Sajnos a Vietnámban töltött napjainkat erősen beárnyékolta a Tet, a vietnámi Újév ünnepe. Pontosabban az ünnep maga derűs, csak utazás szempontjából igen előnytelen az országban lenni január végén, illetve a következő 2-3 héten. Szállást és járművet nehéz találni és az árak megduplázódnak. Ennek köszönhetően kb. két hétig az élmények mennyisége messze elmaradt a megszokott mögött.

Hanoiba érkezve az első meglepetés a rendkívül hideg és esős idő volt. Itt elő kellett venni minden meleg ruha tartalékunkat, de néha még az is kevésnek bizonyult, ha csak a szálláson üldögéltünk. Fűtés nincs, mert csak egy-két hónapra esik 15 fok alá a hőmérséklet, akkor is csak rosszabb időben – most ezt megnyertük. A szállásunkra megérkezve lepakoltunk és elindultunk körülnézni a környéken. Az utcákon végre megtudtuk, hogy miért volt tele a kocsink teteje kivágott virágzó barackfákkal, amikor átjöttünk a határon. Itt ezeket láttuk nedves földbe állítva a bejáratok mellett mindenfelé. A másik lehetőség a gyümölcsökkel teli mandarin bokor volt. Az óváros szűk utcáin hihetetlen mennyiségű ember és motoros igyekezett az ünnep kezdete előtt minden fontosat elintézni. Valójában a séta inkább az örökösen dudáló motorosok előli ugrálást jelentette. Igaz másnap és utána hosszú időre minden elcsendesedett, az utcák kiürültek. Egy nagyon jellegzetes szokásra lettünk figyelmesek az utcákat járva. Az emberek szabadidejükben és társasági élet élve az utca járdáján óvodás székeken ülnek teáznak és szotyit rágcsálnak, aminek a héjját a földre köpdösik.  

                    Készülődés az ünnepre

A Tet napja nagytakarítással telik, a legtöbb üzlet már ekkor bezár. Ahogy közeleg az este, egyre több helyen lehet látni, ahogy a család kis boltjában szépen kiöltözött emberek nagy asztal körül beszélgetnek, megkezdődik a vendéglátások sora. Bár érdekes, hogy miért a boltokban kerítenek erre sort, ami egyébként nem több egy áruval telezsúfolt garázsnál. Éjfél közeledtével egyre gyűlik az utcákon a tömeg, majd az Újév kezdetét a puskaropogásnak beillő petárdaözön és nagy zaj jelzi, amik segítenek az elmúlt év nehézségeit hátrahagyni. Mivel mi tévesen állítottuk be az ébresztést, ezt is lekéstük. Kiszaladva az utcára, a látványos tűzijáték nagy részét még el lehetett csípni. Boldog Újévet kívántunk néhány körülöttünk nézelődőnek, majd visszamentünk aludni. Másnap a családok nekiindulnak és sorra látogatják az rokonokat, az élet megáll… egy hétre.

    Házioltár az utcán

Sajnos a szünnapra a vietnámi kakasok nem kaptak kimenőt, minden áldott éjszaka az ablakunk alá került néhány. Arra biztosan elegendő lehetőséget kaptunk, hogy a kezdeti humor megfakuljon és bosszúságba csapjon át. A vicces oldala az volt ugyanis ezeknek a jószágoknak, hogy az európai fajtától eltérően, a szépen elnyújtott „kukurikú” helyett csak annyit mondanak, hogy „kukurik”, mint akinek épp a tyúkszemére hágtak és ijedtében torkán akad a szó. Vagy valami fura köhécselés szerű hangban végződik, ami kakasonként változó. „És még valami,” – ahogy Colombo felügyelő be szokta vezetni a legfontosabb mondanivalóját – itt a kakasok este 11-től ébresztenek.

De kezdeti éjszakáinkat nem csak a kakasok nehezítették. Kicsit faragni akartunk a szállás árán, ezért Hanoiban 8 ágyas szobában (angolul dorm) aludtunk. Amikor a kakasok épp lenyugodtak odakint, valaki néhány percen belül rázendített a horkolással, de a koronát az álmában váratlanul néha felordító szomszédunk nyerte el. Álmában csöngetett egy picit.

