Közlekedés

    Egy kép, ami többet elmond a közlekedési helyzetről ezer szónál.

Az ország területének csak kis részét látogathatják külföldiek. Ezekre a helyekre repülni, vonatozni vagy buszozni lehet. Mi, fáradtságot nem kímélve a buszos verziót választottuk. A vonat amennyivel lassúbb, annyival drágább, a repülőnél pedig a külföldiektől kért ár és a biztonság is ijesztő. Első kézből hallottunk olyan esetről, hogy a leszállás kényszerleszállásra sikeredett egy belföldi légi járattal és a homokbuckák állították meg a gépet.

    A 2 dolláros kézzel kitöltött vonatjegyünkhöz útlevélre is szükség volt

Csak Bagan és Mandalay között kaptunk nappali buszt. A többi helyen a távok és az útviszonyok egész éjszakát kívántak. Minőségben a ranguni buszok a legjobbak. Kényelmes, hátradönthető székek (na, nem vízszintesre, csak a megszokott mértékig), légkondi (tehát itt is szükség volt a sapka, sál, kesztyű, bunda védőeszközökre, mert hibernálták az utazóközönséget). A távolabb fekvő vidékeken csupa kivénhedt japán buszokat találtunk. Ezeket még átfesteni se volt igényük, változatos japán feliratok hirdetik, hogy hol használhatták őket 20 évvel ezelőtt. Örültünk, hogy sehol nem robbantunk le és balesetet sem szenvedtünk. Ám láttunk út szélén felborult, égő teherautót, ami mellett mindenki nemtörődöm módon elhaladt. A maximális férőhellyel ellentétben legalább másfélszer annyian utaztunk, nem számítva a csirkéket, kakasokat és rizses zsákokat. Az éjszakai buszjáratoknak meg van az az előnye a diktatúra szempontjából, hogy az út környékét alig lehet látni. A hátrány, az utasok szempontjából, hogy rendszerint hajnali 3-5 között tették ki a szűrünket az út szélére. Még akkor is ezt az érkezési időt tartják, ha ezért kora délután kell elindulni. Még véletlenül se lehet emberi időben megérkezni. Aki nem tudott vagy akart szállást foglalni magának, az malmozhatott pár órát, amíg az emberek elkezdték a napot.

    Városi közlekedés

    Távolsági közlekedés

    Faluközi alkalmi járat

A motorozáshoz használt sisakok a világháborús időkre emlékeztetnek, amikor vékony fémlemezből bili alakúra hajlított fejfedőket viseltek. Lehet, hogy tényleg világháborús relikviákkal szaladgálnak a fejükön, vagy visszamaradt neonáci export termék?

Bár a közlekedéshez csak közvetve kapcsolódik, az utak annyira porosak, hogy az emberek haja két napon belül elképesztően koszos lesz. Érdemes vagy kendőbe burkolózni és/vagy naponta hajat mosni.

Szállások

A burmai recepciókról azt kell tudni, hogy sosem kérdezik meg a vendégtől, meddig szeretnének maradni. Ennek az a következménye, hogy a déli kiköltözésig azt hiszik, tele vannak és aki ez előtt próbálna szobát keresni magának, azt lelkes „full” felkiáltással elzavarják. Így a legkényelmesebben dél elmúltával keresgélhet az ember, de ennek ellentmond, hogy a távolsági buszok hajnal előtt érkeznek. A szervezetlenséget mutatja az az anekdota, ami egy másik utazóval történt meg. A szállásra érkezve a neve hiányzott a táblán feltűntetett foglalók közül, tehát hiába telefonált, nem jegyezték meg őt. Szó szót követett, míg egyszer csak a recepciós letörölt a tábláról egy ismeretlen nevet és mutatott egy üres szobát.

Egy másik jellegzetesség, a túlárazottság. Nem egy utazótól hallottuk, hogy néhány évvel ezelőtt ugyanannak a hotelnak ugyanazon szobájáért most háromszor annyit fizettek és a szobán szemmel látható karbantartást nem végeztek, sőt. A nemzetközi vérkeringésből való kizártság azt eredményezi, hogy ugyan elkérik azt az árat, amit más országokban, de a hozzá tartozó szolgáltatási szint fenntartásával már nem törődnek vagy fogalmuk sincs róla mi lehetne az. Egyáltalán, külföldiek csak külön engedéllyel rendelkező helyen szállhattak meg, emiatt a kínálat hatalmilag visszafogott. Internetet természetesen csak olyan helyen láttunk, ami a külföldi turisták körében (a Lonely Planet miatt) népszerű volt, de ezekre a helyekre mi csak elvétve jutottunk be.

