő fűben kelljen felfelé mászni, vezetett rá egy kellemes ösvény. Addigra a kilátóhelytől jócskán eltávolodtunk, tehát új kép tárult elénk és az idő gyönyörű volt. Amikor beteltünk a látvánnyal, visszamentünk a főúthoz és egy arra járó busszal elvitettük magunkat a Bohol mellett fekvő picike Panglao szigetre, amiről azt hallottuk, jókat lehet a közelében merülni.

    Dombtető

Panglaon csíptük el az egyes számú kedvenc Fülöp-szigeteki szállásunkat, nagy szerencsével. A rengeteg nagyon drágának kinéző part menti hotelok és előretolt helyőrségként, a homokra kitelepített éttermeik közt volt egy búvárbázis. Valószínűleg az elsők között kitelepedett a partra és egy fa kunyhóban 3-4 szobával szállást is adott a merülő vendégeknek. Itt jutott nekünk is éppen hely, a kicsit szűkös, de nagyon tisztán tartott házikó emeletén. A parton kiült az ember egy kerti székbe a szellős árnyékba és észre se vette, hogyan repül az idő, miközben bámulja a hullámokat, a naplementét, meg a strandpapucsos népet. Valahogy így kell élvezni a Fülöp-szigeteket.

Egyikünk egy napra megnézte a víz alatti világot is. Jó látótávolság, gyönyörű korallok, és érdekességként skorpióhal, vékonyka lengedező levélhal, színes meztelen csigák és teknősök is előkerültek. Bárcsak soha rosszabb merülőhellyel ne találkoznánk! Viszont egy nap most elég volt, másutt is terveztünk merülni még az országban. Itt ráadásul a két merülés ebéd nélkül többe került, mint Koronon a három, lakomával.

    Tenyérnyi levélhal lengedezik a korallon

Kis tengerparti kitérőnk után ismét Bohol belsejébe vettük be magunkat, hogy egy másik ünnepelt hírességet megcsodáljunk. Első igyekezetünkben elkövettük azt a hibát, hogy amikor útbaigazítást akartunk kérni, „majomnak” tituláltuk a szerencsétlen jószágot és erre csak értetlenkedő pillantásokat kaptunk. Hamar kiderült, hogy az illető „csupán” főemlős és annak is egy korán kivált ága. Éjszakai életet él, mint az építészhallgató, és különleges képességei közé tartozik, hogy szinte teljesen körbe tudja forgatni a fejét és hatalmasat ugrik. Ha ez a leírás még nem lenne elegendő, a Csillagok háborújából a bölcs Yoda meglehetősen hasonlít rá. Ez a tenyérnyi koboldmaki rovarokat eszik és veszélyeztetett állatfaj, ellenben a 200-as bankjegyen és Bohol turisztikai plakátjain elég nagy biztonsággal megtalálható, ahogy ölelgeti valamelyik fa ágát és hatalmas, fényes gombszemekkel néz, mint Shrek-ben Kandúr. A rezervátumául szolgáló lekerített erdőben minden reggel újra meg kell keresni, éppen hol hajtották nyugovóra a fejüket a különböző egyedek. A mi ottlétünkkor, elég rossz hatékonysággal csak egyet találtak meg, így a fotók kedvéért beálltunk egy másik turistavezetésbe is, ahol még meg is etettek egy éberebb példányt.

    Bohol reklám a 200 Piso-n

A koboldmakikhoz vezető utunkon összeakadtunk egy nyugdíjas korú, francia tanár házaspárral, akikről kiderült, hogy vulkánrajongók. A szakmájukkal járó rengeteg szünidőt mind olcsóbb országokban töltik, előszeretettel Indonéziában és a Fülöp-szigeteken. A földrajz tanár lelkesedése magával ragadó volt, ahogy arról beszélt, hogy a már megmászott hegyek közül, melyikre fog még mindenképpen visszamenni. Gyorsan felsoroltuk a már megjárt és a még szóba jövő vulkánokat és kikértük a véleményüket, melyiket szerették, melyiket nem. Reméljük, sikerrel zárták ezt a nyaralásukat is.

A Palawan-szigetcsoportnak és számunkra egész Fülöp-szigeteknek El Nido jelentette az egyik csúcspontot, kettő közül. Az azúrkék tengerben elszórt apró szigetek szürke, tengervíz marta szikláin rejtély, hogyan telepedik meg a növényzet. Hajóval erre-arra bóklászva titkos, eldugott kis homokos partokat, alagúton beúszva, rejtett lagúnákat lehet felfedezni, ahol az ember eltölt egy lusta napot, vagy elkölti az ebédjét. A városban bárhol be lehet fizetni ilyen hajókázós, napozós utakra. Reggel indulnak, remek ebédet terítenek valamelyik parton és estére visszahoznak, mindezt 5-6 fő társaságában. Mivel rossz idő esetén nem fizetik vissza az előző nap befizetett összeget, ezért mi inkább indulás előtt rohangáltunk hajó után, amikor viszont lemaradhattunk a túráról. A szervezettség itt is emlékezetes volt. Az első nap nem azt a túraútvonalat kezdték el bejárni, amire jelentkeztünk, de menet közben javítottak rajta. A másik nap pedig a kihajózás után 15 perccel a nyílt vízen kezdtek el hajómotort szerelni a szakadó esőben. Szerencsére, kérésre varázsoltak egy ponyvát a fejünk fölé. A szerelés során a fém alkatrészeket előszeretettel ragasztgatták egymáshoz.

Az itt eltöltött napjainkat megosztottuk egy Ausztráliában élő honfitársunkkal, akivel még a koron-i kompon ismerkedtünk össze és egy helyen szálltunk meg El Nidon, sőt úgy nézett ki, hogy később is keresztezni fogjuk egymás útjait, mert ő is Boholra igyekezett.

Sajnos, az idő nem kényeztetett el minket, de egy kicsit azért szerencsések voltunk. Megérkezésünk után egy szép napot sznorkelezéssel, strandolással tudtunk tölteni, a következő napon már egyszer-kétszer alaposan eláztatott bennünket egy ciklon hírnöke a szigetek között. A rákövetkező 4-5 napon megállíthatatlanul zúdult le az eső a városra. Soha életünkben ekkora zivatart nem láttunk, napi 24 órában. Emiatt tartózkodásunk harmadik napján tovább álltunk, de jó idő esetén egy gyönyörű hetet el lehet tölteni El Nidon. A ciklon hosszát onnan tudjuk, hogy magyar ismerősünk optimistább volt nálunk és tovább maradt a városban, így volt ki tudósítson. Búvárkodási lehetőség itt is van, állítólag szép is, bár nagy különlegességre nem kell számítani.

Zuhogó esőben, pirkadat előtt kikutyagoltunk a buszállomásra és néhány óra múlva kiszálltunk Puerto Princesa napszítta, poros utcáin. A város különösebben nem izgalmas, viszont van reptere, szinte a város közepén, és jó közlekedése a sziget többi részébe. Meglepően jó helyet találtunk magunknak, amit egy dán sráccal osztottunk meg. A meglepő a konyha volt, ahol egy jó kis borozós estét csaptunk mindenfajta trópusi gyümölcs társaságában és komolyzenét hallgatva a számítógépről. Újdonsült barátunk karitatívmunkát folytatva járta a Fülöp-szigeteket, iskolákban a gyerekeknek elmagyarázta a fogkefe és fogkrém használatát, majd szétosztott minden gyereknek egy-egy fogkefét. Állítólag még ilyen egyszerű dolgot is nagyon nehéz előre leszervezni az iskola vezetésével, e-mailekre nem válaszolnak és a telefonokat nem veszik fel.

Egy nappal hamarabb foglaltuk el a szállást, mint a dán ismerősünk, és amikor ő megérkezett, bőszen dicsértük, mennyire kellemes, csendes helyre kerültünk. Természetesen, alig költözött be ő is, a szomszédban iszonyatos hangerővel és igénytelenséggel megszólalt a karaoke és késő éjszakáig nem akarta abbahagyni. Nem győztünk tiltakozni, hogy előző este ez nem így volt…  No és persze kakasokból itt sem volt hiány. A Fülöp-szigetek hírhedt a kakasviadalokról.

Egyik nap motort béreltünk, amivel elrobogtunk a nemzeti parkba, ami a barlangjáról híres, amin egy folyó keresztül folyik, és ezen lehet hajózni. A barlang megközelítése a tenger felől hajóval történik, legalábbis az útikönyvek teszik a lovat a helyi vállalkozások alá. Csak véletlenül találtunk egy táblát, ami tájékoztatott egy pár órás sétaútról, amivel szintén el lehet jutni a barlang bejáratáig és ott lehetőség van beszállni egy kis csónakba. A séta során 2-3 alkalommal keresztezni kell nagyobb patakokat, amin jó pénzért tutajon átszállítják az embert. Vállalkozó szelleműek akár át is úszhatják, bár nem tudom, hogy a tutajos nem akar-e majd agyoncsapni a lapátjával. A barlangnak az útikönyvek nagy hírét keltik, ellenben a barlangba csak korlátozott számú, napi 600 fő mehet be. Senki sem tudja, tulajdonképpen mire való ez a korlátozás, viszont sok bonyodalmat okoz a turistairodáknak. Egy ilyen útra, ami meglehetősen túlárazott, két héttel előre kell foglalni. A barlangon belül használt csónakba értesülésünk szerint 10-15 fő fér be, viszont csak az első embernek van reflektora, neki is kell irányítania a fénycsóvát. Valami olyasmit kell elképzelni, mintha a Bazilikát menne el az ember megnézni éjszaka egy elemlámpával. Sajnos mi kihagytuk ezt a barlangot, mert sokáig nem vettük észre a táblát és arra vártunk, hogy az erős szél miatt leállított hajók újrainduljanak. Mire felocsúdtunk, addigra olyan késő volt, hogy vissza kellett indulnunk Puertoba. Útközben hatalmas zivatar kapott el minket a robogón, de baj nélkül megérkeztünk a városba estére és meglepő módon, nem fáztunk a menetszélben, holott a lábunk teljesen elázott.

A remek napot egy remek étterem felfedezésével fejeztük be, ahova a többi városban ragadt külföldi is szívesen tért be. Mi annyira megkedveltük a főztjüket, hogy még a repülőnk indulása előtt is egy kora ebédet befaltunk, mi voltunk az első vendégek. A reptéri taxit határozottan 5 másodperc alatt lealkudtuk a felére, de a sikerünktől a mi állunk is leesett. A siker titka az lehetett, hogy tudtuk a szállásadótól a valódi árat és mi csak erre tartottunk igényt.

                                Kuka a piacon - valaki "nagylelkű" adománya

Amikor pár hónappal az útnakindulásunk előtt kitaláltuk a blogunknak a címét, egyből felmerült bennünk a kérdés, hogy tuljadonképpen mit is jelent a "hetedhét". Sokat mazsoláztuk a netet, de vagy teljesen érthetetlen ősmagyar értelmezésekre bukkantunk, vagy egyáltalán nem foglalkoztak az értelmezők a szó feszegetésével, csak egy általános véleményt tettek közzé. Az egészet összevetve a "hetedhét országon túl" kifejezés a hét magyar törzs területein kívül eső, idegen országokat jelöli. Amikor világgá indultunk, már eleget tettünk jelentés szigorúan vett értelmének, ám amikor a Fülöp-szigetekre tettük a lábunkat, akkor túl voltunk a hetedik országon is utunk során.

Valamivel éjfél után szállt le a gépünk Manilában és mivel a városról nem sok jót hallottunk úgy döntöttünk minél hamarabb tovább állunk. Ezért inkább a reptéren töltöttük az időt reggelig, amíg új repülőjegyet tudtunk venni a további utunkhoz. Még egy óra és már le is szálltunk Busuanga-szigetén, a puszta közepén, Koron városától bő egy órai kocsiútra. Koron a Palawan-szigetcsoportnak északi végén található egyik szigetének legnagyobb faluja.

A hőségben először pénzt vettünk fel, ami azért említésre méltó esemény, mert Manillában a reptéren 4 különböző ATM-ből változatos okok miatt egyet se tudtunk használni és nagyon aggódtunk, hogy itt meg az egész szigeten egyáltalán nem lesz ATM. Némi utánajárás után találtunk egy remek szállást, ahol egy családiház teljes felső szintjét magunkénak tudhattuk, később pedig egy japán lánnyal osztoztunk rajta, akivel amúgy egyszer sem találkoztunk. A búvárkodás előtt egyikünk hajat vágatott. A gyakori áramszünetre a borbély remekül fel volt készülve. Amikor minden fény kialudt egy zseblámpát vett a szájába és ugyanolyan lendülettel folytatta a munkát.

A Koron közelében található apró szigetek közti sekélyebb tengerben egy egész japán flotta süllyedt el a II. Világháború alatt. 1944-ben a Manila-öbölben tartózkodó japán flottából 15-öt az amerikaiak elsüllyesztettek, ezért a maradék 24 japán hajót a bombázók hatótávolságán kívülre menekítették a Koronnal szomszédos szigetek közé. Az amerikaiak sem voltak restek, egy kamikaze akciónak nevezhető bevetés keretében megkísérelték a világ addigi leghosszabb távolságú légitámadását 550 km messzeségből. A japánok épphogy megérkeztek a biztosnak vélt menedékbe és a következő nap mindegyszálig elsüllyesztették a hajóikat. Viszont az amerikaiak gépek közül sem sok tért vissza a bázisra, elsősorban az üzemanyag kifogyása miatt.

