Kíváncsiak vagyunk, kiknek a nyomában járunk, míg a Csendes-óceán körül csatangolunk, alább felsorolunk néhány érdekesebb és nevezetesebb eseményt.

A Csendes-óceán partjaira a legelső kalandorok i.e. 50-40 ezer éve érkeztek Afrikából Ázsia partjai mentén, majd szigetről szigetre hajózva. Ezt az első kiáramlást igazán azzal az adattal együtt lehet értékelni, ha tudjuk, hogy Amerikát i.e. 10 ezertől kezdték el benépesíteni. Ennek a népnek a leszármazottjait még ma is meg lehet találni Ausztráliában és Új-Guineában. A Fülöp-szigeteken vagy az Andamán-szigeteken egy-két kihalófélben lévő törzs él még közülük, de a 10 ezer évvel később érkező, Tajvanban vízre szálló, polinéz népvándorlás teljesen kiszorította vagy kiirtotta őket Délkelet-Ázsiából.

Ez utóbbi népvándorlásról már szóltunk My Son és a champák kapcsán. Ugyanennek a kiáramlásnak egy másik ága népesítette be a Csendes-óceáni szigetvilágot. Legkésőbb Új-Zélandot és a Chatham-szigeteket érve el, illetve Ausztráliát teljesen kihagyva – érdekes módon, hiszen Hawaii-t az óceán kellős közepén megtalálták.

Az ezt követő időkben tengeri kereskedelem alakult ki a partok közelében, alapvetően az arabok jóvoltából. Amerika partjai ekkor még szóba sem kerültek, de a tenger nagy úr. Több japán halászhajóról készült feljegyzés, hogy viharban elsodródva, majd az áramlatok segítségével végül Amerika nyugati partjaira keveredett. Ugyanígy kerülhetett japán halászhajó Amerikába, mielőtt az európai telepesek említést tehettek volna róluk és ugyanezek a tengeri áramlatok sodortak el fél év alatt egy fukusimai roncsot Észak-Amerikába a 2011-es cunami után.

Spanyol-Portugál korszak

Az első európai a Csendes-óceánon valószínűleg Marco Polo lehetett, de az ő utazásáról kevés konkrétum maradt. Kolumbusz Kristóf 1492-ben indult el Indiába, de Amerikában elégedetten megfordult. Viszonylag hamar rájöttek, hogy tévedés illetve, hogy felfedezés történt és 1494-ben szerződés született a Pápa szentesítésével Tordesillas-ban, melyben Portugália és Spanyolország nemes egyszerűséggel felosztotta maga közt az Európán kívüli, felfedezésre váró világot. A 20. század első felében terjedt el az a téves mítosz, hogy a sötét középkorban a Földet laposnak vélték és az egyház csak sokkal később ismerte el a Föld gömbölyűségét. Igazából mind egyházi, mind világi tudósok elfogadottnak tartották a görögöktől átvett elképzeléseket a Föld alakjára vonatkozóan, sőt II. Szilveszter Pápa komoly csillagászati számításokat is tett. A szerződésbeli hosszúsági határvonaltól nyugatra eső területek a spanyoloké, keletre a portugáloké lettek és nem foglalkoztak azzal, hogy a Föld túloldalán is megállapítsanak egy választóvonalat. A spanyolok az Atlanti-óceánon keresztül új területek fele terjeszkedtek. A portugálok pedig mehettek Afrika megkerülésével Ázsiába és, mint később kiderült, az újvilágból a portugál féltekére esnek Brazília partjai. A portugálok 1498-ban hajóikkal megjelentek Indiában és szép lassan előre haladtak a Fűszer-szigetekig. A frissen felfedezett szegfűszeget gyógyításra használták és Európában az arany árában lehetett eladni. Fel kellett hát húzni a vitorlákat és reménykedni, mert Spanyolországnak nagyon fontossá vált a kereskedelmi kapcsolat az ázsiai országokkal.

