Következő utunk Barligba vezetett, ami már jobban kiesik a turistás területekből. A meredek völgybe szorult város keskeny kacskaringós utcái felvezetnek a sziget egyik magasabb csúcsára. Ezt egy kis halvány edző- és akklimatizációs-túrának is tekintettük egy közelgő célunkra, a jóval magasabb Kinabalura. Hiába nem-turistás terület, már a buszról leszállva elkaptak, hogy fizessük be a faluban tartózkodás díját. És ha a hegyre akarunk felmenni, akkor vezetőt kell fogadni, ami az előző összegnek a többszöröse. Mi vezetőt elvből nem akartunk, úgyhogy kiegyeztünk a faludíjban és abban, hogy a rizsföldeken barangolunk. Egyébként egy olyan, állítólag „rettentően nehezen követhető” útért kéne vezetőt fizetni, amit a hegytetőn lévő antennaállomás kiépítése alatt a hordárok százai, és azóta is folyamatosan az üzemeltetők használnak. Nem értettük, nem firtattuk, de azért felmentünk a hegyre. A falu végén egy néni megmutatta az irányt, onnantól már el sem lehetett tévedni. Sajnálkoztunk a felhős idő miatt, no de mit is várhat az ember egy köderdőben. A hosszú úton az erdők nagyon nedves klímáról tanúskodtak: a fákról lógtak a mohák. A csúcsra érve viszont éppen a felhők fölé jutottunk, a napsütésben megvártuk, míg minden irányba legalább egyszer ki tudunk pillantani és lassan elindultunk visszafelé.
Nagyon korán kellett kelni, hogy ebből az isten háta mögötti Barligból kijussunk, ugyanis a helyi igényekhez igazodva, az egyetlen busz már a hajnali szürkületben indul lefelé a hegyről. A szokatlanul korai felkelést és, hogy ismét a kocsi tetejére szorultunk a reggeli hidegben, kárpótolta az a lélegzetelállító élmény, hogy végignéztük a napfelkeltét a felhőkkel telt völgyek felett. Míg a csatlakozó Jeepney-re vártunk, megnéztünk egy múzeumot a Fülöp-szigeteki Igorot fejvadász törzsről.
Az erdő sűrűjében élő népek közül, a kannibálokkal karöltve a leghírhedtebbek a fejvadászok. Náluk, a szomszéd nép gyilkolására a legkézenfekvőbb magyarázat a hierarchia megállapítása, fenntartása volt, de a szórakozást sem lehet kizárni, mint egy sportág esetében sem. Természetesen, bármilyen családi sérelmet bosszúállás követi, így a fejvadász törzsek erős elszigeteltségben éltek környezetükkel, a gyilkolást leszámítva. A kegyetlenség az emberek veleszületett tulajdonsága, csak nevelés és társadalmi elvárás hatására tanulja meg a gyerek az együttérzést és szociális érzékenységet.
A luzoni Igorot törzs a bátorság és ügyesség mérőfokát látta a fejvadászásban. Az ellenség fejét nagy ünnepség keretében megmosták, alaposan megfőzték, az állkapcsot eltávolították, a koponyát három évre földbe ásták. Az állkapcsokat használati tárgyak díszítésére használták, a koponyákat a földből kivéve egy kosárban fellógatva tárolták vagy a ház bejárata előtti oszlopra felfűzték. Minél több fejet vadászott egy harcos, annál több tetoválása lehetett, különösen az arcon.
Végül továbbálltunk eredeti úti célunk, a manilai fapados reptér felé, ami valójában Angeles mellett van. A reptér eredetileg amerikai katonai bázisként működött egészen 1991-ig. Ennek két szembeszökő következménye volt, úgymint a kiterjedt piroslámpás negyed, ahol rengeteg külföldi is megfordul, hogy a többhetes vakációjára útitársat keressen magának, és a kertváros amerikai típusú házai. Az utóbbi már pusztul, az előbbi viszont még mindig virágzik.
Hajnaltól éjfélig utaztunk és nem volt szállásfoglalásunk. Ez ügyben az útikönyvünk sem sok jóval bíztatott, sőt, amik a térképen be voltak jelölve, azok is gyanús helyek voltak. Már abból biztosan tudtuk, hogy a szobát nem éjszakára mérték, hanem órára. Éjszakára volt 12 órás csomag is. Aminél végül megállapodtunk, ott az ágyon kívül minden mocskos és lerobbant volt és a zuhany használatáról is inkább lemondtunk, de fogadalmunkhoz híven másnap tovább álltunk.
Az utolsó Fülöp-szigeteki napjainkat a Pinatubora való feljutással töltöttük. Az ügy meglehetősen nehéznek indult, ugyanis nem szervezett túrán akartunk menni. Nem akartunk feleslegesen drágán beülni egy terepjáró kocsiba, felvitetni magunkat a kráterig, majd egy órát gyalogolva büszkén körbenézni. Nem akármilyen vulkánról van szó, a 20. század második legnagyobb kitörésével büszkélkedhet, hatása az egész Földön érzékelhető volt. Körülbelül 500 évenként tör ki és az utolsó 22 éve volt, tehát most biztonságos. A szerencsétlen egybeesések folytán az utolsó kitöréssel egy időben érte el Luzon partját a tájfun. A szakembereknek köszönhetően a vulkán környékét időben kiürítették, így a legtöbb haláleset a szakadó esőben elázó hamu miatt történt, ami alatt tetők szakadtak az emberekre.