Felmértük a Koron nyújtotta búvárkodási lehetőségeket: napi túrákra lehet befizetni, búvárbázis van bőséggel, van miből válogatni. A roncsokból kb. 10 hajó fekszik búvárok számára elérhető mélységben és ebből a 4 legnagyobb a legérdekesebb. Ha a korallok nem lennének elég szépek, ezekkel tud Koron büszkélkedni. Volt azonban egy a fentieken túl is érdekes merülőhely, ahova sajnos nem tudtunk eljutni, mivel azokban a napokban, amikor a városban tartózkodtunk az idő szeles és kiszámíthatatlan volt a záporok miatt. A hely a Katedrális-barlang, vízalatti bejárattal és hatalmas belső légtérrel. A nap bizonyos szakában a fény egy fenti nyíláson át nyalábokat fest a levegőbe.

Tengeri csiga-biga

A túra alatt általában háromszor merül az ember az előre megbeszélt helyeken. Mi két napot merültünk, ez alatt 5 roncsot és egy kis korallos részt néztünk meg, egy alkalomra pedig besétáltunk egy közeli sziget belsejébe. Itt 20-40 m magas, függőleges mészkőfallal körbevett tóra bukkantunk, amiben keveredett a tengervíz és a mélyben felgyülemlett hőforrás édes vize. A kétfajta víz határa zavaros hártyaként válik el, amit thermocline-nak hívnak. A vízfelszín alatt a függőleges sziklafal folytatódott, néhol barlangokat rejtett. A tó alja nagyon puha, könnyen felkavarodó iszap. Nem sok élőlény bír ilyen változatos viszonyokhoz idomulni, de állítólag él itt egy hatalmas barrakuda, amiről el is lett nevezve a tó. A tenger hőmérséklete 27 fok volt, itt persze neoprén ruhában merültünk. A tóhoz a merülésvezetőt követve már csak fürdőruhában mentünk. Itt 29 fok fogadott a felszínen, ami igazán kellemes volt. 25 méter mélyen pedig már 35 fokos volt a víz és ez még folytatódott volna, de nem mentünk lejjebb. Feljövetelkor viszont minden fok csökkenés kellemetlenül hatott és így bármilyen furán is hangzik, a 29 fokot is hűvösnek véltük a merülés végén. 

    A Barrakuda-tó (fent belülről, lent a tenger felől)

A búvárkodás alatt meglátogatható hajók 10-40 m mélységben fekszenek, egy részükbe nem lehet bemenni, néhányba viszont egész hosszan lehet úszni az egykori rakterek között vagy éppen a tankerhajó tartályában. Egy hadihajón még az ágyúkat és a tengerre leszálló repülők beemelésére használt darut is épségben látni lehetett. A tengerben a látótávolság elég rossz volt, a hajóknak mindig csak részletei voltak beláthatók. Állítólag itt mindig ilyen. A belső terekben viszont már tisztább víz várt ránk.

A búvárbázis felszereltsége átlagos volt, a szervezettség azonban már hagyott kívánnivalót. Az egyik nap nem rakták be reggel az egyikünknek való búvárruhát, ami meg még a hajón volt, az vagy két számmal kisebb volt. A nap végére a kéz bütykeiről lenyúzta a bőrt, ahogy ráncigálni kellett fel a ruhát. A merülések előtti ismertetésbe nem sok energiát fektettek a filippínók, általában kimerült annyiban, hogy „Beugrunk, 35 m-re lemegyünk és feljövünk. Mindig kövessetek!” Pedig a merülőhelyekről volt a hajón laminált kép, amin szépen lehetett volna magyarázni, anélkül, hogy mindig újra kellett volna rajzolni a helyszínt. Az is többször előfordult, hogy a szelep nyitása nélkül adták fel a palackot, ugyanakkor a palackok előkészítését a személyzet végezte. Mekkora változás a thaiföldi (holland) bázis után, ahol kezdő búvárvizsgával nem engedték az embert a hivatalos 18 méternél mélyebbre, itt meg kérdezés nélkül nemhogy a haladó határnál mélyebbre levisznek, de még zárt térbe is beúszunk! Nem volt semmi probléma ezzel, de azért senkinek sem ajánlanánk, hogy itt kellő tapasztalat nélkül búvárkodjon, sem a búvárvizsga letételét.  

    Az egyetlen kalóz, akivel a Fülöp-szigeteken találkoztunk

A személyzet egyébként kedves, igen jókedvű és – a fentiekből már sejthető – nagyon laza volt. Ebédkor kifejezetten kellemes meglepetés volt a bőséges „terülj, terülj asztalkám” a hajó orrán. Kaptunk párolt és friss zöldségeket, savanyúsággal, tenger gyümölcseivel és a szárazföld gyümölcseivel. Mindezt az elpusztíthatatlan mennyiségű rizshalom mellett. A merülőhelyekig megtett egy-másfélórás hajóút gyönyörű helyeken haladt. Mindezért összesen kb. 13 ezer forintot kértek, ami nagyon kedvező búvárkodási költség.

Amikor a szállást kerestük, rátaláltunk egy hotelre (amit az ár miatt nem választottunk) és a hozzá tartozó étteremre. Itt vertünk tanyát azokon az estéken, amikor kicsit nyugisabban és éttermi színvonalon akartunk enni. Egyik ilyen jólsikerült este után hazafelé menet szóba elegyedtünk az egyik búvárbázis vezetőjével. A környék szigetei az egész világon híresek az egyedülálló állatvilágról, de amit nem tudtunk, a szigeteken lakó, a külvilággal kapcsolatot nem tartó törzsekről is híres, akik (számunkra) kőkorszaki viszonyok között tengetik a napjaikat még most is. Szerte a világban több mint száz ilyen törzsről tudnak ma, helikopterről figyelik szokásaikat, hogy lehetőleg ne zavarják az embereket. Természetesen csak látszólag szabadok (nincs államuk, pénzük, közlekedési eszközeik, stb.), mivel életük a magukénak vélt terület meglététől függ. Végső soron valójában sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a modern társadalmaknak, mint bármilyen más nép. Ezeket a népeket talán legjobb békében hagyni, ha majd elérkezik az ideje, úgyis megtalálják a módját, hogy kapcsolatot teremtsenek a „külvilággal”. Ám beszélgetőtársunk elmesélte, hogy egy alkalommal gyógyszereket és élelmiszert vitt az egyik ilyen szigetre. Bár közvetlen kapcsolatot ekkor sem teremtettek, az élmény így is félelmetes volt, hiszen a reakciójuk előre megjósolhatatlan. Amikor közeledtek a hajóval, az emberek elbújtak az erdőben, így a partra kitették a hozott portékát, majd visszaszálltak. Hosszú idő múlva egy nő vette a bátorságot, hogy megnézze, mi érkezett és egy kis idő múlva kicserélte valamire, ami szerintük ugyanakkora érték lehet a látogatók számára. Amikor a part ismét elnéptelenedett, a hajó legénysége felvehette a fizetséget.

Vannak olyan szigetek is, amik ennél kevésbé tartják a távolságot. A Barrakuda-tó szigetén élő törzs például befogadott magához egy tanítót a városból, aki viszont már soha többet nem hagyhatja el őket. Érdekes, hogy mit tanulhatnak attól a világtól, amitől elzárkóznak. Ha valaki Koronból el szeretne látogatni hozzájuk, engedélykérések sorát kell végigjárnia.

Koroni napjainkat kitöltötték a búvárkodások és az azt követő pihenések. A ragyogó napsütést és forróságot hébe-hóba megszakította egy gyors zivatar. Az egészet összevetve, nem esett nehezünkre alkalmazkodni a Fülöp-szigeteki komótos életvitelhez. Az azonban meglepő volt, amikor 3 órát vártunk a hajóra, amivel El-Nidora mentünk volna, majd a motorcsónak, ami az utasokat a hajóhoz szállította, nem volt hajlandó öt percet várni ránk, amíg a számítógépet leállítjuk és biztonságos helyre elpakoljuk a csomagjaink közé. Úgy kellett telefonon könyörögni nekik, hogy történjen valami az érdekünkben, végül egy másik kikötőbe át kellett nyargalnunk és ott felvettek. Szóval a komótosság csak a helyieket illeti meg.

Kíváncsiak vagyunk, kiknek a nyomában járunk, míg a Csendes-óceán körül csatangolunk, alább felsorolunk néhány érdekesebb és nevezetesebb eseményt.

A Csendes-óceán partjaira a legelső kalandorok i.e. 50-40 ezer éve érkeztek Afrikából Ázsia partjai mentén, majd szigetről szigetre hajózva. Ezt az első kiáramlást igazán azzal az adattal együtt lehet értékelni, ha tudjuk, hogy Amerikát i.e. 10 ezertől kezdték el benépesíteni. Ennek a népnek a leszármazottjait még ma is meg lehet találni Ausztráliában és Új-Guineában. A Fülöp-szigeteken vagy az Andamán-szigeteken egy-két kihalófélben lévő törzs él még közülük, de a 10 ezer évvel később érkező, Tajvanban vízre szálló, polinéz népvándorlás teljesen kiszorította vagy kiirtotta őket Délkelet-Ázsiából.

Ez utóbbi népvándorlásról már szóltunk My Son és a champák kapcsán. Ugyanennek a kiáramlásnak egy másik ága népesítette be a Csendes-óceáni szigetvilágot. Legkésőbb Új-Zélandot és a Chatham-szigeteket érve el, illetve Ausztráliát teljesen kihagyva – érdekes módon, hiszen Hawaii-t az óceán kellős közepén megtalálták.

Az ezt követő időkben tengeri kereskedelem alakult ki a partok közelében, alapvetően az arabok jóvoltából. Amerika partjai ekkor még szóba sem kerültek, de a tenger nagy úr. Több japán halászhajóról készült feljegyzés, hogy viharban elsodródva, majd az áramlatok segítségével végül Amerika nyugati partjaira keveredett. Ugyanígy kerülhetett japán halászhajó Amerikába, mielőtt az európai telepesek említést tehettek volna róluk és ugyanezek a tengeri áramlatok sodortak el fél év alatt egy fukusimai roncsot Észak-Amerikába a 2011-es cunami után.

Spanyol-Portugál korszak

Az első európai a Csendes-óceánon valószínűleg Marco Polo lehetett, de az ő utazásáról kevés konkrétum maradt. Kolumbusz Kristóf 1492-ben indult el Indiába, de Amerikában elégedetten megfordult. Viszonylag hamar rájöttek, hogy tévedés illetve, hogy felfedezés történt és 1494-ben szerződés született a Pápa szentesítésével Tordesillas-ban, melyben Portugália és Spanyolország nemes egyszerűséggel felosztotta maga közt az Európán kívüli, felfedezésre váró világot. A 20. század első felében terjedt el az a téves mítosz, hogy a sötét középkorban a Földet laposnak vélték és az egyház csak sokkal később ismerte el a Föld gömbölyűségét. Igazából mind egyházi, mind világi tudósok elfogadottnak tartották a görögöktől átvett elképzeléseket a Föld alakjára vonatkozóan, sőt II. Szilveszter Pápa komoly csillagászati számításokat is tett. A szerződésbeli hosszúsági határvonaltól nyugatra eső területek a spanyoloké, keletre a portugáloké lettek és nem foglalkoztak azzal, hogy a Föld túloldalán is megállapítsanak egy választóvonalat. A spanyolok az Atlanti-óceánon keresztül új területek fele terjeszkedtek. A portugálok pedig mehettek Afrika megkerülésével Ázsiába és, mint később kiderült, az újvilágból a portugál féltekére esnek Brazília partjai. A portugálok 1498-ban hajóikkal megjelentek Indiában és szép lassan előre haladtak a Fűszer-szigetekig. A frissen felfedezett szegfűszeget gyógyításra használták és Európában az arany árában lehetett eladni. Fel kellett hát húzni a vitorlákat és reménykedni, mert Spanyolországnak nagyon fontossá vált a kereskedelmi kapcsolat az ázsiai országokkal.

Bilboa 1513-ban a Panamán átkelve ismét sós vízre bukkant, ő volt az első Amerika nyugati partján, ugyanekkor Kína déli részét is elérték a másik oldalon a portugálok. 1521-ben a portugál Magellán a spanyol udvar szolgálatában a Fűszer-szigeteket keresve keresztülhaladt a „hatalmas vízen”, délről kerülve meg Dél-Amerikát és elnevezve a Csendes-óceánt. Láttak fekete „libákat”, amiket nyúzni kellett tollfosztás helyett – ez valószínűleg pingvin lehetett. Guam szigetein pihentek egy kicsit, először a romantikus Vitorlások Szigetének nevezve el őket, amit később átkereszteltek Tolvajok Szigetének, mivel ellopkodták Magellán csónakjait. A Fülöp-szigeteken lelte halálát, ám egyik hajója és eredeti legénységének 7%-a épségben megkerülte a Földet a világ történelmében először. Hálából Magellánról elneveztek szorost, pingvineket, törpe galaxisokat és krátert a Holdon. Az ő nevéhez kötődik a Föld első megkerülése is, holott ő már nem élte ezt meg, de a világ addig ismeretlen részein még ő vezette keresztül az expedíciót.