Bilboa 1513-ban a Panamán átkelve ismét sós vízre bukkant, ő volt az első Amerika nyugati partján, ugyanekkor Kína déli részét is elérték a másik oldalon a portugálok. 1521-ben a portugál Magellán a spanyol udvar szolgálatában a Fűszer-szigeteket keresve keresztülhaladt a „hatalmas vízen”, délről kerülve meg Dél-Amerikát és elnevezve a Csendes-óceánt. Láttak fekete „libákat”, amiket nyúzni kellett tollfosztás helyett – ez valószínűleg pingvin lehetett. Guam szigetein pihentek egy kicsit, először a romantikus Vitorlások Szigetének nevezve el őket, amit később átkereszteltek Tolvajok Szigetének, mivel ellopkodták Magellán csónakjait. A Fülöp-szigeteken lelte halálát, ám egyik hajója és eredeti legénységének 7%-a épségben megkerülte a Földet a világ történelmében először. Hálából Magellánról elneveztek szorost, pingvineket, törpe galaxisokat és krátert a Holdon. Az ő nevéhez kötődik a Föld első megkerülése is, holott ő már nem élte ezt meg, de a világ addig ismeretlen részein még ő vezette keresztül az expedíciót.

A Victoria hazaérkezésével a Tordesillas-i egyezményt pontosítani kellett. Mindkét rivális ország magának akarta Malukut, a híres Fűszer-szigeteket, végül a Fülöp-szigetek a spanyoloké lett, Indonézia a portugáloké, mindkét helyen rengeteg fűszert találhattak. A másik furcsaság a naptárral volt kapcsolatos. A szorgosan vezetett hajónapló egy nappal többet mutatott, mint amit Spanyolországban írtak. Külön delegáció indult a Pápához, hogy a jelenséget elmagyarázzák és felmerült a Nemzetközi dátumválasztó vonal igénye.

Néhány évvel később, Pápua és Japán portugál felfedezése után, a két konkurens ország alább hagyott a nagy kalandozásokkal. Mexikóból a spanyolok folyamatos hajójáratot indítottak a Fülöp-szigetekre a rendszeres szelek segítségével, amik Magellánt is vitték. Ez a járat egészen 1815-ig működött, egy másik útvonalon a perui ezüstöt szállították a Panamán és a Karib-tengeren keresztül Spanyolországba.

Új hódítók

A Tordesillas-i egyezmény ellen kezdettől tiltakoztak a többi európai államok. Egy fél évszázadot kellett várni a hollandokra, hogy ők is útnak induljanak. Új kereskedő útvonal alakult ki Japán és Kelet-Indiák (Indonézia) közt az 1600-as évekre és a következő fél évszázad alatt a hollandok szép lassan bővítették és gyakran elorozták a már portugálok által bejárt területeket. Az angolok az 1800-as évektől kezdték el átvenni a tengerek feletti uralmat Hollandiától.

Az angol királynő kalóza, Francis Drake Dél-Amerika partjait (és az arra járó ezüsttel kereskedő hajókat) fosztogatta és ő volt a második, aki körbehajózta a Földet. A Magellán-szoroson jött át az a holland hajó, melynek fedélzetén utazott az első angol ember, Will Adams – azaz John Blacktorn a Sogunból –, aki japán földre tette a lábát. A Magellán-szorosnál délre sodródott hajósok általában pórul jártak a nehéz vizeken, ezért egészen 1820-ig nem tudtak az Antarktiszről.

Idő közben az oroszok szintén megtették a saját felfedezéseiket, hogy kereskedelmi utakat létesítsenek a Csendes-óceánig. Kína szép hasznot húzott a rajtuk keresztülmenő orosz prémből. 1728-ban Vitus Bering áthajózott a róla elnevezett szoroson, de Alaszkát csak később pillantották meg, amikor az Aleut-szigeteket szépen végig járták cobolyra vadászva. 1788-ban a spanyolok látták, hogy Észak-Amerikában megjelentek az oroszok, ekkor döbbentek rá, hogy eddig mennyire nem érdekelte őket, mi történik Észak-Amerikában. Mire igazából feleszméltek, már az angolok is megjelentek a nyugati parton, így el kellett ismerniük az idegen kereskedelmet a nagyon jövedelmező orosz prémekkel és bálnákkal. A spanyolok harcba keveredtek Franciaországgal, ami sok energiájukat lekötötte és fel kellett adniuk a Kaliforniától északra fekvő területeket. 1848-ban az USA kiűzte a spanyolokat Kaliforniából és 1867-ben megvásárolta az oroszoktól az Észak-Amerikai területeket.