Pénz

Az első úticélunk a hírhedt burmai pénzváltás volt. Átvergődtünk az utcákon a járhatatlan járdákon és ellenálltunk a ránkakaszkodó pénzmaffiának, hisz még nem ismertük a helyi bankjegyeket. Egy hivatalos helyre érve kiderült, hogy az árfolyam nem annyira rossz és a kezükbe adtuk az amerikai dollárt. Ez az a pont, ahol minden eldől. Egyrészt az, hogy a bank alkalmazottjai mennyire szakértők és mennyire élnek vissza a helyzetükkel, másrészt az, hogy lesz-e pénzünk. A bankjegyet átvéve fogták, kb. öt percig nézegették kb. öten, először egyik, majd másik oldalát. Nagy nehezen megszületett a döntés, hogy ez nem megfelelő, kérdésünkre elmondták, hogy ketté volt hajtva. Szóval semmi kosz, semmi gyűrődés, semmi hajtásnyom nem lehet. Sőt, a „gyűjtőknek” tiltott sorozatszámaik (régebbi kibocsátások) is vannak, ezeket nem fogadják el. Ráadásul minden címletnek külön árfolyama van, a kisebbeknek rosszabb. Ha legalább egy helyen láttunk volna UV lámpát, egy szavunk se lenne, de ez így inkább burleszk. Mivel az embargók miatt az ország teljesen ki van zárva a nemzetközi pénzforgalomból, a fentiek kapcsán csak arra tudtunk gondolni, hogy az állami szintű feketekereskedelemhez kellenek a ropogós „kápé” százasok. Általában a szállásokért dollárt kérnek, ritkábban a helyi pénzt, a kyat-ot. Itt egy kicsit elnézőbbek a hajtogatást illetően, de a tapasztalatokból okulva mi is szigorúan kicseréltettük a visszajárót, ha nem volt megfelelő.

Ami igaz a dollárra, az már egyáltalán nem igaz a kyat-ra. Ezekből egyre lehetetlenebb állapotú példányokkal találkoztunk. Az első bankban még a gyárból kijött sorozatot kaptunk a szigorú rostán átment dollárunkért. Nem volt esélyünk visszavágni, hogy mi is ropogós kyat-ot kérünk ám a ropogós dollárért. Később azonban a használt bankjegyek váltak általánossá és a kis falusi piacokon olyan példányokkal lehetett találkozni, amihez már nem szívesen nyúlt az ember. Olyan koszosak voltak, hogy a színe már nem látszott, a szám is alig, de a helyiek magabiztosan kezelték. Amikor cellux szalaggal volt az egész több helyen összeragasztva azt még elfogadtuk, amikor viszont már egy nejlonzacskó tartotta össze a ragaszthatatlan foszladozó bankjegyet, akkor már azt mondtuk, ilyennel nem akarunk vesződni és kértünk egy kategóriával „épebbet”.

Az aktuális burmai bankjegy címletek teljesen hagyományosak, ám ez nem volt mindig így. A 9-es számhoz kedvező babonás hiedelmek társulnak. Maga a szám („ko”) bamarul azt is jelenti, hogy „oltalmat kérni az istenektől”. (Milyen frappáns, hogy erre külön szavuk van.) A diktátor szintén hihetett a babonákban, ezért vezette be a 90-es és 45-ös címleteket. A 45-ös címlet még véletlenül sem azért lett, mert a 90 fele, ez így csak fél szerencsét jelentene, hanem mert a számjegyeinek az összege 9! Ha már ilyen közel kerültek a 9-cel való oszthatósági szabályhoz, az a szokatlan, hogy ezt a sort a 90-ven többszöröseire nem folytatták. Ezen felül még a következő címleteket láttunk a bolhapiacon, amik bevezetéséhez sajnos nem ismerjük a háttér sztorit: 15, 25, 35, 75. A 25 még néha a 100-as rendszert használó országoknál is előfordul, de a 35 minden tekintetben kilóg a sorból – a többi legalább a 15 többszöröse.