A Victoria hazaérkezésével a Tordesillas-i egyezményt pontosítani kellett. Mindkét rivális ország magának akarta Malukut, a híres Fűszer-szigeteket, végül a Fülöp-szigetek a spanyoloké lett, Indonézia a portugáloké, mindkét helyen rengeteg fűszert találhattak. A másik furcsaság a naptárral volt kapcsolatos. A szorgosan vezetett hajónapló egy nappal többet mutatott, mint amit Spanyolországban írtak. Külön delegáció indult a Pápához, hogy a jelenséget elmagyarázzák és felmerült a Nemzetközi dátumválasztó vonal igénye.

Néhány évvel később, Pápua és Japán portugál felfedezése után, a két konkurens ország alább hagyott a nagy kalandozásokkal. Mexikóból a spanyolok folyamatos hajójáratot indítottak a Fülöp-szigetekre a rendszeres szelek segítségével, amik Magellánt is vitték. Ez a járat egészen 1815-ig működött, egy másik útvonalon a perui ezüstöt szállították a Panamán és a Karib-tengeren keresztül Spanyolországba.

Új hódítók

A Tordesillas-i egyezmény ellen kezdettől tiltakoztak a többi európai államok. Egy fél évszázadot kellett várni a hollandokra, hogy ők is útnak induljanak. Új kereskedő útvonal alakult ki Japán és Kelet-Indiák (Indonézia) közt az 1600-as évekre és a következő fél évszázad alatt a hollandok szép lassan bővítették és gyakran elorozták a már portugálok által bejárt területeket. Az angolok az 1800-as évektől kezdték el átvenni a tengerek feletti uralmat Hollandiától.

Az angol királynő kalóza, Francis Drake Dél-Amerika partjait (és az arra járó ezüsttel kereskedő hajókat) fosztogatta és ő volt a második, aki körbehajózta a Földet. A Magellán-szoroson jött át az a holland hajó, melynek fedélzetén utazott az első angol ember, Will Adams – azaz John Blacktorn a Sogunból –, aki japán földre tette a lábát. A Magellán-szorosnál délre sodródott hajósok általában pórul jártak a nehéz vizeken, ezért egészen 1820-ig nem tudtak az Antarktiszről.

Idő közben az oroszok szintén megtették a saját felfedezéseiket, hogy kereskedelmi utakat létesítsenek a Csendes-óceánig. Kína szép hasznot húzott a rajtuk keresztülmenő orosz prémből. 1728-ban Vitus Bering áthajózott a róla elnevezett szoroson, de Alaszkát csak később pillantották meg, amikor az Aleut-szigeteket szépen végig járták cobolyra vadászva. 1788-ban a spanyolok látták, hogy Észak-Amerikában megjelentek az oroszok, ekkor döbbentek rá, hogy eddig mennyire nem érdekelte őket, mi történik Észak-Amerikában. Mire igazából feleszméltek, már az angolok is megjelentek a nyugati parton, így el kellett ismerniük az idegen kereskedelmet a nagyon jövedelmező orosz prémekkel és bálnákkal. A spanyolok harcba keveredtek Franciaországgal, ami sok energiájukat lekötötte és fel kellett adniuk a Kaliforniától északra fekvő területeket. 1848-ban az USA kiűzte a spanyolokat Kaliforniából és 1867-ben megvásárolta az oroszoktól az Észak-Amerikai területeket.

A gőzhajók megépítése előtt a tengeri felfedező utak az uralkodó szélirányok megtalálásától függtek. Így hiába volt egy-két eltévedt spanyol hajó az óceán déli területein, a Csendes-óceán valós kiterjedését és szigeteit sokáig a rejtély homálya fedte. Emiatt volt nehéz a déli területeken elszórt szigetvilágokra való rátalálás is, ráadásul a hosszúsági fokok mérése nagyon pontatlan volt. A 16. század második felében Új-Guineába botlottak, de amikor ismét meg akarták találni, akkor a Salamon-szigeteket és a Santa Cruz-szigeteket fedezték fel. Vanuatu megtalálásakor azt hitték, hogy Ausztráliában járnak, majd a flotta szétvált és egyik tagja felfedezte a Torres-szorost, Ausztrália és Új-Guinea között, de Ausztráliát nem látták a fedélzetről. Mire a 18. század közepét írjuk, Szamoa és Húsvét-szigetek is megkerültek.

Ausztráliával kapcsolatban még néhány érdekesség; Ptolemaiosz óta mindenki keresett egy Terra Australis Incognita-t (Ismeretlen Déli Terület), amiről senki nem tudta mekkora, hol van és hogyan néz ki. Volt amikor mást találtak helyette, volt amikor megtalálták, de másnak vélték. Willem Janszoon 1606-ban kikötött Cape Yorkon, de azt hitte Új-Guineán van, ugyanebben az évben találta meg Torres a róla elnevezett szorost, ám az utazása 150 évig feledésbe merült. A Kelet-Indiákba utazó hajók a „süvöltő negyveneseket” követték, amíg lehetett, majd élesen északnak kanyarodtak. Mivel a hosszúsági fokot nagyon pontatlanul tudták csak mérni, követve ezt a nem túl határozott útitervet, nem meglepő módon sokan Ausztrália nyugati partjain kötöttek ki, vagy futottak zátonyra, ám nem sejtették, hol vannak. 1643-ban a holland Abel Tasman tette a legígéretesebb kísérletet és a legnagyobb melléfogást Ausztrália felfedezésére. Megtalálta és körbejárta Tasmaniát. Innen északra indult, ami pont a megfelelő irány lett volna, de hajója keletnek sodródott így végül Új-Zélandon kötött ki. Azt hitte már Argentínában jár, ezért ez a felfedezés nem tudatosult benne. Egészen Cook kapitány idejéig Ausztrália keleti partjai teljesen ismeretlenek voltak.

Az ismeretlen területek felfedezésének lassúságát jól lehet abból látni, hogy az 1755-ben kiadott Diderot Enciklopédia térképe tele van botorsággal és egészen 1875-ig kellett várni, hogy 123 mítoszok szülte Csendes-óceáni szigetet az Egyesült Királyság tengerészeti térképéről töröljenek. Cook Kapitány már első útján sok félreértést tisztázott. 1768-71 közt körbehajózta Új-Zélandot, feltérképezte az addig ismeretlen keleti partját Ausztráliának, kilukasztotta a hajóját a Nagy Korallzátonyon (de megjavította) és a Torres-szorossal elkülönítette Új-Guineát Ausztráliától. A második útjával bizonyította, hogy nincs Terra Australis, tehát egy nagy összefüggő földterület a déli félgömbön, ami egyensúlyt tart az északi kontinensekkel. A harmadik útján rátalált Hawaii-ra, feltérképezte a nyugati partot Oregontól a Bering-szorosig, majd visszafordult Hawaiira, ahol megölték. Az őt követő felfedezőknek már csak a részletek jutottak. Nekünk még ennyi sem.

Életképek

Az ezeréves kínai befolyás és az ország közelsége mindenre rányomta a bélyegét. Utazni Vietnámban mégis sokkal könnyebb volt, mint a szomszéd országban. Kezdve azzal, hogy nagyon könnyen lehet angolul és/vagy franciául beszélő embert találni az utcán és, mivel az idegenforgalomból jó üzleti érzékkel mindenki igyekszik részesedni, az emberek nagyon segítőkészek, de mindennek meg van az ára. Ha valami iránt megnő a kereslet, annak garantáltan megnő az ára, ezt a Tet két hete jól mutatja. A kőkemény kommunizmust kőkemény kapitalizmusba fordították át. A rengeteg csata viharát túlélő ország profi marketinggel tengernyi turistát vonz magához és ezt remekül meglovagolják. Thaifölddel ellentétben, ide főleg franciák és amerikaiak járnak, de összességében talán még mindig kevesebben. Az infrastruktúrája van annyira jó, mint a konkurens országé, habár a thai VIP távolsági buszokat nehéz felülmúlni. Ezek miatt Vietnámot bárkinek és bármilyen korosztálynak szívesen ajánljuk.

A történelem, avagy politika azonban mind a mai napig befolyásolja a mindennapi életet. Sok élettörténetet lehet hallani, amik úgy kezdődnek: „Fiatal koromban szerettem volna…” és úgy folytatódnak, hogy „de a nagyszüleim Észak ellen harcoltak, így nem vettek fel a pártba, ezért nem kaptam engedélyt, hogy megtehessem.” Lehet szó egyetemről, hotel nyitásáról vagy akár kiadó létesítéséről, a párt legalább két generációig bekáderezi tagjait.

Állítólag az emberek északon kimértebbek, udvariasabbak, míg a déli területeken közvetlenebbek – biztos a sok napsütés teszi. A két terület ellentétét növeli, hogy a nyelv dialektusai akkorát változnak, hogy alig érti a két rész egymást.

Ételek

Íme, néhány adottság, ami kedvezően befolyásolta Vietnám konyhaművészetét. Az ország sokáig állt más népek uralma alatt, a déli területek éghajlata teljesen eltér az északitól, a talaj rendkívül termékeny és nagyon hosszú tengerpartja van. Ezek azt eredményezik, hogy bármit megesznek, ami mozog (lásd az éticsigákat Huében), azt még inkább, ami nem mozog, ráadásul igényesek is.

    Éticsiga saláta

Utcán leggyakrabban látott étel a pho, a gazdagon készített húsleves, amit akár reggeliként is szívesen fogyasztanak. Huében egy módosított húsleveshez volt szerencsénk, ahol a zöldek mellé egy egész tál főtt fürjtojást kaptunk. Igaz, hogy amikor látták, hogy milyen mohón vetjük rá magunkat a különleges tojásokra, akkor nagyon borsos számlát dugtak az orrunk alá. Végül megbeszéltük. Egy másik alkalommal magyaroknak meglepő párosítás volt a malachús rákkal, ugyanebben a levesben.

Mivel a rizs itt is alapvető élelmiszer, felhasználási lehetőségei kimeríthetetlenek az egyszerű körettől (akár a ragacsos verzióval) kezdve a rizsboron át a megszámlálhatatlan rizstésztáig. Ez utóbbiból készült papírba csomagolják a tavaszi tekercset és olajban kisütve eszik, de láttunk kosáron párolt palacsintaszerűséget, amibe szintén húsokat vagy halakat, zöldségeket és helyi fűszereket csavarnak. Hanoiban, szokás szerint az egyik utca egyik étkezdéjében ültünk le farkas éhesen, de annyira nem lehettünk rossz helyen, mert rengetegen voltak. Amit ettünk váratlanul finom volt, fehérre párolt rizstésztába csomagolt hús vagy főtt tojás (igény szerint), fűszerekkel és pirított pehellyel, ami mellé savanykás lében tofu darabkákat kaptunk.

    Bizarrul nézett ki, de igazából egészen egyszerű étel volt a rákpástétommal töltött tésztalepény kisütve.

A tészták ízébe a változatosságot a szakács a mártogatós öntetek segítségével viszi, ami lehet erősen sós a halpaszta miatt, de mindenféle növényeket is beletesznek, amik többségére Európában azt mondanánk, hogy gyom. A leghagyományosabb fűszerek azért otthon is ismertek, mint a menta, hatalmas marék koriander, elmaradhatatlan chili és citromfű a gyömbérrel. Gyakran láttunk az asztalokon különböző szószokat. A leghíresebb/leghírhedtebb szószt jó erősen besózott halból több hónapos rothasztás után nyernek. Ennek a szagához képest a szardella paszta légfrissítőként hat, úgyhogy csak egyszer nyitottunk ki ilyen szószos üveget.

Megismerkedtünk egy másik alapélelmiszerrel, a tápiókával, amit az Amerikával folytatott háború alatt ettek sós-cukros földimogyoró darával. Ha nem mindennap ezt kell enni, akkor még jól is esik.

A franciáktól itt maradt narancsos kacsa hamarosan nagy kedvencünk lett, ahol láttuk az étlapon, biztosan rendeltünk belőle. Saigonban szintén egy utcai kis evőben, helyi módra óvodás székeken ülve, fogyasztottuk el kedvenc vacsoránkat. Öntöttvas tálban rotyogó marhaszeleten csücsülő tükörtojás rengeteg hagymával, mellé friss ropogós paradicsom és az elmaradhatatlan rizs. Halas ételekből az ananászos-chilis lében főtt folyami halat próbáltuk ki extra adag szálkával.

    A fenti sült halat rizstésztába göngyöltük

    Sertés kebab, igazi különlegesség

Végre pezsgő piacokat láttunk, az asztalok telve szebbnél szebb, egészséges termésekkel. Hoi An-ban viszont kicsit megrökönyödve láttuk, hogy motorral állnak oda a standokhoz a vásárlók a napi vitamin beszerzéséhez. Thaiföld után nem gondoltuk, hogy a gyümölcstermés még sok újdonságot hozhat, de a Mekong-deltában rátaláltunk néhány nagyon rég nem látott ismerősre, sőt ismeretlenekre is jócskán. Sajnos olyat is ettünk, aminek a nevét már nem tudjuk feleleveníteni, de volt olyan, ami tapadós hártyával vonta be a szánkat, ha ettünk a húsából. Beépített szájpakolás és mivel nehéz megszabadulni a hártyától, bőrradír is egyben.

