Emberek

Laoszban a köszöntés: szábádí. Ez a szóvégi hosszú í mosolyt rajzol az arcra, ami ad egy plusz barátságos gesztust az üdvözlésnek. A köszöntést mindenhol megtanulja az ember, pláne ha ilyen széphangzású. A határon és a városokban kifüggesztett plakátok viszont inkább erőltetettnek, és feleslegesnek tűntek viselkedési tanácsaikkal: „A köszönés Laoszban nem hello, hanem szábádí.” „A heroin és egyéb kábítószerek Loaszban tilosak.” „A gyermekprostitúció tilos, ha ilyet látnak, jelentsék!” Sajnos ez utóbbi „tanácsok” azt árulják el, hogy ezek még mindig komoly problémák az országban.

A túl sok munka árt az agynak – tartja egy laoszi mondás. Hasonló mondásra persze nálunk is van példa: Dolgozzál keveset, nem érhet baleset! Laoszban az agyaláson van a hangsúly, a „túl sokat gondolkozó” embereket állítólag őszintén sajnálják. A gondolkodás és a buddhista meditáció nyilván ellentétes egymással, de persze nem mindenki buddhista szerzetes. Mindenesetre ez oda vezetett, hogy az iskolázottság nem számít értéknek.

Személyes megfigyelésünk szerint az emberek ugyanolyan kedvesek és mosolygósak, mint Thaiföldön, vagy Mianmarban. Talán itt nyugodtabbak és kevésbé rámenősek a turisták pénztárcájának a megkönnyítésében.

Ételek

A ragacsos rizs volt az első meglepő, amivel találkoztunk. Az elkészített rizst tovább párolják, amíg a szemek teljesen össze nem tapadnak. Ennek az az előnye, hogy a rizst falatokra tudják csípni és abba tapasztják bele a főétel darabkákat, mivel leggyakrabban evőeszköz nélkül esznek. További előnye, hogy a tegnapról megmaradt főtt rizst is újra lehet ilyen módon hasznosítani. 

A nemzeti büszkeség nem engedte meg, hogy ne kereszteljék át phat thai-t phat lao-ra, egyébként ugyanarról az ételről volt szó, csak drágábban.

Luang Prabangban felkerestünk a város legjobb éttermét, amelynek a szakácsa egy budapesti étterem főszakácsa volt korábban. A fogások kellően összetetten fűszerezettek voltak, ahhoz hogy megfejtsük mit eszünk, de a kókuszreszelékes paradicsomsalátát azért be tudtuk azonosítani. Minden finom volt, ám az ára miatt nem vált törzshelyünkké az étterem.   

Említettük korábban a francia konyha hatását. Ebből mi csak a bagettel találkoztunk, de ennek is nagyon tudtunk örülni. Az utcán különböző szendvicseket készítettek a 30 centis kenyerekből. A csirkésbe helyben szeletelték fel a grillezett csirkedarabot, a tonhalasba konzervhal került és voltak egyéb érdekességek pl. avokádós. Esténként kedvenc Szendvicses Néninkhez jártunk Luang Prabangban.

A Thaiföldön megkedvelt gyümölcsturmixok itt is megtalálhatók. Itt már eleve a 2-3 különféle gyümölcsből álló turmixokat kínálják. Az árusnál átlátszó műanyag poharakban sorakoznak a felvágott gyümölcsök, amelyiket kiválasztja az ember az megy a gépbe, aztán a turmix vissza a pohárba. A gyümölcsök mellett feltűnt egy új típus, a kekszből készült turmix. Ezt a mi Pilóta kekszünkhöz hasonló – Ázsiában eddig mindenhol látott – Oreo-ból csinálják, jéggel és tejjel.

Közlekedés

Egy kézen meg lehet számolni, hogy hány helyen találkoztunk 100 méternél hosszabb egyenes úttal a városokon kívül. Ez a buszos utakat igen kellemetlenné tudja tenni. Minden székhez be volt pakolva néhány nejlonzacskó. Kezdetben szemétnek gondoltuk, bár újak voltak. Aztán jöttek a kanyarok, a tízedik, a századik és a laosziak el kezdték fogyasztani a kikészített zacskókat, a kalauz meg rohangált az utánpótlással. Egy éjszakai járaton úgy tűnt, hogy rajtunk kívül minden utas hányt.  

A ragacsos rizs mellett egy másik jellegzetességre is figyelmesek lettünk. A taxisok ebben az országban olyan bosszantó és szánalmas módon szervezik a dolgokat, hogy hiába béreli ki az utas a teljes járművet, amikor sietne a buszállomásra, a taxivezető az utsaokkal együtt megy el tankolni, abból a pénzből, amit előre ki kell neki fizetni. Sajnos, ezzel a jelenséggel a későbbi utunk során más országokban is nem egyszer találkoztunk, addigra már megszoktuk.

„Ami kerek azt viszik, ami szögletes, azt gurítják.” Ez jut eszünkbe a laoszi közlekedésről rövid tartózkodásunk után. Két hosszabb utat tettünk meg busszal. A nappali járaton fekvőhelyek voltak. Nem olyan mint Japánban, vagy Thaiföldön, hogy majdnem vízszintesig lehet dönteni a széket – ha akarja az ember. Itt nem volt választás, keskeny kis fekhelyek voltak, a lábat egy kis fülkébe lehetett dugni, ami az előttünk lévő feje alatt volt és ugyanígy a mi fejünk alatt is a mögöttünk lévő lába. Fényes nappal persze nem tudtunk sokat aludni, olvastunk, vagy fekve bámultuk a tájat. Halvány reménnyel vártuk később az éjszakai buszt, hogy hátha majd az is fekvős lesz. Az bezzeg nem volt az, sőt mivel nem onnan indult, ahonnan mi, már annyira tele volt, hogy középen sámlira akartak ültetni. Aztán mégiscsak kaptunk 2 igazi ülőhelyet – megtanultunk ennek is örülni.

    Megy a malac is a busz tetejére

A legrázósabb utunk a vietnámi határ felé volt. Ez a kisbusz is máshonnan indult és nekünk már csak a rizseszsákok tetején jutott hely. Itt két-három órát elücsörögtünk, amikor a határra érve mindenkinek ki kellett szállnia és ekkor mi önkényesen újraosztottuk a helyeket. Valószínűleg sokaknak nem tetszett az eljárásunk, de úgy gondoltuk, hogy mivel mi eleve turista tarifát fizettünk és már kivettük a részünket a kényelmetlenségből, ideje, hogy másokra kerüljön a sor. A vietnámi sofőrjeinkről meg azt hallottuk, hogy egy más alkalommal a semmi közepén megállították a buszt és addig nem akartak tovább indulni, amíg a két külföldi utas rá nem fizetett a már kifizetett jegyükre. Ezt az az utastársunk mondta, akivel korábban ez megesett és most felismerte a vezetőt. Titkon szerveződött az ellenállás, de végül nem volt mi ellen bevetni, épségben megérkeztünk vietnámi földre.