Azt gondoltuk, hogy már semmi nem fogja felülmúlni eddigi élményeinket, pedig az utolsó napjaink is remekül teltek Palaun. Megismerkedtünk egy helyi családdal, amely a fővárostól északra elnyúló Babeldaob szigetén, egy néhány házból álló kis faluban lakott. Ez az ország legnagyobb szigete, mégis ritkán lakott, mert a belsejét áthatolhatatlan dzsungel alkotja. A szigeten csak egy évtizede építettek aszfalt utat, konkrétabban az USA építette adományként. Ez előtt csak vízen vagy terepjáróval tudtak közlekedni az emberek. A mi kis falunk is a tenger közelében feküdt. Mi a teraszon vertünk tanyát, ahol amúgy a család a napjait töltötte. Igazi közösségi életbe csöppentünk. Napközben jöttek-mentek a látogatók, akik egy-két órát elücsörögtek a terasz árnyékában.

    Amit nem kapartunk ki a kókuszból

Szükségszerűen a vendéglátás részévé vált, hogy az étkezésekre is vendégül lássanak, mert a faluban bolt nem volt, máshova eljutni pedig nagyon körülményes lett volna. Viszont így igen egzotikus ételek kerültek elénk. A reggelink mindig azzal kezdődött, hogy a család Fülöp-szigeteki cselédje leszedett egy-egy alkalmas kókuszdiót a pálmáról és meglékelte nekünk. A leve laktató, és a húsát is ki lehet kaparni. Ettünk óriás kagyló húsából készített ragut tápióka gombócokkal. Megkóstoltuk a tarisznyarákot, amit egy hófehérre őszült helyi halász fogott nekünk. Kaptunk igazi csemegét is, teknőst gyömbéres hagymás kókusztejben, amit ünnepi alkalmakra tartogatnak. A teknőc húsa ízre hasonlít a csirkéhez is, meg a tengeri halakhoz is, nekünk nagyon ízlett. Az egyszarvú doktorhalat grillezve és hagymás lében főzve is elénk tették. A vendéglátó családunk egyik 5-6 éves lánya született vegetáriánus, nagyon szereti az állatokat, ami eléggé megnehezíti a szakács dolgát. A feltálalt teknős láttán legörbülő szájjal kérdezte, hogy mi történt vele. Egy lelkiismeret furdalásos „elaludt” volt a válasz.

     A rákhalászunk

Ezeket a különlegességeket leszámítva az étrendünk az elmúlt sok hónap után először nagyon amerikaissá vált. Ettünk submarin-nak (tengeralattjáró) nevezett szendvicseket, hamburgereket, sültkrumplit, a boltokban láttunk muffin-t és kávét, meg bármit, amit egy fejlett országban kapni lehet. A hosszú evezős túrára halkonzerveket, cornbeef-nek nevezett löncshúst, zöldség konzerveket, mogyorókrémet lekvárral és rengeteg vizet vittünk magunkkal.

    Stoppolunk és bújócskázunk

A falu távolabbi környékét bejárva megnéztük egy vízesést, ami Mikronézia legnagyobb vízesése és elstoppoltunk a sziget csücskében lévő megalitokhoz. Tisztességes megalit volt, önálló rejtéllyel.  A Stonehenge-hez hasonlóan itt is megy a találgatás, hogy kik állították a többtonnás köveket, hogyan hozták a helyszínre és mi célból. A legkézenfekvőbb magyarázat szerint egy messze fekvő szigetről hozták, hogy különösen nagy házat építsenek a tetejére, egy olyan teraszra, aminek nem mellesleg gyönyörű kilátása van. Habár a Stonehenge-dzsel ellentétben ez csak 1500 éves, itteni időszámítás szerint ez történelem előtti kor.

Kis kirándulást tettünk a sziget tavához, ami nem kisebb titulussal büszkélkedik, mint egész Mikronézia legnagyobb édesvízi tava a maga 3x1 km-es méretével. A vidék meglehetősen hasonlított egy hazai ártéri vadonhoz, a kinézetével és a nyugalmával. Kicsit nosztalgiáztunk.

    Közelebbről nézve a növényzet már eltér az otthonitól 

Egyik reggel megnéztük a falutanács házát, a bái-t, ahol csak férfiak vehetnek részt. A nők feladata a vendégül látás. Ez a hely egyrészt közösségi gyülekező hely, másrészt vendégház, mivel itt bárki, bármikor ingyen megalhat, ha bemutatkozott a falu főnökének. Ez a tisztség vér szerint öröklődik. A ház gerendáira a falu mítoszai, történetei vannak felfestve, amiket itt meséltek el nekünk.

A szigetország két legfontosabb állata a cápa és a kígyó, mindkettőtől sokat tanultak és sok mese kötődik hozzájuk. Egy óriás tengeri kígyó tanította meg az embereket halászni, amikor megmutatta, hogy egy öböl bejáratánál kövekből falat lehet építeni, amin csak egy nyílás van. Mikor a fal elkészült a kígyó az öböl felé hajtotta a halakat, amik a fal túloldalán már nem találták a kijáratot.

Egy másik monda szerint, egy halász istene vagy kabbalája a cápa volt. Egy reggel elment halászni, de látott egy cápát, ami úgy úszott, hogy a hasa volt felül. Mondta a társának, „Baj van a világgal odahaza, megcsal a feleségem, forduljunk vissza!”  Partot érve elkiabálta magát a nép előtt, hogy most egyből megölöm azt, aki a feleségemmel volt. Több sem kellett, az egyik ember ijedtében futni kezdett, de a halász lándzsával megölte.