A hosszú busz utakat megállókban kiépített bevásárló helyek teszik kényelmessé, itt fel lehet tankolni mindenféle rágcsával és friss, szárított meg aszalt gyümölcsökkel. Kedvencünk egy fekete szezámos édesség lett, ami meghökkentően hasonlít a mákra mind ízben, mind kinézetben, de még egy kis szezámos utóízt hagy az ember szájában. Mindenesetre pótolta a kimaradt karácsonyi bejglit. Az édességek egy része a francia konyhából származtatható, gyakran találkozni a sütőben készített tésztákkal, de mindnek rizs az alapanyaga. Nagyon jól esett a mangó torta, a remek amerikai alma crumble vagy csoki torta is Hanoiban. Vietnámban is ráakadtunk az egyik legegyszerűbb desszertre, az enyhén sós lébe mártott friss ananászra.

    Mangó torta

A már említett rizsbor mellett a vietnámiak nem vetik meg a sörüket sem. A forró és párás Saigonban ezt telipakolják jéggel, a fővárosban erre nem volt szükség a mi ottlétünkkor. A rizsborban áztatott kígyót és mindenféle csúszó-mászót szinte minden turistás helyen lehet látni, de nem láttuk, hogy valaki kipróbálta volna a „mindenre jó” hírnevét. A kávéról már ejtettünk szót a Mekong-delta kapcsán, de elbírja az ismétlést, az íze fenséges és tálalása felér egy kis szertartással.

A francia hatás legjobb terméke a bor – szerintünk. Talán ezért Dalat az egyetlen vietnami borvidék, mert az egész országban csak innen származó borokat láttunk. Ilyen délen (az északi féltekén) nem tudunk más borvidékről. Természetesen itt is francia fajtákat termesztenek és az sem meglepő, hogy bordeaux-iakat. Egy cabernet sauvignon-t vettünk a felsőközép árkategóriából (kb.1500Ft) és igen jónak bizonyult.

Vietnámban szembesültünk azzal az elterjedt turistacsalogató fogással, hogy az olcsóbb szállásokon és környékükön "western food" címén csupa olasz ételt lehetett kapni, ami kizárólag pizzát és spagettit jelentett. Általában mi is szeretjük az olasz ételeket, de ezt a kizárólagosságot sokaltuk.

Közlekedés

Vietnámban csak a buszközlekedést próbáltuk ki a lehetőségek közül. Hiába építettek vasutat a gyarmatosítók, mi maradtunk négy keréken. Ebben a műfajban az országban felmutatott minőség erősen fluktuált. A laoszi határ átlépésekor egy emberekkel, rizses zsákokkal, csomagokkal telepakolt kisbuszban utaztunk, aminek a tetejére 2-3 kivágott virágzó barackfa is került a Tet alkalmából. Ugyanakkor Hanoiból a Phon Nga nemzeti park felé viszont egy éjszakai fekvőhelyes buszon haladtunk, nagyon kényelmesen töltve az éjszakát. Hoi An és Dalat közt megint kifogott velünk a sors, mert mi már csak egy drágított árú, ám csökkentett komfortú kisbuszt kaptunk egy szokványos távolsági busz helyett. Az éjszakát így egy szardíniás konzervre emlékeztető helyzetben töltöttük, moccanni nem tudtunk, ha mindenki beszállt és fejtámla sem volt.

    Nosztalgiavasút Dalatban

Egy nagyon jellegzetes vietnámi közlekedési eszköz a biciklis taxi. Saigon tele van velük és életveszélyesen közlekednek. A kedves utas persze elől ül, biztonsági öv nincs és vicces módon az ülés másfél ember számára elegendő. Azt hiszem itt nem a kismamákra gondoltak, hanem a sokcsomagos emberekre, de kisfenekű emberek akár ketten is megpróbálkozhatnak vele, ha a sofőr engedi – felárért.

Design center

A forgalmi dugó csökkentésére helyenként kitiltották a bicikliseket a motorosok ellenében. Náluk a divatos sisakok voltak szembetűnőek, ám a minta alatt csupán egy vékony fémlemez védte az emberek kobakját.

Nagy nehezen és persze drágán kaptunk buszt Dalatba, amit nászutasok városának tartanak Vietnámban. Keservesen zsúfolt és szűk volt a helyünk a buszban, éjszakai alvásról szó sem lehetett, de megérkeztünk és hamarosan jó szállást is találtunk. Sajnos Dalat nagyon sokat változott az elmúlt időkben. A lankás dombok termékeny földjein egykor zöldellő kertek kockázták a tájat, ma mindent fóliasátrak takarnak, a nagy tó partjára települt város gyorsan forgalmas autóutat kanyarintott a víz köré és ezzel lényegében megfosztották a lakókat attól, hogy értékelhessék a helyet. Azonban a környék még mindig tartogatott néhány érdekes részt. Motort béreltünk és elindultunk az eperföldek mentén egy vízeséshez. Két dolog volt itt meglepő, egyrészt a vízesés egy viszonylag sík vidék közepén volt, másrészt rengeteg víz volt benne, egy egészfolyó esett le. Visszafelé útba ejtettünk egy kis selyemgyárat. Itt a kambodzsaival ellentétben fehér selyemmel dolgoztak és szinte minden folyamatot gépesítettek. A szövőgép a mintát – számunkra már egzotikusnak ható – lyukkártyáról olvasta. Másnap kihasználva a gyönyörű napsütést (Hanoi óta erre vártunk), felmásztunk a közeli hegycsúcsra egy fenyvesen keresztül, majd a zivatar elől hazamenekültünk és kipihentük magunkat.

Ismét buszra szálltunk, hogy Saigonba vitessük magunkat, ahol a legjobb helyen tettek ki minket, hamarosan találtunk szobát magunknak, majd elindultunk intézni ügyes-bajos dolgainkat. Hanoiban a Tet miatt nem sikerült beadni a kérelmet az indonéz vízumhoz, így a saigoni konzulátust néztük ki magunknak. A bökkenő az volt, hogy 3-4 napnál tovább semmiképp sem akartunk itt időzni, viszont az interneten azt olvastuk, hogy egy teljes hét kell rá. Kicsit szkeptikusan mentünk oda megkérni, hogy gyorsítsanak a folyamaton, de szerencsére ezen a konzulátuson úgy tűnik ritka madár a látogató, mert nagyon kedvesen bántak velünk és még ők kérdezték, hogy melyik nap szeretnénk visszakapni az útlevelünket. A vízumhoz be kellett mutatni repülőjegyet, amit mi fizetés nélkül foglaltattunk le egy irodában. Még egy hónappal később is hihetetlen szerencsénk volt, hogy megőriztük ezt a papírt, mert a Fülöp-szigeteken a repülőtereken való bejelentkezésnél mindig kérték. Érdekes, hogy a vízumot érkezésnél automatikusan pecsételik, de arra nem figyelmeztetnek, hogy csak akkor szállhatsz fel egy gépre, ha már megvan a kifele szóló jegyed is.

    Ho Chi Minh egy buddhista szentélyben

Megnéztük az amerikaiakkal folytatott háborúról szóló múzeumot is. A múzeum korábbi neve „Kínai és amerikai háborús bűnök múzeuma” volt, ami jól fedi a kiállítás tartalmát és egyoldalúságát is. A kínai rész mára lekerült a programról. Természetesen sok szörnyűséget és kínzást elkövetett az USA, de a vietnámi katonák sem voltak ártatlan báránykák, csak erről egy szó sem volt a múzeumban. Annyira egyoldalú, hogy az embernek hiányérzete támad mi is történhetett a másik félnél. A kiállítás részeként összegyűjtöttek külföldi tudósítóktól képeket, akik Vietnámban haltak meg vagy tűntek el. Itt viszontláttunk néhány fotót, ami az egész világot bejárta. Az eredetileg lombhullató célra használt vegyszer emberekre és újszülöttekre gyakorolt hatásáról szóló terem kimerítően sokkolt minket.

Kicsit kimenekültünk Ho Chi Minh város fülledt forróságából a Mekong-deltába – hol van már a hanoi-i hideg. Vicces volt a kisvárosba érkezésnél, hogy a busz, amivel hoztak gondosan kikerülte a várost, majd ki akartak tenni egy főút szélére, hogy innen fogjunk magunknak motorost, aki bevisz minket a központba. Nagy szerencsénkre idejében felfigyeltünk erre, sőt a busz pont olyan helyen állt meg, ahol egy tábla is volt a szemközti sávban, hogy a város 4 km-rel arrébb van. Mondtuk a sofőrnek, hogy vagy vigyen be minket a belvárosba, vagy fizesse ki a motorosokat, mert mi a jegyet a városba vettük, nem a szélére. Még aznap hallottuk más utazóktól, hogy velük is jól kitoltak. Persze ezzel a történettel fényezzük magunkat, a rengeteg hasonlóról meg nem mesélünk, amikor a semmi közepén kiteszik a szűrünket.

Vietnám akkor kényszerült beismerni, hogy a kommunizmus csődbe vitte az országot, amikor a Mekong-deltában a kollektivizálással a mezőgazdálkodás annyira lehanyatlott, hogy Saigonban az emberek éheztek. A delta kiskertjei mára ismét bőségesen ellátják a messze környéket rengeteg terméssel. Rizst a deltában évente háromszor aratnak, ami elég ritka adottság és mára Vietnam komoly rizsexportőrré vált a mezőgazdaság reformja folytán.

A delta egyik szigetén kerestünk egy kis házat, ahol több más külföldivel együtt meghúztuk magunkat. Kaptunk finom halat vacsorára, reggelire meg a remek vietnámi kávéból. Ez utóbbit hasonlóan a török kávéhoz, zaccosan szolgálják fel, de a forró vizet hagyják keresztül csurogni a pörkölt őrleményen a kávéscsészébe. Ha kell, sűrített tejjel még lehet fokozni a hatást.

Hajnali kelést követően kihajóztunk egy olyan helyre, ami egykor híres volt a buzgó csónakos piacról. Ma ezekből már nem sok maradt és a hajók többsége szuvenírt árul. Itt még látni lehetett egy-két nagykereskedő hajót, amin zöldséget, gyümölcsöt adtak-vettek, de a forgalom nem volt nagy. Az árusok botra tűzik fel, hogy a hajón éppen mi kapható. Elvittek minket egy mézfeldolgozó helyre, megtanultunk rizsből zizit készíteni és egy gyümölcsösben megmutatták a különböző termések fáit.

Visszatértünk a városba, felvettük az útlevelünket és megnéztük a rettegett alagúthálózatot, amivel a vietnámiak túlélték az amerikaiak pusztító támadásait. A járatok különösen Saigon környékén voltak jelentősek és kiterjedtek, mert a kommunista vezetők itt rejtőzködtek. Néhol 3 szintes volt az alagútrendszer. Az amerikaiak jó ideig nem foglalkoztak az alagutakkal és az onnan rejtélyesen előugró vagy azokban eltűnő fegyveresekkel, de idővel be kellett látniuk, hogy a szőnyegbombázásokat itt az ellenség sikeresen túléli. A skorpiók és rovarok viszont nagyobb veszélyt jelentettek. Idővel taktikát változtattak és külön csapatokat képeztek ki, akik a járatokba behatolva ölték meg a vietnámiakat. Persze voltak mindenféle trükkök és csapdák, hogy ez ne legyen annyira egyszerű.

    Ez az igazi alagút mérete, vagy legalábbis a bejárata, ...

    ez pedig a túristáknak kiszélesített változat.

Az országtól búcsúzva vettünk strandpapucsot és lélekben felkészültünk a közelgő féléves tartózkodásunkra a dél-kelet ázsiai szigetvilágban.

Mielőtt Hué-be megérkeztünk volna, másfél napot Phon Nga nemzeti park barlangjainál töltöttünk el egy ausztrál házában. A farm rizsföldek közepén helyezkedett el, távol minden tömegközlekedéstől. Nem volt más választásunk, befizettünk három barlang megnézésére, amiből egyet csak további ráfizetéssel lehetett volna megnézni, egy másik meg már csak üreg volt, mert az amerikai bombázások alatt beomlott a barlang, amit a bennrekedtek emlékére zarándokhelynek használnak. A harmadik, un. Paradicsom-barlang azonban nagyon izgalmas volt, hatalmas teremmel indult, ahol már rögtön a belépésnél gyönyörű és tiszta cseppköveket lehetett látni és beljebb haladva még szebb lett. A barlangot csak néhány éve nyitották meg a turisták előtt. Egy helybéli talált rá bő tíz éve az eső elől behúzódva, de nem nagyon hatotta meg a felfedezés, mert elfelejtette hol is van és csak öt évvel később sikerült újra megtalálnia. A 31 km-es járatból alig 2 km nyitott a látogatók előtt. A többi rész csak barlangászok számára járható. Járható, de nem biztos, hogy látogatható is. Ugyanebben a nemzeti parkban találták azt a barlangot is, amiről 2011-ben a magyar National Geographic-ban is lehetett olvasni. Árultak ez utóbbi híressé vált barlanghoz menő 3 napos drága túrát, amiért az ember sátrazhat – a bejáratnál.    