A szünnapok okozta rengeteg szabadidőnk alatt ráérősen megnéztük a város nevezetességeit. Hanoi egyik jelképe a XI. századi egy lábon álló pagoda, amit a franciák kivonulásuk előtt „búcsúgesztusként” felrobbantottak. Mi csak az újraépített változatot láthattuk. A Ho Si Minh mauzóleumot csak kívülről néztük meg. Az Irodalom temploma az útikönyv szerint egy kellemes, csöndes sziget a város forgatagában, kivéve Újév első napján, amikor ez megfordul. Mi persze ezt nem tudván erre a napra időzítettük látogatásunkat, amikor úgy tűnik, ez volt a kötelező program minden hanoi-i család számára. 1100 előtt itt alapult az első egyetem, ahol az ifjú mandarinokat képezték, majd 400 évvel később elhatározták, hogy a harmadéves vizsgákat letevő diákok neveit, adataikat kőbe vésik, és a követ teknősbékára állítják.

A Tet ünneplése előtt több helyen láttuk, hogy fém hordókban papírpénzeket égetnek az utcákon és sokhelyütt lehetett vásárolni játék 100 dollárosokat is. Az ünnep további napjain aztán már igazi – bár a legkisebb címletű helyi – pénzzel áldoznak, templomokban, Ho Si Minh képek előtt és egyáltalán minden kicsit nevezetesebb helyen otthagyták a szerencsehozó pénzt.

                      "Ha kicsi a tét, a kedvem sötét"

    Buli utáni jógagyakorlat

Többnapos huzavona után úgy döntöttünk, hogy kimegyünk Halong-öbölbe egy előre szervezett túrával, más lehetőséget nem találtunk. Sajnos az időjárás nem akart változni, az esőkkel tarkított hideg és borús idő nagyon nem kedvezett a hajózós, kajakozós programnak. A világhírű kúpkarsztok szomorúan álltak az alacsonyan függő szürke felhők között, sőt első nap a ködből is alig akartak kibújni. Ennek ellenére a 20 fős összecsődített társaság félmeztelenre vetkőzött, kétfős kajakokba szállt és tett egy kört nem messze a lehorgonyzott hajó környékén. A kajakok kiosztásánál angolul beszélgetésbe elegyedtem a leendő evezőtársammal, aki úgy 5 perc műlva a nevemet tudakolta, majd elhülve nézett rám. Egyikőnknek valóban fura hangzású neve van, de pár pillanat múlva kiderült, hogy a magyar hangzása miatt kerekedett el a szeme. Ismét honfitársunkra leltünk. Visszaérve mindenki forró víz alá bújt a fürdőben, majd kaptunk egy nagy vacsorát, innivaló nélkül. Valahogy elfelejtették az utazási irodában a fejünkbe vésni, hogy az ital nincs benne a túra árában, még a víz vagy egy reggeli tea sem. Nos, ezt nem gondoltuk volna, így nem készültünk semmivel. Természetesen a hosszú éjszaka egyetlen közös programja az ivászat volt, a sok Nyugat-európai fiatal derekasan helyt állt. Nekünk nem volt kedvünk különösebben megmutatni a magyar virtust, de így is elég pikáns élményekkel gazdagodtunk.

A rázós éjszaka után a többiek elég későn keltek és aznap hiába volt kicsit szebb idő, semmilyen program nem volt tervezve és nem is engedtek semmit sem csinálni, csak kuksoltunk a hajó éttermében, majd visszaszállítottak minket Hanoiba. Bizonyára sokkal élvezetesebb az öböl szikrázó napsütésben, amikor az ember alig várja, hogy végre csobbanjon egyet. Emiatt érdemes lenne megint eljönni ide.

Megunva az álmatlan éjszakákat, szállást változtattunk Hanoiban, az új helyünk nagyiparban űzte a hátizsákos turisták elszállásolását. Úgy kell elképzelni, mint egy 5 szintes kollégiumot, ahol a szobákban csak emeletes ágyak vannak. Itt találkoztunk először emeletes franciaággyal, amin 2-2 ember fér el, nekünk nagyon kényelmes volt. Itt már a kakasokkal és a szobatársakkal is több szerencsénk volt. A bejárati szint bár, étterem és társalgó volt egyben, dübörgő zenével (szerencsére a hálókban semmi nem hallatszott belőle). Volt egy másik társalgó is nagy tetőterasszal, filmnéző résszel és számítógépekkel. A rengeteg ember ellenére jól éreztük itt magunkat, csak az egyikünk útlevele rabul esett, elfelejtették visszaadni a kijelentkezésnél, de csodával határos módon sikerült magunk után küldetni Hué-be, ahová rendben meg is érkezett. Vietnámban van egy olyan furcsa rendelkezés, hogy minden külföldinek le kell adnia a recepción a bejelentkezésnél az útlevelét. A dolog sok kétséget felvet, különösen, ha elfelejtik visszaadni.