Sokat rágódtunk azon, hogy el merjünk-e menni a csodaszép Palaura. Az alábbi kép sokáig volt egyikünk háttérképe a munkahelyi számítógépen, motivációt adva az úthoz. Aztán mire elindultunk Magyarországról, már le is mondtunk róla az ország és a repülőjegy drágasága miatt. Sok apró mozzanat végül mégis abba az irányba vitt bennünket, hogy megvegyük Manilából a jegyet a repülőre – nagyot nyeltünk, a kérdés eldőlt. Az utolsó lökést az adta, hogy a Fülöp-szigetekre belépéskor kapott 3 hetes vízum nagyon rövidnek bizonyult az ország látnivalóihoz képest és ez a kiruccanás lehetővé tette, hogy még egyszer visszatérjünk. Kicsit drága módja a vízumhosszabbításnak, de megérte. Palau leghíresebb helye, a Seventy Islands, amely a légifotón látható, ám halandó ember számára nem látogatható, sajnos. Egyedülállóan szigorúan védett rezervátum, ahol a teknősök zavartalanul szaporodhatnak és velük együtt minden más vízi élőlény is. A reményünk, hogy majd a repülőről nappal láthatjuk, szertefoszlott, mivel sötét éjszaka volt, mikor Kororban kiszálltunk a gépből.

     Sajnos, ez nem a mi képünk

Az utazás nem indult zökkenőmentesen. Az amerikai légitársaság gépének valami műszaki gondja akadt, ezért a késő esti járatot jóval az indulás után törölték. Annyi előnye volt a nagyon nem fapados járatnak, hogy szállodába tettek. A szoba és az ételek első osztályúak voltak, más viszont nem. A minibárt orrunk előtt lakatolták le – fő a bizalom –, és internetezni nem tudtunk, így a lefoglalt szállásunkra se tudtunk írni, hogy ma ne várjanak. Ez lett volna az első szállásfoglalás eddigi utunk során, így foglaljon az ember előre!

     Mindenre jut idő

Egy napot a városon kívül eső búvárbázisok felkutatásával töltöttünk, végül gazdasági megfontolások miatt azt a verziót választottuk, hogy helyi tömegközlekedéssel áthajózunk Peleliura, ami közelebb van a merülőhelyekhez. Félórával indulás előtt megérkeztünk a kikötőbe, az emberek kezdtek gyülekezni. A Fülöp-szigeteken már megedződtünk annyira, hogy tudjuk, nem szabad semmit sem a véletlenre bízni. A kikötőben töltött idő alatt gondoltuk, megkeressük a búvár felszerelésünket, amit a bázison már kiválasztottunk, felpróbáltunk és takaros kis csomagba összeraktunk, hogy kivihessék nekünk a hajóhoz. Hiába akartuk most megkeresni, a csomag nem érkezett meg. A megkérdezett emberek egyike – történetesen a tulaj lánya – végül felhívta nekünk a bázist, ahol észbe kaptak, és lóhalálában odahozták a hajóhoz a felszerelésünket. Szerencsére minden meg volt. Minden jó, ha a vége jó – a búvárvezető örömében sodort egy kis füves cigit magának.

    Pletyka a hajón

     Zátony partközelben

     Sziget szegély

Meghúztuk magunkat a számunkra elérhető legolcsóbb helyen, a bázis peleliui fészerében, amit vendéglátásra alakítottak át. Volt egy emeletes ágyunk, két műanyag székünk és egy hozzávaló asztalkánk, no meg közös fürdő meleg zuhannyal. Több nem is kellett. A napi búvártúrák innen indultak, közeli helyekre.

    3x3 m-es apartmanházunk

A település csak néhány házból állt, szerencsére akadt egy hely, ahol adtak nekünk meleg ételt is, meg egy kis bolt. Ezen a szigeten az egymástól független tanyákon kívül csak a dzsungel található, ami már benőtte a japán megszállás emlékeit. Itt zajlott a II. Világháború egyik sorsdöntő csendes-óceáni ütközete. A háborús emlékeket szigorúan védik, ezért néhány kilőtt japán tank és a szétbombázott vasbeton főhadiszállás épülete békében pihen a dzsungelben.  

Másnap reggel pedig indulhatott is a hajó, hogy megtegyük a legizgalmasabb merüléseinket. Igazán pazar látótávolság fogadott. Megnéztünk egy-két blue hole-t, ami mély üreg a mészkőaljzatban, a nevét onnan kapta, hogy a mélység miatt az üreg sötétkék a környező világoskék vízben. Ezekből mindig volt egy kivezető alagút a nyílt tenger felé. Itt-ott cirkált egy-két szirti cápa és az állatvilág is változatos volt, de nem túl különleges. Az igazi áttörést Blue Cornernek nevezett helyszín hozta, ahol a tenger áramlása miatt az állatvilág elképesztő. A legérdekesebb ponton az áramlás annyira erős, hogy helyenként sziklába akasztott, kampóra kötött madzag végén fityegtünk és az arcbőrünket lobogtatta a sodrás. Itt tízesével lehet látni a kisebb, zátonyokon cirkáló szirti cápákat, rengeteg napóleonhalat – sosem látott méretben –, papagájhalakat és teknősöket. A csíkos barrakúdák csoportokba verődve álltak. Az időzítés úgy hozta, hogy egy másik helyen pont elcsíptük a vörös sügérek ívását. Tömött menetben, vízben kígyózó szalagként úsztak. Annyi volt belőlük, hogy eluntuk nézni, maguk közelébe azonban nem engedtek embert.

     Oxycirrhites typus (hosszú orrú sólyomhal)

A merülések magyarázatát itt sem ragozták túl, ami talán a néhány filippínó merülésvezetőnek „köszönhető”. A búvárkártyánkat például senki nem kérte. A merülések előtt egy-két mondat volt az eligazítás és már mehettünk is. A kampó használatának a rejtelmeit azért tisztességgel ismertették; kikötés után fel kell fújni a mellényt, hogy ne a talajon pattogjon az ember a sodrásban és a végen persze kiengedni kiakasztás előtt. A legviccesebb eligazításban lesajnálóan annyit mondott, hogy „csak korall”. Volt viszont néhány ötlet, amit itt láttunk először. Gyermekjátékként ismert az a rajztábla, amire azáltal lehet írni, hogy összenyomódik a tábla két rétege. Ilyennel felszerelve hirdette az egyik üregnél, hogy itt látható a „diszkó rák”.

     Sügérek vonulása

A három nap peleliu-i merülés után a kompmenetrend miatt visszajöttünk, de egyikünk egy másik búvárbázissal még merült egy napot. A korábbi japán bázisnál már nem kaptunk helyet, mert befutott egy hónapokkal előre bejelentkezett japán csoport. A másik bázis viszont azzal a plusszal bírt, hogy a közelükben volt egy víz alatti barlang, ahova csak ők vittek túrákat. A barlang csak félig volt víz alatt, négy levegős terme volt, amelyek között rövidek voltak az átúszások. Az időzítés remek volt, mert pont apálykor mentünk, amikor a legtöbbet láthattuk a cseppkövekből.