    Felfelé növő cseppkő

Lassan egy hete egyre csak azt éreztük, hogy a pénzünkért cserébe kétes minőséget kapunk, itt Phon Nga-nál aztán elpattant a húr. Reklamáltunk, hogy a pénzünket fizessék vissza, mert a leírás nem fedte eléggé a valóságot. Lehet, hogy nem volt teljesen igazunk és az is lehet, hogy mi is elvetettük a sulykot, mert a Paradicsom-barlang valóban különleges, de annak a belépője csak 6 dollár, míg ők az egész napos átverésért 55-öt kértek. Azért azt meg kell hagyni, hogy Vietnámban a szervezett utak helyenként elég sokba kerülnek és óvatosnak kell lenni. A Halong-öböl és a Phon Nga nemzeti park egyaránt kiemelkedően gyönyörű hely és mellékesen mindkettő UNESCO természeti világörökség, viszont a csomag, aminek keretében sikerült megtekintenünk mindkettőnél túlárazott volt. Azt is meg kell vallani, hogy csak az ausztrál jelenlétének köszönhetjük, hogy a panaszunk meghallgatásra talált, a helyiek nem érezték jogosnak, amit akartunk.

Az első este sétáltunk a Parfüm-folyó partján és megkóstoltuk Hué nevezetes specialitásait. Reggel visszaszereztük az elveszett útlevelet és neki vágtunk meghódítani a Nguyen királyok erődítményét.

Az ország hosszú történelme alatt csak egy évszázadra kapta meg Hué a fővárosi rangot. A 20. században franciákkal és amerikaiakkal folytatott háború alatt és a kommunizmus vérfürdői miatt nagyjából földig rombolják a palotát, a lakosság nagy részét megölték. Sok kerületből csak néhány maradt meg viszonylagos épségben, a citadella nagy részének még alapzata sem látszik. Az egyik épségben maradt épületben kis kiállítást találtunk a fennmaradt műtárgyakból, ahol meglepő módon gyönyörű boroskészleteket is lehetett látni.

    Telefonfülkébe zárt sárkányok

Az első este sétáltunk a Parfüm-folyó partján és megkóstoltuk Hué nevezetes specialitásait. Reggel visszaszereztük az elveszett útlevelet és neki vágtunk meghódítani a Nguyen királyok erődítményét.

Egy keskeny motoros hídon kellett átmentünk, hogy eljussunk a királyi sírokhoz. Itt gyalogosoknak már hely nem maradt, úgyhogy lestoppoltunk egy-egy motorost, akik mögé beülve átkelhettünk a hídon, de annyira szűk volt a hely, hogy nagyon aggódtunk, mikor verjük be a térdünket az útszéli korlátba. A sírok feltehetően hindu mintára készültek. Tu Duc parkja magába foglal kis tavat, pihenővel a partján, patakot és házakat az udvartartás számára, mivel a király életében is itt lakott. Visszaérve a városba bevacsoráztunk éti csigából, ami a látványt leszámítva egészen jó ételnek bizonyult és a gyomrunk sem sínylette meg.

Buszt nem volt könnyű kaparintani, de végül eljutottunk a kis skanzen városba, Hoi An-ba. Szerencsésen találtunk magunknak szállást, aztán útnak indultunk a folyópartra, felfedezni az egykori gyarmati miliőt. Régen a messzi földeket bejáró tengeri kereskedők szívesen pihentek meg itt, hogy kivárják, amíg a szelek megfordulnak a tengeren és így lassan jelentős nagyságú kerületek népesedtek be külföldiekkel. Az UNESCO segített rendbe tenni néhány utcát és a kialakított hangulat nagyban felidézte bennünk Szentendrét. Különösen örömteli volt, hogy a kocsikat kitiltották a helyről és normálisan lehetett sétálni, ami Ázsiában szokatlan, bár a piaci forgatagban a motorról még vásárlás közben se szállnak le.  A felújított házakban itt is sorra nyíltak a puccos kávézók, éttermek és cukrászdák, nem beszélve a megszámlálhatatlan szuvenírboltról. A külföldiek jelenlétéről árulkodik a japán hidacska, ami Hoi An jelképévé vált az idők folyamán.

    Bevásárlás két keréken

A város mellett található néhány champa templom, amiken erősen érződik az indiai kereskedelemmel együtt járó esztétikai hatás, körülbelül abból az időből, amikor az angkori templomok is készültek. Az építő champa nép Jáváról érkezett, érdekes utat jártak be. A népvándorlások során Kínából indulva, a Fülöp-szigeteken, Borneón át 1500 év alatt megérkeztek Jávára, ahol felvették az Indiából jött hinduizmust, majd pár ezer év után visszamentek Vietnam közepéig immáron más utakon. Sajnos, a műkincseket a franciák is megbecsülték és a templomokról minden mozdíthatót Franciaországba szállítottak. Nevezhetjük ezt is egyfajta örökségvédelemnek, bár akkor még nem tudták, hogy az amerikaiak kitartóan fogják bombázni a templomokat, állítólag azt feltételezve, hogy északi katonák búvóhelye. A mese kétes, mindenesetre a templomok nagyon rossz állapotba kerültek és most rengeteg energiát és főleg pénzt ölnek a helyreállításba.

Sajnos a Vietnámban töltött napjainkat erősen beárnyékolta a Tet, a vietnámi Újév ünnepe. Pontosabban az ünnep maga derűs, csak utazás szempontjából igen előnytelen az országban lenni január végén, illetve a következő 2-3 héten. Szállást és járművet nehéz találni és az árak megduplázódnak. Ennek köszönhetően kb. két hétig az élmények mennyisége messze elmaradt a megszokott mögött.

Hanoiba érkezve az első meglepetés a rendkívül hideg és esős idő volt. Itt elő kellett venni minden meleg ruha tartalékunkat, de néha még az is kevésnek bizonyult, ha csak a szálláson üldögéltünk. Fűtés nincs, mert csak egy-két hónapra esik 15 fok alá a hőmérséklet, akkor is csak rosszabb időben – most ezt megnyertük. A szállásunkra megérkezve lepakoltunk és elindultunk körülnézni a környéken. Az utcákon végre megtudtuk, hogy miért volt tele a kocsink teteje kivágott virágzó barackfákkal, amikor átjöttünk a határon. Itt ezeket láttuk nedves földbe állítva a bejáratok mellett mindenfelé. A másik lehetőség a gyümölcsökkel teli mandarin bokor volt. Az óváros szűk utcáin hihetetlen mennyiségű ember és motoros igyekezett az ünnep kezdete előtt minden fontosat elintézni. Valójában a séta inkább az örökösen dudáló motorosok előli ugrálást jelentette. Igaz másnap és utána hosszú időre minden elcsendesedett, az utcák kiürültek. Egy nagyon jellegzetes szokásra lettünk figyelmesek az utcákat járva. Az emberek szabadidejükben és társasági élet élve az utca járdáján óvodás székeken ülnek teáznak és szotyit rágcsálnak, aminek a héjját a földre köpdösik.  

                    Készülődés az ünnepre

A Tet napja nagytakarítással telik, a legtöbb üzlet már ekkor bezár. Ahogy közeleg az este, egyre több helyen lehet látni, ahogy a család kis boltjában szépen kiöltözött emberek nagy asztal körül beszélgetnek, megkezdődik a vendéglátások sora. Bár érdekes, hogy miért a boltokban kerítenek erre sort, ami egyébként nem több egy áruval telezsúfolt garázsnál. Éjfél közeledtével egyre gyűlik az utcákon a tömeg, majd az Újév kezdetét a puskaropogásnak beillő petárdaözön és nagy zaj jelzi, amik segítenek az elmúlt év nehézségeit hátrahagyni. Mivel mi tévesen állítottuk be az ébresztést, ezt is lekéstük. Kiszaladva az utcára, a látványos tűzijáték nagy részét még el lehetett csípni. Boldog Újévet kívántunk néhány körülöttünk nézelődőnek, majd visszamentünk aludni. Másnap a családok nekiindulnak és sorra látogatják az rokonokat, az élet megáll… egy hétre.

    Házioltár az utcán

Sajnos a szünnapra a vietnámi kakasok nem kaptak kimenőt, minden áldott éjszaka az ablakunk alá került néhány. Arra biztosan elegendő lehetőséget kaptunk, hogy a kezdeti humor megfakuljon és bosszúságba csapjon át. A vicces oldala az volt ugyanis ezeknek a jószágoknak, hogy az európai fajtától eltérően, a szépen elnyújtott „kukurikú” helyett csak annyit mondanak, hogy „kukurik”, mint akinek épp a tyúkszemére hágtak és ijedtében torkán akad a szó. Vagy valami fura köhécselés szerű hangban végződik, ami kakasonként változó. „És még valami,” – ahogy Colombo felügyelő be szokta vezetni a legfontosabb mondanivalóját – itt a kakasok este 11-től ébresztenek.

De kezdeti éjszakáinkat nem csak a kakasok nehezítették. Kicsit faragni akartunk a szállás árán, ezért Hanoiban 8 ágyas szobában (angolul dorm) aludtunk. Amikor a kakasok épp lenyugodtak odakint, valaki néhány percen belül rázendített a horkolással, de a koronát az álmában váratlanul néha felordító szomszédunk nyerte el. Álmában csöngetett egy picit.

A szünnapok okozta rengeteg szabadidőnk alatt ráérősen megnéztük a város nevezetességeit. Hanoi egyik jelképe a XI. századi egy lábon álló pagoda, amit a franciák kivonulásuk előtt „búcsúgesztusként” felrobbantottak. Mi csak az újraépített változatot láthattuk. A Ho Si Minh mauzóleumot csak kívülről néztük meg. Az Irodalom temploma az útikönyv szerint egy kellemes, csöndes sziget a város forgatagában, kivéve Újév első napján, amikor ez megfordul. Mi persze ezt nem tudván erre a napra időzítettük látogatásunkat, amikor úgy tűnik, ez volt a kötelező program minden hanoi-i család számára. 1100 előtt itt alapult az első egyetem, ahol az ifjú mandarinokat képezték, majd 400 évvel később elhatározták, hogy a harmadéves vizsgákat letevő diákok neveit, adataikat kőbe vésik, és a követ teknősbékára állítják.

A Tet ünneplése előtt több helyen láttuk, hogy fém hordókban papírpénzeket égetnek az utcákon és sokhelyütt lehetett vásárolni játék 100 dollárosokat is. Az ünnep további napjain aztán már igazi – bár a legkisebb címletű helyi – pénzzel áldoznak, templomokban, Ho Si Minh képek előtt és egyáltalán minden kicsit nevezetesebb helyen otthagyták a szerencsehozó pénzt.

                      "Ha kicsi a tét, a kedvem sötét"

    Buli utáni jógagyakorlat

Többnapos huzavona után úgy döntöttünk, hogy kimegyünk Halong-öbölbe egy előre szervezett túrával, más lehetőséget nem találtunk. Sajnos az időjárás nem akart változni, az esőkkel tarkított hideg és borús idő nagyon nem kedvezett a hajózós, kajakozós programnak. A világhírű kúpkarsztok szomorúan álltak az alacsonyan függő szürke felhők között, sőt első nap a ködből is alig akartak kibújni. Ennek ellenére a 20 fős összecsődített társaság félmeztelenre vetkőzött, kétfős kajakokba szállt és tett egy kört nem messze a lehorgonyzott hajó környékén. A kajakok kiosztásánál angolul beszélgetésbe elegyedtem a leendő evezőtársammal, aki úgy 5 perc műlva a nevemet tudakolta, majd elhülve nézett rám. Egyikőnknek valóban fura hangzású neve van, de pár pillanat múlva kiderült, hogy a magyar hangzása miatt kerekedett el a szeme. Ismét honfitársunkra leltünk. Visszaérve mindenki forró víz alá bújt a fürdőben, majd kaptunk egy nagy vacsorát, innivaló nélkül. Valahogy elfelejtették az utazási irodában a fejünkbe vésni, hogy az ital nincs benne a túra árában, még a víz vagy egy reggeli tea sem. Nos, ezt nem gondoltuk volna, így nem készültünk semmivel. Természetesen a hosszú éjszaka egyetlen közös programja az ivászat volt, a sok Nyugat-európai fiatal derekasan helyt állt. Nekünk nem volt kedvünk különösebben megmutatni a magyar virtust, de így is elég pikáns élményekkel gazdagodtunk.

A rázós éjszaka után a többiek elég későn keltek és aznap hiába volt kicsit szebb idő, semmilyen program nem volt tervezve és nem is engedtek semmit sem csinálni, csak kuksoltunk a hajó éttermében, majd visszaszállítottak minket Hanoiba. Bizonyára sokkal élvezetesebb az öböl szikrázó napsütésben, amikor az ember alig várja, hogy végre csobbanjon egyet. Emiatt érdemes lenne megint eljönni ide.