Kis kérdezősködés után találtunk magunknak három lelkes fiatalt, akik megígérték, hogy segítenek nekünk. Elmentünk együtt a kertváros peremére, egy lezárt területhez, de mire ide értünk, már este volt. Segítettek szállást is keríteni nekünk, ami nem volt több egy tetőnél, mert egy romos amerikai házba vetődtünk, ami a rendőrfőnökhöz tartozott. Még víz sem volt, de azért befogadtak minket és bántódásunk nem esett.
Másnap aztán azt hittük, megmászhatjuk a vulkánt. Egy regisztrálással beengedtek a lezárt területre, ahol meg kellett várni valakit, akivel tovább mehettünk, de rögtön közölte, hogy a vulkán túl messze van, oda ma nem lehet már felmenni. Helyette elvitt minket a falujába, egy bennszülött törzshöz, a negroidokhoz. Ezek az emberek különböznek a mai filippínó többségtől. Kicsiny termetűek, fekete bőrűek, hajuk gyapjas és göndör, így az európai felfedezők „kicsi fekete embernek” keresztelték őket. A rendkívül elszigetelt életmódjuk a barátságtalan modoruknak is köszönhető. Kisebb csoportok felfedezhetők az Andamán-szigeteken, Malajziában és Thaiföldön is, de nagy hasonlatosságot mutatnak az ausztrál őslakosokkal, a pápuákkal és melanézekkel is. Mindegyik területen az elsők közt telepedtek meg. A Fülöp-szigeteken a többségük nem élte túl a többszörös gyarmatosítást. Utoljára a spanyolok elől menekültek a hegyek közé. A Pinatubo 1991-es kitörése miatt minden egyes előrengésnél messzebb menekültek a vulkántól. A vészhelyzet végével azonban már csak keveseknek volt lehetőségük visszatérni addigi életformájukhoz és környezetükhöz. Angeles mellett csupán egy kis falura elegendő ember maradt, de eredeti és évezredekig őrzött életformájukkal már nagyrészt felhagytak. Ha előre bejelentkezve érkezik az ember, akkor bizonyára több hagyományos életképet felvonultatnak, de mi nem így tettünk. Azért kedvesek voltak. Ők világosítottak fel minket arról is, hogy a Pinatubora fel lehet menni egy másik úton, de minket ott nem fognak felengedni. Nem hittük el. Pedig igazuk lett.
Bár már előző nap arra készültünk, hogy aznap fent leszünk a vulkánon, ezen a napon is vissza kellett térnünk Angelesbe, mivel nem akartunk még egy éjszakát a rendőrnél tölteni. Kerestünk egy szállást és meglepően jót találtunk. Tiszta volt, saját fürdővel és internettel, olcsón és napi tarifával. Az estét aztán azzal ütöttük el, hogy a műholdas térképen ösvényeket keressünk, amin megmászhatjuk Pinatubot és a folyó mentén való haladás mellett döntöttünk.
Reggel korán talpon voltunk, bementünk a lezárt területre (amiről a helyiek biztosítottak, hogy ugyan privát terület, de bárkit beengednek), le a folyóhoz, majd elindultunk felfelé. Az erózió nagyon különlegesre szabdalta a vulkanikus salak alkotta tájat, amit hamar sűrű dzsungel nőtt be. Egy idő után már csak a folyóban lehetett haladni, ami csupán lábszárközépig ért, sodrása sem volt erős és kellemesen langyos is volt, mert hőforrásból érkezett. Tulajdonképpen ez lett a vesztünk. A forráshoz érve, ahol a víz már akár égési sebet is okozhatna, van egy kiépített fürdő, ahova terepjárókon hozták-vitték a külföldieket. Már eleve amiatt rossz szemmel néztek ránk, hogy hogy mertünk mi ott gyalog feljönni, ahol mást drágán, kocsival hoznak. Amikor a rejtett kis ösvény felé vettük utunkat, ami felvitt volna a hegyre, azt már nem engedték. Sokan körbe fogtak és nem eresztettek tovább. Túlerőben voltak és elég agresszívek, így jobbnak láttuk otthagyni őket, miközben egy helyi emberekből álló csapat szép csöndben felment mellettünk az ösvényen. Szóval, csak annyit erről, hogy a Pinatubon semmitől sem riadnak vissza a monopólium megtartásáért, de akit érdekel, kicsit jobb időzítéssel sikeresen feljuthat rá saját lábán és ingyen.
Búcsúzóul még jutott nekünk egy Fülöp-szigeteki esemény, amit nem sikerült megfejteni. A reptérre Jeepney-vel akartunk kimenni, de a buszállomáson hiába kérdezgettük a sofőröket, mindenki a másikra mutogatott, hogy majd a másik megy oda. Mikor megelégeltük és beszálltunk egybe, a sofőr arca elfancsalodott, de nem tessékelt ki minket, csak a reptér bejárata előtt. A váróban szóba elegyedtünk egy sráccal, aki szintén hasonlóan járt, alig kapott fuvart. Ötletünk sem volt, mitől féltek annyira. Lehet, hogy mások a reptér területére bevitetik magukat, ahol a sofőrnek már díjat kell fizetnie, gyalog meg egy percbe sem telt? Csak találgatni tudunk.
