Palawanról egy hosszú mozgalmas nap alatt jutottunk el Boholra, annak is a legnevezetesebb részére, a Csokoládé-dombokra. Motoros taxival már az előző cikk végén eljutottunk a reptérre, onnan egy órás repülés, majd Cebu szigetére egy órás taxi a nagy forgalomban a kikötőbe, ahol nem kellett sokat várni a Boholra menő kompra, majd a másik oldalon már csak minket várt meg a busz és indult is, de még mindig volt hátra egy kis szakasz.

A Csokoládé-dombok kialakulása előtt a területet tenger borította és töltötte fel korallal. Mikor a víz visszahúzódott, a keletkezett üledéket az eső kivájta és hosszú idő alatt a korallrétegből csak elszórt, 100 m alatti huplik maradtak. A csapadék gyorsan eltűnik róluk, tehát fák és bokrok nem szeretnek rajtuk megtelepedni. A megnövő derékmagas fű a száraz évszak végére csoki, pontosabban tejcsoki színűre aszalódik, innen a név. Tehát nem csokiból vannak, ahogy azt minden gyerek nagy örömmel venné, viszont így is meseszerűek.

A közeli Carmen-nek elnevezett poros faluban mindenki a dombokhoz ellátogató külföldiekből akar meggazdagodni, a rövid távhoz képest pofátlanul drágán kínálták nekünk a fuvart a dombok szélén fekvő egyetlen hotelhoz. Végül egy helyi péknének megesett rajtunk a szíve és elvitt minket a kocsiján a szállásunkra. Itt is eléggé pórul jártunk, mert erősen túlárazott hely volt, ráadásul internet nélkül, viszont reggel valóban csak ki kellett tennünk a lábunkat és gyönyörű látvány tárult elénk. Hajnalban felmentünk a kilátóba az éppen felszálló reggeli párában megcsodálni a hegyeket, amikor még a nappali turista buszok el sem indultak. Aztán a délelőtti tömegben ellőttük mi is a kötelező turistafotókat és ennyi volt, egyéb tevékenységre nagyon nincs lehetőség arrafelé. No, azért csak nem hagytuk annyiban, elindultunk egy csapáson a kókuszpálmák és a bozót közt, majd egy órát mentünk, mire rábukkantunk egy olyan dombra, amit éppenséggel meg is lehetett mászni. Úgy értve, ahelyett, hogy derékig vagy nyakig érő fűben kelljen felfelé mászni, vezetett rá egy kellemes ösvény. Addigra a kilátóhelytől jócskán eltávolodtunk, tehát új kép tárult elénk és az idő gyönyörű volt. Amikor beteltünk a látvánnyal, visszamentünk a főúthoz és egy arra járó busszal elvitettük magunkat a Bohol mellett fekvő picike Panglao szigetre, amiről azt hallottuk, jókat lehet a közelében merülni.

    Dombtető

Panglaon csíptük el az egyes számú kedvenc Fülöp-szigeteki szállásunkat, nagy szerencsével. A rengeteg nagyon drágának kinéző part menti hotelok és előretolt helyőrségként, a homokra kitelepített éttermeik közt volt egy búvárbázis. Valószínűleg az elsők között kitelepedett a partra és egy fa kunyhóban 3-4 szobával szállást is adott a merülő vendégeknek. Itt jutott nekünk is éppen hely, a kicsit szűkös, de nagyon tisztán tartott házikó emeletén. A parton kiült az ember egy kerti székbe a szellős árnyékba és észre se vette, hogyan repül az idő, miközben bámulja a hullámokat, a naplementét, meg a strandpapucsos népet. Valahogy így kell élvezni a Fülöp-szigeteket.

Egyikünk egy napra megnézte a víz alatti világot is. Jó látótávolság, gyönyörű korallok, és érdekességként skorpióhal, vékonyka lengedező levélhal, színes meztelen csigák és teknősök is előkerültek. Bárcsak soha rosszabb merülőhellyel ne találkoznánk! Viszont egy nap most elég volt, másutt is terveztünk merülni még az országban. Itt ráadásul a két merülés ebéd nélkül többe került, mint Koronon a három, lakomával.

    Tenyérnyi levélhal lengedezik a korallon

Kis tengerparti kitérőnk után ismét Bohol belsejébe vettük be magunkat, hogy egy másik ünnepelt hírességet megcsodáljunk. Első igyekezetünkben elkövettük azt a hibát, hogy amikor útbaigazítást akartunk kérni, „majomnak” tituláltuk a szerencsétlen jószágot és erre csak értetlenkedő pillantásokat kaptunk. Hamar kiderült, hogy az illető „csupán” főemlős és annak is egy korán kivált ága. Éjszakai életet él, mint az építészhallgató, és különleges képességei közé tartozik, hogy szinte teljesen körbe tudja forgatni a fejét és hatalmasat ugrik. Ha ez a leírás még nem lenne elegendő, a Csillagok háborújából a bölcs Yoda meglehetősen hasonlít rá. Ez a tenyérnyi koboldmaki rovarokat eszik és veszélyeztetett állatfaj, ellenben a 200-as bankjegyen és Bohol turisztikai plakátjain elég nagy biztonsággal megtalálható, ahogy ölelgeti valamelyik fa ágát és hatalmas, fényes gombszemekkel néz, mint Shrek-ben Kandúr. A rezervátumául szolgáló lekerített erdőben minden reggel újra meg kell keresni, éppen hol hajtották nyugovóra a fejüket a különböző egyedek. A mi ottlétünkkor, elég rossz hatékonysággal csak egyet találtak meg, így a fotók kedvéért beálltunk egy másik turistavezetésbe is, ahol még meg is etettek egy éberebb példányt.

    Bohol reklám a 200 Piso-n

A koboldmakikhoz vezető utunkon összeakadtunk egy nyugdíjas korú, francia tanár házaspárral, akikről kiderült, hogy vulkánrajongók. A szakmájukkal járó rengeteg szünidőt mind olcsóbb országokban töltik, előszeretettel Indonéziában és a Fülöp-szigeteken. A földrajz tanár lelkesedése magával ragadó volt, ahogy arról beszélt, hogy a már megmászott hegyek közül, melyikre fog még mindenképpen visszamenni. Gyorsan felsoroltuk a már megjárt és a még szóba jövő vulkánokat és kikértük a véleményüket, melyiket szerették, melyiket nem. Reméljük, sikerrel zárták ezt a nyaralásukat is.