Megunva az álmatlan éjszakákat, szállást változtattunk Hanoiban, az új helyünk nagyiparban űzte a hátizsákos turisták elszállásolását. Úgy kell elképzelni, mint egy 5 szintes kollégiumot, ahol a szobákban csak emeletes ágyak vannak. Itt találkoztunk először emeletes franciaággyal, amin 2-2 ember fér el, nekünk nagyon kényelmes volt. Itt már a kakasokkal és a szobatársakkal is több szerencsénk volt. A bejárati szint bár, étterem és társalgó volt egyben, dübörgő zenével (szerencsére a hálókban semmi nem hallatszott belőle). Volt egy másik társalgó is nagy tetőterasszal, filmnéző résszel és számítógépekkel. A rengeteg ember ellenére jól éreztük itt magunkat, csak az egyikünk útlevele rabul esett, elfelejtették visszaadni a kijelentkezésnél, de csodával határos módon sikerült magunk után küldetni Hué-be, ahová rendben meg is érkezett. Vietnámban van egy olyan furcsa rendelkezés, hogy minden külföldinek le kell adnia a recepción a bejelentkezésnél az útlevelét. A dolog sok kétséget felvet, különösen, ha elfelejtik visszaadni.

Emberek

Laoszban a köszöntés: szábádí. Ez a szóvégi hosszú í mosolyt rajzol az arcra, ami ad egy plusz barátságos gesztust az üdvözlésnek. A köszöntést mindenhol megtanulja az ember, pláne ha ilyen széphangzású. A határon és a városokban kifüggesztett plakátok viszont inkább erőltetettnek, és feleslegesnek tűntek viselkedési tanácsaikkal: „A köszönés Laoszban nem hello, hanem szábádí.” „A heroin és egyéb kábítószerek Loaszban tilosak.” „A gyermekprostitúció tilos, ha ilyet látnak, jelentsék!” Sajnos ez utóbbi „tanácsok” azt árulják el, hogy ezek még mindig komoly problémák az országban.

A túl sok munka árt az agynak – tartja egy laoszi mondás. Hasonló mondásra persze nálunk is van példa: Dolgozzál keveset, nem érhet baleset! Laoszban az agyaláson van a hangsúly, a „túl sokat gondolkozó” embereket állítólag őszintén sajnálják. A gondolkodás és a buddhista meditáció nyilván ellentétes egymással, de persze nem mindenki buddhista szerzetes. Mindenesetre ez oda vezetett, hogy az iskolázottság nem számít értéknek.

Személyes megfigyelésünk szerint az emberek ugyanolyan kedvesek és mosolygósak, mint Thaiföldön, vagy Mianmarban. Talán itt nyugodtabbak és kevésbé rámenősek a turisták pénztárcájának a megkönnyítésében.

Ételek

A ragacsos rizs volt az első meglepő, amivel találkoztunk. Az elkészített rizst tovább párolják, amíg a szemek teljesen össze nem tapadnak. Ennek az az előnye, hogy a rizst falatokra tudják csípni és abba tapasztják bele a főétel darabkákat, mivel leggyakrabban evőeszköz nélkül esznek. További előnye, hogy a tegnapról megmaradt főtt rizst is újra lehet ilyen módon hasznosítani. 

A nemzeti büszkeség nem engedte meg, hogy ne kereszteljék át phat thai-t phat lao-ra, egyébként ugyanarról az ételről volt szó, csak drágábban.

Luang Prabangban felkerestünk a város legjobb éttermét, amelynek a szakácsa egy budapesti étterem főszakácsa volt korábban. A fogások kellően összetetten fűszerezettek voltak, ahhoz hogy megfejtsük mit eszünk, de a kókuszreszelékes paradicsomsalátát azért be tudtuk azonosítani. Minden finom volt, ám az ára miatt nem vált törzshelyünkké az étterem.   

Említettük korábban a francia konyha hatását. Ebből mi csak a bagettel találkoztunk, de ennek is nagyon tudtunk örülni. Az utcán különböző szendvicseket készítettek a 30 centis kenyerekből. A csirkésbe helyben szeletelték fel a grillezett csirkedarabot, a tonhalasba konzervhal került és voltak egyéb érdekességek pl. avokádós. Esténként kedvenc Szendvicses Néninkhez jártunk Luang Prabangban.

A Thaiföldön megkedvelt gyümölcsturmixok itt is megtalálhatók. Itt már eleve a 2-3 különféle gyümölcsből álló turmixokat kínálják. Az árusnál átlátszó műanyag poharakban sorakoznak a felvágott gyümölcsök, amelyiket kiválasztja az ember az megy a gépbe, aztán a turmix vissza a pohárba. A gyümölcsök mellett feltűnt egy új típus, a kekszből készült turmix. Ezt a mi Pilóta kekszünkhöz hasonló – Ázsiában eddig mindenhol látott – Oreo-ból csinálják, jéggel és tejjel.

Közlekedés

Egy kézen meg lehet számolni, hogy hány helyen találkoztunk 100 méternél hosszabb egyenes úttal a városokon kívül. Ez a buszos utakat igen kellemetlenné tudja tenni. Minden székhez be volt pakolva néhány nejlonzacskó. Kezdetben szemétnek gondoltuk, bár újak voltak. Aztán jöttek a kanyarok, a tízedik, a századik és a laosziak el kezdték fogyasztani a kikészített zacskókat, a kalauz meg rohangált az utánpótlással. Egy éjszakai járaton úgy tűnt, hogy rajtunk kívül minden utas hányt.  

A ragacsos rizs mellett egy másik jellegzetességre is figyelmesek lettünk. A taxisok ebben az országban olyan bosszantó és szánalmas módon szervezik a dolgokat, hogy hiába béreli ki az utas a teljes járművet, amikor sietne a buszállomásra, a taxivezető az utsaokkal együtt megy el tankolni, abból a pénzből, amit előre ki kell neki fizetni. Sajnos, ezzel a jelenséggel a későbbi utunk során más országokban is nem egyszer találkoztunk, addigra már megszoktuk.

„Ami kerek azt viszik, ami szögletes, azt gurítják.” Ez jut eszünkbe a laoszi közlekedésről rövid tartózkodásunk után. Két hosszabb utat tettünk meg busszal. A nappali járaton fekvőhelyek voltak. Nem olyan mint Japánban, vagy Thaiföldön, hogy majdnem vízszintesig lehet dönteni a széket – ha akarja az ember. Itt nem volt választás, keskeny kis fekhelyek voltak, a lábat egy kis fülkébe lehetett dugni, ami az előttünk lévő feje alatt volt és ugyanígy a mi fejünk alatt is a mögöttünk lévő lába. Fényes nappal persze nem tudtunk sokat aludni, olvastunk, vagy fekve bámultuk a tájat. Halvány reménnyel vártuk később az éjszakai buszt, hogy hátha majd az is fekvős lesz. Az bezzeg nem volt az, sőt mivel nem onnan indult, ahonnan mi, már annyira tele volt, hogy középen sámlira akartak ültetni. Aztán mégiscsak kaptunk 2 igazi ülőhelyet – megtanultunk ennek is örülni.

    Megy a malac is a busz tetejére

A legrázósabb utunk a vietnámi határ felé volt. Ez a kisbusz is máshonnan indult és nekünk már csak a rizseszsákok tetején jutott hely. Itt két-három órát elücsörögtünk, amikor a határra érve mindenkinek ki kellett szállnia és ekkor mi önkényesen újraosztottuk a helyeket. Valószínűleg sokaknak nem tetszett az eljárásunk, de úgy gondoltuk, hogy mivel mi eleve turista tarifát fizettünk és már kivettük a részünket a kényelmetlenségből, ideje, hogy másokra kerüljön a sor. A vietnámi sofőrjeinkről meg azt hallottuk, hogy egy más alkalommal a semmi közepén megállították a buszt és addig nem akartak tovább indulni, amíg a két külföldi utas rá nem fizetett a már kifizetett jegyükre. Ezt az az utastársunk mondta, akivel korábban ez megesett és most felismerte a vezetőt. Titkon szerveződött az ellenállás, de végül nem volt mi ellen bevetni, épségben megérkeztünk vietnámi földre.

Régóta és sokadszor olvassuk Laosz történelmét a 20. század második felétől, de ezen a röpke ötven éven még nem sikerült teljességgel kiigazodnunk. Annyi bizonyos, hogy zavaros. A laoszi porondon mindenesetre általában három főszereplő állt harcban a hatalomért.

Volt egy Phetxarat nevű herceg, aki miniszterelnökként a japánoktól átvette a hatalmat, de a király és a trónörökös megakadályozta hatalma gyakorlásában. A gyarmatosítókhoz hű királyi családot a franciák támogatták, míg a Laoszba bevonuló kínaiak a hirtelen megalakuló parlament láttán bizonytalanul tébláboltak, majd úgy döntöttek, hogy Phetxarat-t mellé állnak. A király elbocsátotta a miniszterelnököt, aki cserébe megfosztotta trónjától a királyt.

Rendfenntartás címén az országban portyázó kínaiaktól egy év múlva sikerült megszabadulni, amikor a franciák elkergették a parlamentet Thaiföldre. Egy új kísérlet jegyében új alkotmányt kapott az ország, új szociális intézményeket létesítettek képzett tisztségviselők nélkül és az ország irányítása húszegynéhány laoszi család kezébe került, akik maguk közt kufárkodtak a köztisztviselői juttatásokkal. Bár az ország névlegesen függetlenedett, a külügy, a honvédelem és pénzügy francia kézben maradt.

A kommunizmus csírái Hong Kongban keltek ki, amikor 1930-ban csupa vietnámiból álló csoport (köztük Ho Si Minh) felhatalmazást kapott Moszkvából az indokínai kommunista élet megszervezésére. A Phetxarat-féle parlament Bangkokból távozni kényszerült, a nem kommunista része amnesztiát kért és hazautazott, míg a többiek Vietnámban Ho Si Minhtől kértek segítséget. 1950-től minden laoszi etnikum számára kerítettek kommunista vezetőt, hogy ezzel csökkentsék az ország ellenérzését a vietnámi befolyás miatt. Azonban a laoszi kommunista párt sosem tudott önállóvá válni, a következő 20 évben folyamatosan függött fegyverek, pénz és kiképzés tekintetében.

Az ország népességének döntő része a termékeny Mekong völgyében él, amit a franciák és az USA segélyekkel ellátott. Az országba csurgatott pénz drasztikus inflációhoz vezetett. A többi gyéren lakott területen a lakosság egynegyede él és a pénzekből igen keveset kapott. Ezeket a kisebbségek által lakott részeket szemelték ki a kommunisták. Befolyásuk egyre erősebb lett, míg egy politikailag döntő ütközetben vereséget mértek rájuk. Az így kikényszerített genfi egyezmény szerint előbb a francia, majd a (vietnámi) kommunista erők szerelnek le és egy demokratikusan működő ország alapjait teremti meg magának Laosz, immár teljesen függetlenül. A dolog szépséghibája az volt, hogy a franciák kivonulása után a Ho Si Minh katonái nem mozdultak, inkább további területeket vontak ki a kormány ellenőrzése alól. Az amerikaiak pedig úgy gondolták, hogy az ország a franciák kivonulásával Vietnám martalékává válik, ezért nekik kell átvenniük a demokrácia őrének szerepét. Ezzel egyúttal azt is megakadályoznák, hogy Laoszon keresztül Dél-Vietnámot ellássa Kína fegyverrel a Ho Si Minh Ösvényen.

1958-ra az USA követelte az elszabadult infláció megzabolázását, de a kormány addig vonakodott, míg az amerikaiak minden segélyküldést megtagadtak. Ezt Észak-Vietnám úgy értékelte, hogy szabad a pálya és az egész országban kitörtek a harcok. Sok fordulat után kommunista vezetéssel új kormány alakult, mire az amerikai segélyszervezet és titkosszolgálat azonnal kivonult az országból, támogatás nélkül hagyva a hadsereg nem kommunista részét. A győzelem hírére Szovjetunióból megérkezett az első katonai és pénzbeli segély tanácsadók kíséretében, amire az amerikaiak vérszemet kaptak. A kirobbanó harcok végeredményeként a kommunista miniszterelnök Kambodzsába menekült.

Az elkövetkező bő tíz évben kommunizmus harcolt az ellenzőivel Laoszban. Eleinte a laoszi kommunista párt az egykori királyi majd semleges haderőkkel, végül amikor a szovjetek által ellátott Észak-Vietnám nyíltan a háttérből előlépett és likvidálta az ellenfelet, Thai hadsereg jött a képbe a laoszi mezőkön.

