Szokásunkhoz híven megint késő éjszaka érkeztünk Manilába. Azt hiszem sok hozzánk hasonlón tájékozatlan turista elköveti a mi tévedésünket, hogy a nemzetközi reptér épületéből kilépve megörül a „Manila Metro” feliratnak és felbuzdulva el kezdi követni. Aztán amikor csak drága taxikat lát, akkor a puhatolózó kérdéseire értetlen szemű emberekkel találja szembe magát. Manila Metro ugyanis a város és környékének neve, szó sincs metróról. Egy ország fejlettségi színvonalának elég jó tükörképe, hogy például az ország első számú repterének milyen a tömegközlekedése. Itt a repteret már körbenőtte a város, de a reptéri tömegközlekedést csak a helyi taxismaffia bonyolítja. Megtudtuk, ha kisétálunk a reptérről és egy sarok erre, meg kettő arra, akkor ott már normális taxik és buszok járnak. Mivel nem volt kedvük éjfél után kilépni a reptérről, nemhogy szállást keresgélni a rossz hírű városban, a reptéri buszjárattal átmentünk a már jól ismert modernebb, csendesebb és tisztább belföldi reptérre. Itt enyhítettük kóros internethiányunkat, aludtunk néhány órácskát egy eldugott zugban és korán nekivágtunk átkelni a városon és megtalálni a távolsági buszunkat.

Olyan, hogy távolsági buszpályaudvar nincs, minden kis fuvarozó cégnek saját telephelye van. Hosszú nyomozással az internetről kinéztük, hogy az éjszakai buszunk honnan fog indulni Manilából Banaueba. Még így is több órába került, mire a kettőből az egyetlen működő, kis mellékutcák sarkán található, piszkos állomásra megérkeztünk. A sufniszerű épületben kicsit bizalmunkat vesztve, de kiadtuk a pénzt a jegyekre, sőt a hatalmas zsákjainkat is gondjukra bíztuk, mert csak este indult a járat, és egy szűk napra a kevés látványossággal bíró város felfedezésére indultunk. Harmadjára jártunk Manilában, kétszer csak átszálltunk a repülővel, de ezúttal már nem úsztuk meg, hogy ne kelljen egy napot itt tölteni.

Sétáltunk a várfalon belülre szorult spanyol hangulatú óváros utcáin, kifújtuk magunkat az egyetlen zöldfelület mellett, ami egy golfpálya volt a várfal tövében, majd a zápor elől bemenekültünk egy egyetem előterébe. Útba ejtettünk a San Agustin templom együttest, amit nagyon szépen megőriztek. Ez egyike a négy Fülöp-szigeteki, barokk templom világörökségnek. A hozzá kapcsolódó múzeumban egyházi és világi kiállítások is helyet kaptak. A templomban és a múzeumban néhány igen naturalisztikus szoborral találkoztunk.

    Veronai Szent Péter mártír legfőbb attribútumával

Minket is meglepett, hogy a nap egy emlékezetes órája a McDonald’s-ban várt ránk, ahova szigorúan csak az internet miatt tértünk be. A hely ugyanis dugig tele volt diákokkal, akik szintén nem a hasukat tömni jöttek ide, hanem nagy csapatokba verődve körülülték az asztalokat, leckét írtak és interneteztek. Még a kisebb élelmiszerboltokban is ki volt téve egy-egy asztal a pénztárnál, ahol néha látni letett egy-két egyetemistát, amint a netet böngészve a füzete fölé hajol.

Az éjszakai utazásban nem sok örömünket leltük, mogorván érkeztünk meg reggel Banaueba, ahol alig vártuk, hogy lerakhassuk a zsákokat és magunkat néhány órára. A városka ugyan gyönyörű helyen fekszik, de rettentő zajos és piszkos, olcsónak pedig végképp nem volt mondható. Sok helyet megnéztünk, végül kikötöttünk egynél, amit nem írt az útikönyvünk, tehát nem volt tele, olcsóbb is volt és nem akartak meglepő külön költségeket felszámolni. Itt találkoztunk utunk során először olyannal ugyanis, hogy szándékosan nem volt konnektor a szobában. A telefon vagy laptop töltésért külön tarifát kellett volna fizetni az útikönyv által akkoriban még ajánlott, mára viszont elpofátlanodott árú szálláson. A mi szállásunkon ilyen szerencsére nem volt, viszont a szemközti szálló wifijét teljes nyugalommal lehetett innen lopni. Keresgélésünk közepette belebotoltunk egy angol srácba, aki épp egy csapat indulását szervezte meg, hogy Jeepney-vel kiránduljanak a szomszédos, híres rizsteraszok közt fekvő Batadba. Így az éjszakai utazás utáni pihenés elmaradt, de vidám turista társaságban elmehettünk oda, ahova amúgy is elmentünk volna és a környék leglátványosabb helye. A szervezés pedig külön jól jött, mert ide a távolság miatt bérelt autóval érdemes ellátogatni és így tízen osztoztunk a kisbusz árán. Lettünk volna tizennégyen is, de ennyi embert a bérelt kocsiba nem engedtek beszállni, holott ugyanilyen kocsiba, ha egyenként fizetnek 30 utast is elvisznek máskor.

A táj valóban festői volt, de a rizs zöldje még nem volt az igazi, ezt viszont nagyon nehéz jól időzíteni. Palaui kiruccanásunk indító oka, éppen a rizsföldekhez kötődik. Egyrészt nem akartuk a Fülöp-szigeteket magunk mögött tudni, amíg ezeket a különlegesen szép völgyeket nem látjuk és így új vízum kellett, másrészt az idő még túl korai volt a rizsszezonra. Ezért elmentünk Palaura nyaralni.

