Régóta és sokadszor olvassuk Laosz történelmét a 20. század második felétől, de ezen a röpke ötven éven még nem sikerült teljességgel kiigazodnunk. Annyi bizonyos, hogy zavaros. A laoszi porondon mindenesetre általában három főszereplő állt harcban a hatalomért.
Volt egy Phetxarat nevű herceg, aki miniszterelnökként a japánoktól átvette a hatalmat, de a király és a trónörökös megakadályozta hatalma gyakorlásában. A gyarmatosítókhoz hű királyi családot a franciák támogatták, míg a Laoszba bevonuló kínaiak a hirtelen megalakuló parlament láttán bizonytalanul tébláboltak, majd úgy döntöttek, hogy Phetxarat-t mellé állnak. A király elbocsátotta a miniszterelnököt, aki cserébe megfosztotta trónjától a királyt.
Rendfenntartás címén az országban portyázó kínaiaktól egy év múlva sikerült megszabadulni, amikor a franciák elkergették a parlamentet Thaiföldre. Egy új kísérlet jegyében új alkotmányt kapott az ország, új szociális intézményeket létesítettek képzett tisztségviselők nélkül és az ország irányítása húszegynéhány laoszi család kezébe került, akik maguk közt kufárkodtak a köztisztviselői juttatásokkal. Bár az ország névlegesen függetlenedett, a külügy, a honvédelem és pénzügy francia kézben maradt.
A kommunizmus csírái Hong Kongban keltek ki, amikor 1930-ban csupa vietnámiból álló csoport (köztük Ho Si Minh) felhatalmazást kapott Moszkvából az indokínai kommunista élet megszervezésére. A Phetxarat-féle parlament Bangkokból távozni kényszerült, a nem kommunista része amnesztiát kért és hazautazott, míg a többiek Vietnámban Ho Si Minhtől kértek segítséget. 1950-től minden laoszi etnikum számára kerítettek kommunista vezetőt, hogy ezzel csökkentsék az ország ellenérzését a vietnámi befolyás miatt. Azonban a laoszi kommunista párt sosem tudott önállóvá válni, a következő 20 évben folyamatosan függött fegyverek, pénz és kiképzés tekintetében.
Az ország népességének döntő része a termékeny Mekong völgyében él, amit a franciák és az USA segélyekkel ellátott. Az országba csurgatott pénz drasztikus inflációhoz vezetett. A többi gyéren lakott területen a lakosság egynegyede él és a pénzekből igen keveset kapott. Ezeket a kisebbségek által lakott részeket szemelték ki a kommunisták. Befolyásuk egyre erősebb lett, míg egy politikailag döntő ütközetben vereséget mértek rájuk. Az így kikényszerített genfi egyezmény szerint előbb a francia, majd a (vietnámi) kommunista erők szerelnek le és egy demokratikusan működő ország alapjait teremti meg magának Laosz, immár teljesen függetlenül. A dolog szépséghibája az volt, hogy a franciák kivonulása után a Ho Si Minh katonái nem mozdultak, inkább további területeket vontak ki a kormány ellenőrzése alól. Az amerikaiak pedig úgy gondolták, hogy az ország a franciák kivonulásával Vietnám martalékává válik, ezért nekik kell átvenniük a demokrácia őrének szerepét. Ezzel egyúttal azt is megakadályoznák, hogy Laoszon keresztül Dél-Vietnámot ellássa Kína fegyverrel a Ho Si Minh Ösvényen.
1958-ra az USA követelte az elszabadult infláció megzabolázását, de a kormány addig vonakodott, míg az amerikaiak minden segélyküldést megtagadtak. Ezt Észak-Vietnám úgy értékelte, hogy szabad a pálya és az egész országban kitörtek a harcok. Sok fordulat után kommunista vezetéssel új kormány alakult, mire az amerikai segélyszervezet és titkosszolgálat azonnal kivonult az országból, támogatás nélkül hagyva a hadsereg nem kommunista részét. A győzelem hírére Szovjetunióból megérkezett az első katonai és pénzbeli segély tanácsadók kíséretében, amire az amerikaiak vérszemet kaptak. A kirobbanó harcok végeredményeként a kommunista miniszterelnök Kambodzsába menekült.