Richard Nixon mandátuma alatt elkezdte az elhúzódó háború felgöngyölítését, tehát a bombázások intenzitása erősödött. Míg a Mekong menti városok az országba öntött segélyek és a háború keltette ipari fellendülés miatt gazdaságilag virágoztak, a többi terület – különösen ahol a kommunista fészkeket remélték – sűrű szőnyegbombázások színhelyévé vált és az életet ellehetetlenítette. Az USA 9 év alatt több mint kétmillió tonna bombát dobott le az országra, közel hatszázezer bevetés alatt. Vien Xai barlangokkal teli gyönyörű karszt hegyei és határ menti fekvése miatt ideális fészekké vált a laoszi kommunisták számára.  Az amerikaiak meglepően sokáig nem figyeltek fel arra, hogy a majd 500 barlang mekkora potenciált rejtenek a sűrű légitámadásokkal szemben, sőt nagyon sokáig azt sem fedezték fel, hogy hol vannak az emberek. A légitámadásokat elkerülve éjszaka dolgoztak a földeken. A legfontosabb családok évekre barlangokba költöztek, a bejáratot rakéták ellen betonfallal védték. Gyakran hetekre bent szorultak, tehát minden eshetőségre fel kellett készülni. A csupasz hálószobák mellett minden barlangban berendeztek kórházat vagy elsősegély helyiséget, illetve konyhát is. Az általános tananyagot a fiatalok egymástól kezdték el tanulni Lenin és Che Guevara képeivel díszített termekben, és az igény növekedésével minden embernek orvosi tanulmányokat kellett folytatnia, de voltak fegyver összeszerelési és karbantartási tanfolyamok is. A vezetők lakhelyit, gáztámadás elkerülésére légmentesen záródó kamrákkal is ellátták. A politika számára minisztériumonként külön barlangokat és egy nyomdát rendeztek be. A szociális igényeket olyan barlangok elégítették ki, mint a könyvtár, színház vagy nők számára a szövő barlang. Később a hatalmat megszerző vezetők előszeretettel építettek virágoskertekkel körülvett nyaralókat az évtizedig rejtekhelyül szolgáló barlangjuk tövében.

1973-as fegyverszünetet követő két évben az USA lassan kivonult a térségből és ezzel az ellenfél egyre nagyobb bátorságra és területre tett szert. Amikor a fővárosba bevonultak, üres városokat találtak, az amerikaiakkal kollaboráló nép Thaiföldre menekült, ami az értelmiségi és szakértő réteg megszűnését jelentette. A háttérben dolgozó vietnámi vezetés 30 év harc után azzal szembesült, hogy el kellett döntenie mit jelentsen Laosz számára a szocializmus. Erre Mao Ce-tung szolgáltatott mintát, a 90%-ig magánkézben lévő rizsföldeket és bivalyokat kollektivizálták. A parasztok ennek nagyon nem örültek, mert ezen a területen sose voltak földesurak, inkább leölték az állatokat vagy emigráltak. A szakértelem és az értelmiségi réteg hiánya miatt hamarosan mindenfajta termelés megszűnt, az ország a csőd szélére érkezett.

    "A vietnami nagykövetség barlangja"

1979-ben Kaison beismerte, hogy Laosz számára az eddigi út kivitelezhetetlen és ismét a kínai mintát vettek elő, immár egy újabb verziót. A kollektívákat felszámolták és szabadpiaci reformokat vezettek be, bár ezek még egy évtizedig csak súlyosbították az ország gazdasági helyzetét. Thaifölddel és a nyugati országokkal lassan normalizálódott a kapcsolat, Laosz elszigeteltsége fokozatosan oldódott és ma Ázsia egyik látványosan fejlődő országa - persze van még hova.

    A barlangi készültség nyomai máig fellelhetők

A laoszi vízumot különösebb átverési nehézségek nélkül a határon is meg lehet venni. A vízum díja országonként változó. De nem olyan egyszerűen, mint például a kínai vízum, ami mindenkinek ugyanannyi, kivéve az amerikaiaknak – nekik a duplája. Nyilván nem felhőtlen Kína és az USA viszonya továbbá az USA vízum megszerzése a világ nagy részének finoman szólva nehézkes, ezért lehet ez a gesztus. Arra viszont nem jöttünk rá, hogy a laoszi vízum miért éppen a kanadaiaknak a legdrágább. A vízum beragasztása után jön a beléptetés, amiért már kora délutántól 1 dollár, úgynevezett túlóradíjat (?) kell fizetni. Hát, ilyet se láttunk még sehol, hogy hivatalos nyitvatartási időben fizetni kelljen azért, hogy felemeljék a bélyegzőt.    

Laosz határán átkelve Thaiföld felől először a finom és változatos ételeket és kedvező áraikat hiányoltuk. Nehéz volt elhinni, hogy a Thaiföldnél sokkal szegényebb országban a duplájába kerüljenek az ételek. Az utazás az országban töltött két hét alatt fokozatosan haladt az egyre kényelmetlenebb felé, ahogy a hátunk mögött hagytuk a turistás területeket.

Az első hosszabb állomásunk a folyójáról elnevezett Nam Ha nemzeti park volt, ahol állítólag dzsungeltúrákat lehet tenni. Az útikönyvünk melegen ajánlotta ezt a helyet, mivel a remek „ekoturizmus” elnevezésű szerveződés gondoskodik arról, hogy az út során meglátogatott falvak is részesedjenek a nyereségből és, hogy a turizmus okozta (negatív) hatás a lehető legkisebb legyen a természeti és kulturális környezetre. No, ennek jól bedőltünk mi is. Először is, igyekeztünk alaposan tájékozódni a túra útvonaláról és a körülményekről, bár az angol elég nehézkesen ment a túravezetővel. További célunk volt társasággal menni, mert Mianmarban is jó élményünk volt ezzel kapcsolatban. Befizettük az előleget egy helyre, ahol azzal fogadtak, hogy már egy pár jelentkezett. A reggeli indulás előtt közölték velünk, hogy az állítólagos pár lemondta a túrát. Na, persze. Szóval egyáltalán nem volt pár, csak úgy gondolták, hogy a csökkentett ár majd meggyőz minket arról, hogy itt fizessük be a foglalót. Volt nagyobb csoport is máshol, de az még a nagyobb létszám mellett is drágább volt. A szervezettségről rögtön kaptunk egy kis ízelítőt: első utunk a vezetővel és egy hordárral a piacra vezetett összevásároltunk miegymást, amiből majd a dzsungelban lakmározunk. Végre elindultunk az ültetvények mellett vezető földutakon, majd keresztül egy banánültetvényen. Itt is tettünk félre az elemózsiás szatyrunkba néhány fürtöt, mert állítólag az ültetvény a vezető testvéréé volt. Aztán mentünk meredeken felfelé, keresztül a tüskés bozótoson, az erdő egyáltalán nem volt fás jellegű és nem volt szép sem. A bozótos után egyszer csak át kellett mászni egy kerítésen, magyarán beszöktünk a természetvédelmi területre, holott a befizetett ár „tartalmazta” a park belépő díját. Mentünk tovább, de se madarakat, se állatot nem lehetett látni vagy hallani, még kora hajnalban sem, pedig az útikönyv szinte minden jelentős állatot felsorolt, ami valaha élhetett ott. Ennek az okára akkor jöttünk rá, amikor a nemzeti parkban egy vadászgató emberrel találtuk magunkat szemközt, puskával a vállán. Szemmel láthatóan ez teljesen természetes jelenség volt. A vezető szerint már csak madarat tud lőni, mert emlősállat már nemigen van. Másnap láttunk embereket, akik egy bizonyos fa kérgét hántották és tűz felett szárították, szintén a parkon belül, amit aztán a kínaiaknak fognak eladni ragasztó anyagnak. Utunk folyamán a vezetőnk három lépést nem tudott úgy megtenni, hogy a bozótvágó kését bele ne vágja egy fa törzsébe, teljesen indokolatlanul. Ha rászóltunk, csak gúnyosan vigyorgott. Nem vagyunk nagy erdő szakértők, de az biztos, hogy nem őserdőt láttunk. A kis falvakba érve a vezetőnk bíztatott, hogy adjunk valamit az embereknek. Nem tudom, hogy minek, ha egyszer állítólag az is benne van az árban, amit a kis falvak lakói kapnak. Végül láttuk, amint a vezető a falu vezetőjének a markába nyom egy kis pénz. Aztán egyszer csak megint át kellett mászni egy kerítésen, kívül kerültünk a nemzeti parkon. Nos, ez után a két nap után megfogadtuk, hogy hacsak mód van rá, nem kérünk soha többet vezetőt, hanem megyünk a magunk szakállára, a hangzatos nevek (pl. ekoizék) hallatán pedig különösen kritikusak leszünk. Aztán keserű szájízzel buszra szálltunk és elmentünk Luang Prabangba.

Nagyobb különbséget két terület között keresve sem találna az ember ennyire közel egymáshoz. Az egykori főváros két folyó által közbezárt félszigetre települt. Az UNESCO világörökségnek köszönhetően az egykori koloniális házak többségét felújították, szinte mindegyikbe borsos árú hotel telepedett vagy szuvenír bolt és művészeti galéria. Az utcák kaptak használható járdát, virágzik a túrizmus. Luang Nam Thaban kezdtünk hozzászokni a helyi ételekhez, itt erre nem volt szükség, mert a francia konyha csírái megtalálhatók. Az esti szürkületben lassan kigyúltak a kertekben és utcai virágládák mellett a romantikus hangulatot árasztó fények.

Csak a városka szélén találtunk elfogadható árú szobát, ahol wifit is tudtunk használni, de a séta a központig rövid volt. Az első két napban a templomokat és a királyi palotát jártuk be. Az templomok nagy része 1887-ben áldozatul esett a Fekete Zászló kínai fegyveres csapatok rombolásának, kivéve két templomot, amit személyes indokokból meghagytak – az egyikben volt szerzetesnövendék a parancsnok. Ennek ellenére Luang Prabang még mindig komoly vallási központ, minden reggel buddhista szerzetesek százai vonulnak, hogy a napi betevő falatjukat összegyűjtsék az adományozóktól. A fennmaradt Wat Xieng Thong a hagyományos laoszi templomépítészet relikviája lett a földet seprő tetővel, a díszes, aranyozott belső faragásokkal és az oldalára festett életfával.

    Buddhista kommunizmus

A királyi palotán erős nyomokat hagyott a francia hatás és bár a királyi család majd egy évszázadig uralkodott, számunkra az épület leginkább egy vidéki kúriához hasonlított. A szobákban maradt bútorok puritánul egyszerűek, a termek mérete és száma inkább egy nagy udvarháznak felel meg, ha nem számítjuk a vallási eszközökkel és szobrokkal berendezett termet. Itt állították ki a már kommunista Laosznak küldött ajándékokat is. Sajnos hiába kerestük a Magyarországról küldöttet, már eltették a vitrinből. A királyi garázsban a jobb állapotú amerikai limuzinok mellett volt egy öregebb francia példány is „nagyon” eredeti állapotban, ami azt jelenti, hogy úgy maradt, ahogy utoljára használhatták – talán már nem királyi célokra: szakadt kárpit, törött lámpák, kopott kaszni. 

A szikrázó napsütés kevés volt ahhoz, hogy egyikünket a következő napon a szobából és teraszról a könyv mellől előcsalogassa, de a másikunk nem volt rest és motort bérelve eljutott a közeli Kuang Si vízeséshez. Ez jellegében a horvátországi Plitvicei-tavakat idézi a mészkő tufás partjaival és kisebb-nagyobb zuhatagjaival. A teljes családi szórakoztatásról egy mini állatkert is gondoskodik néhány ázsiai fekete medvével. 

Laoszt korábban millió elefánt országának is nevezték. Mára ez közel kétezerre csökkent, de nyilván a millió csak költői túlzás volt. Ezzel a kétezerrel is a környező országok legnépesebb elefánt populációját tudják magukénak. Ennek nagyobbik fele már házi elefánt. Az ország híres a dolgozó elefántjairól, bár a nehéz erdei munkákból fokozatosan kiszorulnak, problémát okozva ezzel tartóiknak. Luang Prabang környékén többfele is próbálják a turisták szolgálatába állítani a korábban kemény munkát végző elefántokat. Nagyon szép prospektust láttunk egy gyalogos és elefántos utazásos dzsungeltúráról: „éld át a felfedezők élményét”. Emellett szívhezszólóan ecsetelték, hogy ezek az elefántok korábban keményen dolgoztak és most milyen jó nekik… és a gazdáiknak, ha befizetsz rá. Erre a friss tapasztalatok alapján már nem voltunk vevők, egyrészt túl jól hangzott, hogy a fele is igaz legyen, másrészt nagyon drága volt. Az elefántfarmon külön program keretében lehetett elefánttrágyából papírt készíteni. Sajnos ezt is kihagytuk, de talán legközelebb… 

Többszöri figyelmeztetés ellenére a Luang Prabangban és a következő egy hétben készített fényképek nagy része törlődött, amikor számítógépre töltés nélkül használtuk fel ugyanazt a memóriakártyát. Elég gyászos pillanat volt észrevenni a hiányt.