    Falu a rizsteraszok közepén

A különböző völgyek és katlanok közt mindenütt helyi klíma van, tehát néhol hamarább elkezdenek ültetni, másutt csak később. Sőt, helyenként évi kétszer aratnak, néhol csak egyszer. Batad ebből a leghidegebbek közé tartozik, tehát itt ültetnek legkésőbb, és itt a legmagasabbak és talán a legszebbek a rizsteraszok. Persze erre azt is mondhatnánk, hogy így legalább sok fázist láthattunk, a bevetetlen barna földeket, az ültetést és az új életre kelő zöld dugványokat a kőfalak között. Hatalmasat kirándultunk a völgy fenekére, ahol meg lehetett fürödni egy szép vízesés alatt, majd vissza a hágó túloldalán várakozó fuvarunkhoz.

Végre rendesen kialudtuk magunkat, délután pedig körülnéztünk a város környékén, amit szintén rizsföldek vesznek körül és van néhány pontja a völgynek, ahol szép kilátás nyílik. A következő nap kicsit tartalmasabban telt, amikor oldalkocsis motort béreltünk. Nehezen hajlott rá a sofőrünk, hogy mindkettőnk bepréselődhessen az oldalkocsijába, de utólag beláttuk mégis hallgatni kellett volna rá. A vezető nyomta a gázt rendesen a földúton. Egy másik völgyben szintén lehetett kicsit kirándulni a földgátakkal megtámasztott rizsteraszok közt és a völgy végében melegvizes forrásban fürödni. Itt már több héttel a batadi előtt járt a megművelés, már sűrű élénkzöld rizsmezők közt kóboroltunk. Végül visszafele kitetettük magunkat a város előtt és kerülő úton hazasétáltunk – a rizsteraszok közt.

Reggel indultunk új helyek felé Sagadába, de még mindig a rizs bűvöletében. Zsúfolt Jeepney-ben zötykölődtünk három órát, majd kis várakozás után átszálltunk egy másikra, ami hirtelen annyira megtelt, hogy nekünk csak a tetőn maradt hely. A csomagtartó fémrácson kiklopfoltuk a sejhajunkat, egy óra kínlódás után elgémberedve lekászálódtunk. Kerestünk egy megfelelő szállást, ami egészen szépnek bizonyult és még a konyhát is használhattuk.

    "Fejeket lehúzni!" - Utazás a Jeepney tetején.

A batadi kiránduláson megismerkedtünk egy süketnéma lánnyal, aki egyedül utazgat a világban. Egész utazásunk alatt ő jelenti számunkra a talpraesettség mérőfokát. Francia létére angolul egészen jól tudott szájról olvasni, amúgy kézzel-lábbal és papír-ceruza segítségével kommunikál. Akkor is volt mellette néhány segítő lélek, amikor Sagadában viszontláttuk (épp barlangászni volt) és akkor is, amikor sok hónappal később egy másik országban ismét összefutottunk (épp búvártúrát tervezett).

Sagada két dologról is hírnévre tett szert. Az egyik a temetkezési szokásuk, a másik – a rizsterasz. A kelet felé néző sziklafalra lógatott és barlangban elhelyezett fakoporsók ilyenformában való elhelyezésére a lezúduló eső miatt van szükség, a földből az eső kimosná. A tetemeket mumifikálták, a virrasztás alkalmával a halottat néha székre ültették, amit általában a temetés után a koporsója mellé függesztettek, hogy utána már senki ne használja. A koporsókat gyakran gekkókkal díszítik, ami a hosszú élet, béke és gazdagság szimbóluma. A spanyol hittérítők megjelenésével a hagyományos temetkezésnek véget vetettek, de a földbe való beásás nem állta ki az idő próbáját, így most a keresztény rítus szerint föld fölé teszik a koporsót.

A karsztos vidék hosszabb, járható barlangjait megnyitották a turisták előtt is és mi is kedvet kaptunk, hogy kicsit kússzunk-másszunk a föld alatt. Átbeszéltük a dolgot a turista irodával: sisakot, lámpát adnak, nekünk csak túrafelszerelésben kell jönnünk. No és milyen lesz a világítás, okoskodott egyikünk. Erre megnyugtatásként megmutatták, hogy egy nagy fényerejű kézi benzinlámpa (bányászlámpa féle) lesz. Ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Hogy lehet rendesen barlangászni, ha egyik kezünkben lámpa van? Ó, hát ezt csak a vezetőnek kell cipelni, hangzott megint a megnyugtatásnak szánt, ám ellenkező eredményű válasz. Végül sikerült kiharcolni, hogy legalább fejlámpát kapjunk mindketten, ígértek kettőt, végül csak egy lett belőle és így vágtunk neki a barlangnak. Az átmenő barlang mindkét végét temetkezésre használták és a kijáratok előtt kiszélesedő termekben néhány cseppkövet is lehetett látni. Mivel nekünk két lámpánk volt, az ígért 3 óra helyett, fotózással együtt csak háromnegyedet töltöttünk a föld alatt. Valószínűleg nagyon bosszúsak lettünk volna, ha nagyobb csoportba kerülünk és az egyetlen lámpa mellett kell mindenkit megvárni egy-egy mászós helyen. Mondanom sem kell, a filippínókra nem jellemző a barlangászás, sem a kirándulás. A barlang szép volt, de a kulturális emlékein kívül egyáltalán nem különleges. Ajánlottak volna még egy másik barlangot is, amelytől az iménti tapasztalatok, az előbbinél többszörös ár és az ellentmondásos leírások visszatartottak. Állítólag gyönyörű kristálybarlang, ami le van zárva, nem látogatható, de ők le tudnak vinni. Gyönyörű, de azért zárták le, mert az emberek széthordták a kristályokat. Akkor miért menjünk oda?