A születés nagyon fontos ünnep, nemcsak az anya számára, hanem a falu összes nő tagjának. A monda szerint volt idő, amikor a nők nem tudták világra hozni a gyermeküket, hanem kivágták az anya hasából, amibe aztán sok nő belehalt. Egy férfi azonban nagyon szerette a feleségét és elkergette a falu népét, amikor az jött volna, hogy a gyermeket kiszedjék. Így a nő megszült és innentől fogva nagy ünnepséget rendeznek, különösen az első gyermek születésekor. Sajnos, egy ilyen ceremóniáról lemaradtunk, egy éjszakával később érkeztünk.

A kultúra részeként sokat meséltek nekünk a hagyományosan kialakult fizetési eszközről, ami az ország elszigetelt fekvésének köszönhetően sokáig tartotta magát. Valamelyik távoli déli szigeten és a Yam-szigeteken talált ritka, nagy értékű, sárga (de nem arany) kővel kereskedtek a férfiak, míg a nők teknőcpáncélból készített vékony, törékeny, foltokban átlátszó tállal. Ezt étkezésre és fizetésre egyaránt lehetett használni. A menyasszony követ kap a vőlegényétől, amit gyöngyszerűen a nyakban hordanak. A családot a nők tartják össze, annak feje a legidősebb nő és a házasok is rendszerint a feleség családjánál maradnak.  A család férfi tagjai a gyászukat, együttérzésüket szintén nyakláncként hordott kődarabbal fejezik ki a család legidősebb nőtagja számára. A hagyományok szerint a nők öröklik a család javait, matrilineáris rendszer alakult ki. Ettől eltekintve, a házaséletet az általunk meglátogatott család meglehetősen szabadon fogta fel. A három lány közül mindnek volt gyereke, de egyiknek sem élt a férje a házban, különböző okok miatt.

Az ország zászlaja világoskék alapon egy nagy citromsárga korong. Ahogy a japán zászló a napkorongot jelképezi, mi teljesen biztosak voltunk benne, hogy a palaui zászló is a napot ábrázolja, és mennyivel élethűbb a kék égen sárga napkorong, mint a japán zászló. Meglepő volt megtudni, hogy a sárga korong a teliholdat jelképezi. A sárga korong másik érdekessége, azon túl, hogy napnak kinéző hold, hogy nem középen van. A zászlórúd felé rövidebb rész esik és így a lobogó zászlóban úgy tűnik, mintha pont középen lenne.

Az ország pár éve áthelyezte a fővárosát Babeldaob szigetére. A kormányhivatalokon kívül azonban ma még nem sok sem egyebet lehet találni a gyönyörű fekvésű faluban. Röpke látogatást tettünk az ország igencsak túlméretezett parlamentjéhez, amit tajvani pénzből építettek és néhány éve fejeztek be. A mai fejlett ország adományokból és segélyekből jutott idáig.  Az USÁ-tól való függetlenedése óta külpolitikájukkal kufárkodnak, amiért cserébe viszonzásul fejlődött az ország úthálózata, közigazgatása. Természetvédelem terén sokkal megfontoltabbak, mint a Kelet-európai országok és van is miért annak lenni. Az ország egyetlen bevételi forrása a túrizmus, mivel a kulturális látnivaló csekély, maradt a természeti. A leginkább veszélyeztetett állatfajok vadászatát betiltották, vagy a teknős esetében megszigorították. Csak a párzási időszaktól függően lehet a húsát a piacon kapni. Az ország legfontosabb állatát, a cápákat szigorúan védik. A szép elvek mellé még annyit, hogy Palau egyike azon országoknak, akik Japán bálnavadászatát nyíltan támogatják. Nehezen boldogulnának a japán turisták yenje és a sok japán adomány nélkül. A természetvédelmet nagyban elősegíti, hogy semmilyen nehézipar nem alakult ki az országban, amely elszigetelten fekszik a Csendes-óceánban, továbbá elsőként döntött a nukleáris fegyvermentes alkotmány mellett. Ezek miatt például a legnagyobb nyugodtsággal lehet esővizet inni, mi is ezt tettük.

A fejlett természetvédelem ellenére komoly gondokat okoz az országban a túlhalászás, a dinamit halászat, a kevés termőterület trágyázása vegyi anyagokkal. A halállomány fogyását jelzi, hogy beszámolók szerint 30 éve még könnyűszerrel lehetett dúgongot halászni vagy a piacon venni, ma már évek telnek el anélkül, hogy akár egyet is látni lehetne és most már szigorúan védik. Mi is hiába kerestük a rezervátum közelében. Az egyik túravezető büszkélkedett vele, hogy ő látja leggyakrabban az állatokat, vele kellett volna menni. Aztán az is kiderült, hogy ez a leggyakrabban azt jelenti, hogy 3 év alatt 2 alkalommal.  

A néhány nap alatt, amit ennek a palaui családnak az otthonában eltöltöttünk, a természetes barátságosságuk miatt teljesen a szívünkhöz nőttek, családtagoknak éreztük magunkat. A reptéren könnyes búcsút vettünk egymástól és Palautól.