A turisták az Inle-tavat Mandalayből egy éjszakán át tartó zötykölődéssel közelíthetik meg buszon. A két magyar lány, akikkel még Karácsonykor találkoztunk, sokat meséltek nekünk erről az útról, amit ők a tótól visszafelé tettek meg, friss volt számukra az élmény. Így fel voltunk készülve a széksorok közt ülő, csirkéket kosárban szállító emberekre, a lábak alá polcolt hatalmas rizses zsákokra, az ablakok kitárására a fagyos huzat ellenére és a kanyargós utakat gyomorral nem bíró utasokra. Ezek önmagukban is elegendő bosszúságot tudnak okozni, de a két lány széke úgy volt kiképezve, hogy a hátsó ajtós felszállás esetén a széket előredöntve több helyet lehessen csinálni. Ebből az következett, hogy minden nagyobb fékezésnél ülésestül az előttük lévők nyakába borultak. A hallottak után biztosra mentünk, és az ügynöknél foglalt jegyet a harmadik sorba kértük. Amikor felszálltunk a buszra, jött a sofőr, hogy nem ülhetünk oda, ahova a jegyünk szól és elkalauzolt bennünket a billenős székhez, mondván az jó lesz nekünk. No, több sem kellett, tanultunk más kárából és nem álltunk kötélnek a helycserét illetően, még akkor sem, mikor láttuk, hogy a többi külföldi hátul egy kupacban tömörül, mi meg egy angol tanárnővel elől. Nem sikerült megtudnunk, miért nem ülhettünk volna arra a helyre, ahova a jegyünket vettük.

Száraz, kietlen, homokos vidéken vitt bennünket a busz Mandalay felé. A távolság nagyobb részén hiányzott az aszfalt, földutakon zötykölődtünk. A nyitott ablakokon betódult a por, amit az előttünk haladó járművek vertek fel, kendővel el kellett takarni az arcot, hogy levegőt lehessen venni. A haj egy órán belül olyan mocskos lett, hogy magától megállt, zselére nem lett volna szükség. Vastagon állt a por a buszban. Megérkeztünk a város külső buszpályaudvarára. Itt körülnéztünk, hogy jegyet tudjunk venni a következő utunkhoz, de valahogy senki nem akarta elárulni, mennyiért mennek buszok az észak-nyugatra fekvő hegyekbe.

Taxisok sűrűn ajánlkoztak, de horribilis árért vittek volna be a központba, ezért kipróbáltuk a helyi tömegközlekedést. Rendőrt kellett kérnünk, hogy fogjon nekünk egy ilyen alkalmatosságot, mert a mi intésünkre nem akartak megállni. Végre betuszkoltuk magunkat a sofőr melletti egyszemélyes ülésre ketten a hatalmas hátizsákjainkkal, sehol máshol egy lélegzetvételnyi hely nem volt. Szerencsénkre, az árban előre nem állapodtunk meg, mert ha tudjuk, hogy a helyi ár háromszorosát fogja kérni, nem biztos, hogy megegyezünk. Ráadásul, ahogy vitatkoztunk, úgy ment egyre feljebb az árral, nem sok tehetséget mutatott az alkudozásra a vezető, és így a mi kompromisszum készségünk is nullára csökkent. Végül kifizettünk, amennyit még a buszállomáson fél füllel hallottunk. Rosszul biztos nem járt.

Tekintettel a közelgő ünnepekre, csak nagyon drágán kaptunk szállást, pedig ebben a városban az árak egyébként is az egekben vannak – nem úgy a minőség. A meleg vizes (errefelé ez nem egyértelmű) szobánk hátránya a mecsetre néző ablak volt. Ezekben a napokban korán keltünk. Az előnye másnap reggel derült ki. A reggelihez összesereglett vendégek között vadásztunk magunknak helyet, amikor a mellettünk lévő asztalnál felfigyeltek a magyar beszédre. Több sem kellett, odaültünk a két lányhoz és a hirtelen jött ismeretségből egy egész napos kirándulás lett Mandalay környékén. Az ismeretség tanulságos volt, mert kaptunk két idegenvezetőt, akik a téli holtszezont olcsóbb országokban való utazgatással töltik ki. Érdekes volt látni és megvitatni, hogy más kalandorok hogyan oldják meg a napi problémákat.

Karácsony napi körutunkhoz egy „taxit” béreltünk, ami egy pici fedett platójú Mazda pickup volt. Ha nem lett volna erősen ütött-kopott, akkor a hirosimai Mazda múzeumban lenne a helye. Itt hallottuk, hogy a taxi bérlési napi turista tarifa megegyezik egy havi lakásbérleti díjjal. Utunk során keresztül mentünk a Buddha- és szuvenírfaragók boltsorán, ahol flexszel munkálták a kőtömböket, majd kézzel polírozták.

Elutaztunk az inva városhoz (Drágakövek városa), ami a Bagan utáni időkben volt 400 évig Burma fővárosa. A szigetszerűen elhelyezkedő egykori település ma már csak falu léptékben működik. A város egykori falain át lehet lépni, a belső területeket veteményesnek használják, míg a gyarmati stílusú épületekben élnek. Kis sétát tettünk a monostorban, majd felmásztunk a négy emelet magas őrtoronyba, ami egy földrengés óta komoly statikai problémákkal küzd.

Csúcsforgalom az egykori főváros főutcáján

Következő állomás az Invát követő főváros, Amarapura lett, ahol a teakfából készített hídon sétáltunk a kiadós ebéd után. Estére visszavitettük magunkat Mandalaybe. Kuthodaw Paya-nál a Tripitaka 15 könyve van kőbe vésve, mivel a korábbi pálmalevelek nem bizonyultak időt állónak. A majdnem 730 kőtáblát együltőbe elolvasni, körülbelül 450 nap lenne.

Amikor a kocsit béreltük, a sofőr nem volt hajlandó a városon belül fuvaroztatni minket, csak a szállásunkig akart visszavinni. Hogy a kőtáblákat meg tudjuk nézni, kinéztünk annak közelében egy hotelt és azt hazudtuk, oda megyünk haza. Eddig sima ügy volt, viszont amikor Kuthodaw-t megnéztük és már esteledett, sehogy sem kaptunk fuvart haza a szállásunkra. Egy bő órát kutyagolnunk kellett egy forgalmas út mellett, ahol fáradtan lerogytunk egy útszéli sütödénél elkölteni ünnepi vacsoránkat: olajban frissen sütött zöldséges tavaszi tekercsek voltak. Itt egy kicsit aggódtunk, hogy milyen gyomorbajunk lesz ez után, de minden frissen készült, az utazóbetegségen mi nem itt estünk át.

Az időeltolódás miatt estére beszéltünk meg skypolást a családunkkal és a szobánkban ünnepi hangulatot varázsoltunk Bach-hal és a kintről beszűrődő müezzinnel. A két magyar lánnyal még sokáig búcsúzkodtunk, majd jóleső álomba zuhantunk egy szép nap után.

Hajnali négykor kellett kelnünk, hogy a Kyauk me-be induló buszt még idejébe elcsípjük. A túlzsúfolt buszon délig nyomorogtunk, majd megkerestük a városka egyetlen külföldieket ellátható hoteljét. Az emeleti részen farostlemezzel körbekerített 3x3 méteres négyzetek voltak a szobák. Amelyik odu nem fal mellett volt, annak ablak se jutott, de a szellőzés így is remek volt, mert külön mennyezet se volt a tető alatt. A papírvékony falakon keresztül minden lélegzetvételt hallani lehetett, áramot csak este hat után, korlátozottan szolgáltattak. Azért jöttünk ilyen körülmények közé, hogy a környező hegyekben megbúvó falvak között kiránduljunk. Sok jót hallottunk egy túravezetőről, különösen kalandos élettörténetéről. Sajnos, őt nem sikerült megkérnünk, mert másik csoporttal elígérkezett már, de bíztatott, hogy segít eligazodnunk. Adott kézzel rajzolt térképet, felírta a családok nevét, ahol megalhattunk, vagy ehettünk és ellátott minket a legfontosabb szavak szótárával: „helló” és „köszönöm” két nyelven, mert a bejárt kis területen két nép is él. A lelkesedése és kedvessége magával ragadó volt, mire a nap felkelt öt főre duzzadt a kis csapatunk.

Reggel elindult a társaság a földúton. Néhány órás gyaloglás után megéheztünk, így bekéredzkedtünk az első házba és ételt kértünk. A kommunikáció csak kézzel-lábbal és mimikával történt. Itt kiderült, hogy nem egészen ott vagyunk, ahol szerettünk volna lenni, de egy kis kerülővel még orvosolható volt az ügy. Az is kiderült, hogy a rajzolt térképünkön a feltűntetett falunevek az angol kiejtéshez messziről közelítő fonetikával vannak leírva. Mivel a rajzoló csak mérsékelten tudott angolul, azt is inkább csak beszélte, a településnevek csak nagyon haloványan hasonlítottak a valódi elnevezésekhez. Hát, elindultunk a mutatott irányba, de sajnos a legfontosabb kereszteződésnél nem láttunk embert, nem tudtuk megkérdezni, merre menjünk. Két-három óra múlva megváltoztattuk a tervünket, miután felfedeztük, hogy nagyon rossz irányba haladunk. Amikor majdnem visszaértünk a faluba, ahol ebédeltünk, végre megértettük, milyen jelrendszerrel rajzolta a vezetőnk a térképet.

Ettől kezdve, ahány emberrel találkoztunk, mindenkitől kérdezgettük, hol vagyunk, mi a következő falu neve, melyik a helyes irány. Volt olyan helyiségnév, aminek a kiejtését csak nagyon-nagyon sokára találtuk el és amiatt is nagy kitérőt kellett tennünk. Mindez csak még emlékezetesebbé tette a három napot.

A kanyargós földút veteményes kertek mellett haladt, néhol meg ösvény szélességűre szűkült, ha erdőn mentünk keresztül. A kis faluk határát átlépve gyereksereg szaladt hozzánk, mosolyogva köszöntöttek, ha az angol hello-ra helyi nyelven válaszoltunk, elkerekedett a szemük és nagyokat kacagva eliramodtak. Néha elragadtatott I love you-val közeledtek a köszönés után. Az útbaigazítás során hamar kiderült, hogy térképet hírből sem ismerik. Ahány tudós ember akadt a környéken, mind körbeállta, forgatgatták, olvasgatták az angolosan leírt helyiségneveket, nézegették a kacskaringós vonalakat rajta, de az irányt nem arról olvasták le.

Még egy tíz percig hagyjuk őket - sosem láttak még térképet -, aztán köszönjük meg az útbaigazítást!

A házak, ahol alhattunk egy-egy éjszakát, nagyon egyszerűek voltak. A bejárati ajtó vagy a nappali térbe, vagy a konyhába nyílt. A konyha közepén szabadon lobogott a tűz, amin az étel készült és egyben a ház fűtését is biztosította, a nappali tértől ajtóval nem mindegyik volt elválasztva. Kémény csak nagyon kezdetleges formában volt, a füst szabadon gomolygott a szobákban. A hálórészbe nem kaptunk bebocsátást, mi a nappaliban kaptunk helyet, földre terített takarókon aludtunk. A hideg éjszakák után mindig nagyon jól esett a meleg reggeli, aminek a sistergésére ébredtünk pirkadatkor.

A leghosszabb időt egy falufőnök házában töltöttük, akinél a szakadó eső miatt egy napra ottrekedtünk. Sötétedés után először a falu apraja, majd az idősebb emberek is összegyűltek a szokatlanul nagy nappali szobában. Az öregek a tűz körül, a gyerekek a TV előtt. Legnagyobb sajnálatunkra bekapcsolták a TV-t, így hiába jött össze a sok ember, nem beszélgettek egymással, csak a thai klippeket bámulták egymás után. Nagy volt a kontraszt a falubeli egyszerűség és szegénység, meg a TV-ből sugárzó csillogó-villogó világ között. Mi egy ideig csatlakoztunk hozzájuk, majd amikor meguntuk, feküdni mentünk és sajnáltuk, hogy a hajdani, ropogó tüzet körbeülős, beszélgetős, mesélős esték veszni látszanak.

Az utolsó nap megint nagyot kerültünk, valamelyik elágazást ismét eltévesztettük. Szerencsére, kaptunk sötétben is fekhelyet egy kis kunyhóban egy öreg néninél. Hallgattuk a kint zuhogó esőt, körbeültük a pislákoló tüzet és felemlegettük az elmúlt három nap vidám eseményeit. Itt megkaptuk azt a meghittséget, amit az előző helyen annyira hiányoltunk.

Délelőtt visszaértünk Kyauk me-be, a szálláson a régóta vágyott meleg vízben megfürödtünk, tiszta ruhába bújtunk és búcsúként felültünk az ős régi vasútra, amit még a britek építettek ki. A legmulatságosabb része, hogy a sín függőleges irányban is hullámzik, az utasok pedig pattognak az ülésen, mintha szamárháton ülnének. A vonal gyönyörű veteményes kerteken megy keresztül és egy hatalmas viadukton. A híd a maga korában a világ legmagasabbjai közé tartozott. Az angol üzemeltetők száz évre kötöttek biztosítást a hidra, ami a burmai kormány számára azt jelentette, hogy a hidat ezen időn belül nem kell karban tartani. A száz év már letelt, de felújítás nyomát azóta sem láttuk, de legalább szép lassan ment át a vonat, hagyva időt megcsodálni a tájat. Mandalayben alaposan körbenéztünk, hogy ne kelljen megint olyan drágán aludnunk, az egyik szállóból ki is dobattuk magunkat, mert a recepciós sértőnek érezte, hogy alkudni akartunk az árból. Mindenesetre a következő sarkon találtunk olyan szobát, ami megfelelt a nem túl magas igényeinknek. Visszaérkeztünk a nagyvárosba, de mintha az elmúlt néhány nap egy másik bolygón történt volna.