A gőzhajók megépítése előtt a tengeri felfedező utak az uralkodó szélirányok megtalálásától függtek. Így hiába volt egy-két eltévedt spanyol hajó az óceán déli területein, a Csendes-óceán valós kiterjedését és szigeteit sokáig a rejtély homálya fedte. Emiatt volt nehéz a déli területeken elszórt szigetvilágokra való rátalálás is, ráadásul a hosszúsági fokok mérése nagyon pontatlan volt. A 16. század második felében Új-Guineába botlottak, de amikor ismét meg akarták találni, akkor a Salamon-szigeteket és a Santa Cruz-szigeteket fedezték fel. Vanuatu megtalálásakor azt hitték, hogy Ausztráliában járnak, majd a flotta szétvált és egyik tagja felfedezte a Torres-szorost, Ausztrália és Új-Guinea között, de Ausztráliát nem látták a fedélzetről. Mire a 18. század közepét írjuk, Szamoa és Húsvét-szigetek is megkerültek.

Ausztráliával kapcsolatban még néhány érdekesség; Ptolemaiosz óta mindenki keresett egy Terra Australis Incognita-t (Ismeretlen Déli Terület), amiről senki nem tudta mekkora, hol van és hogyan néz ki. Volt amikor mást találtak helyette, volt amikor megtalálták, de másnak vélték. Willem Janszoon 1606-ban kikötött Cape Yorkon, de azt hitte Új-Guineán van, ugyanebben az évben találta meg Torres a róla elnevezett szorost, ám az utazása 150 évig feledésbe merült. A Kelet-Indiákba utazó hajók a „süvöltő negyveneseket” követték, amíg lehetett, majd élesen északnak kanyarodtak. Mivel a hosszúsági fokot nagyon pontatlanul tudták csak mérni, követve ezt a nem túl határozott útitervet, nem meglepő módon sokan Ausztrália nyugati partjain kötöttek ki, vagy futottak zátonyra, ám nem sejtették, hol vannak. 1643-ban a holland Abel Tasman tette a legígéretesebb kísérletet és a legnagyobb melléfogást Ausztrália felfedezésére. Megtalálta és körbejárta Tasmaniát. Innen északra indult, ami pont a megfelelő irány lett volna, de hajója keletnek sodródott így végül Új-Zélandon kötött ki. Azt hitte már Argentínában jár, ezért ez a felfedezés nem tudatosult benne. Egészen Cook kapitány idejéig Ausztrália keleti partjai teljesen ismeretlenek voltak.

Az ismeretlen területek felfedezésének lassúságát jól lehet abból látni, hogy az 1755-ben kiadott Diderot Enciklopédia térképe tele van botorsággal és egészen 1875-ig kellett várni, hogy 123 mítoszok szülte Csendes-óceáni szigetet az Egyesült Királyság tengerészeti térképéről töröljenek. Cook Kapitány már első útján sok félreértést tisztázott. 1768-71 közt körbehajózta Új-Zélandot, feltérképezte az addig ismeretlen keleti partját Ausztráliának, kilukasztotta a hajóját a Nagy Korallzátonyon (de megjavította) és a Torres-szorossal elkülönítette Új-Guineát Ausztráliától. A második útjával bizonyította, hogy nincs Terra Australis, tehát egy nagy összefüggő földterület a déli félgömbön, ami egyensúlyt tart az északi kontinensekkel. A harmadik útján rátalált Hawaii-ra, feltérképezte a nyugati partot Oregontól a Bering-szorosig, majd visszafordult Hawaiira, ahol megölték. Az őt követő felfedezőknek már csak a részletek jutottak. Nekünk még ennyi sem.