Az elkövetkező bő tíz évben kommunizmus harcolt az ellenzőivel Laoszban. Eleinte a laoszi kommunista párt az egykori királyi majd semleges haderőkkel, végül amikor a szovjetek által ellátott Észak-Vietnám nyíltan a háttérből előlépett és likvidálta az ellenfelet, Thai hadsereg jött a képbe a laoszi mezőkön.
Richard Nixon mandátuma alatt elkezdte az elhúzódó háború felgöngyölítését, tehát a bombázások intenzitása erősödött. Míg a Mekong menti városok az országba öntött segélyek és a háború keltette ipari fellendülés miatt gazdaságilag virágoztak, a többi terület – különösen ahol a kommunista fészkeket remélték – sűrű szőnyegbombázások színhelyévé vált és az életet ellehetetlenítette. Az USA 9 év alatt több mint kétmillió tonna bombát dobott le az országra, közel hatszázezer bevetés alatt. Vien Xai barlangokkal teli gyönyörű karszt hegyei és határ menti fekvése miatt ideális fészekké vált a laoszi kommunisták számára. Az amerikaiak meglepően sokáig nem figyeltek fel arra, hogy a majd 500 barlang mekkora potenciált rejtenek a sűrű légitámadásokkal szemben, sőt nagyon sokáig azt sem fedezték fel, hogy hol vannak az emberek. A légitámadásokat elkerülve éjszaka dolgoztak a földeken. A legfontosabb családok évekre barlangokba költöztek, a bejáratot rakéták ellen betonfallal védték. Gyakran hetekre bent szorultak, tehát minden eshetőségre fel kellett készülni. A csupasz hálószobák mellett minden barlangban berendeztek kórházat vagy elsősegély helyiséget, illetve konyhát is. Az általános tananyagot a fiatalok egymástól kezdték el tanulni Lenin és Che Guevara képeivel díszített termekben, és az igény növekedésével minden embernek orvosi tanulmányokat kellett folytatnia, de voltak fegyver összeszerelési és karbantartási tanfolyamok is. A vezetők lakhelyit, gáztámadás elkerülésére légmentesen záródó kamrákkal is ellátták. A politika számára minisztériumonként külön barlangokat és egy nyomdát rendeztek be. A szociális igényeket olyan barlangok elégítették ki, mint a könyvtár, színház vagy nők számára a szövő barlang. Később a hatalmat megszerző vezetők előszeretettel építettek virágoskertekkel körülvett nyaralókat az évtizedig rejtekhelyül szolgáló barlangjuk tövében.
1973-as fegyverszünetet követő két évben az USA lassan kivonult a térségből és ezzel az ellenfél egyre nagyobb bátorságra és területre tett szert. Amikor a fővárosba bevonultak, üres városokat találtak, az amerikaiakkal kollaboráló nép Thaiföldre menekült, ami az értelmiségi és szakértő réteg megszűnését jelentette. A háttérben dolgozó vietnámi vezetés 30 év harc után azzal szembesült, hogy el kellett döntenie mit jelentsen Laosz számára a szocializmus. Erre Mao Ce-tung szolgáltatott mintát, a 90%-ig magánkézben lévő rizsföldeket és bivalyokat kollektivizálták. A parasztok ennek nagyon nem örültek, mert ezen a területen sose voltak földesurak, inkább leölték az állatokat vagy emigráltak. A szakértelem és az értelmiségi réteg hiánya miatt hamarosan mindenfajta termelés megszűnt, az ország a csőd szélére érkezett.
"A vietnami nagykövetség barlangja"
1979-ben Kaison beismerte, hogy Laosz számára az eddigi út kivitelezhetetlen és ismét a kínai mintát vettek elő, immár egy újabb verziót. A kollektívákat felszámolták és szabadpiaci reformokat vezettek be, bár ezek még egy évtizedig csak súlyosbították az ország gazdasági helyzetét. Thaifölddel és a nyugati országokkal lassan normalizálódott a kapcsolat, Laosz elszigeteltsége fokozatosan oldódott és ma Ázsia egyik látványosan fejlődő országa - persze van még hova.
A barlangi készültség nyomai máig fellelhetők
