Malajziába két ízben mentünk, az első részben Borneón utazgattunk, a másodikban a kontinensen. Hallottunk olyan tájékozatlan maláj véleményeket, miszerint Borneón az emberek még nem jöttek le a fáról. Ám nekünk, a Fülöp-szigetek után, merőben más benyomásunk támadt az országról.

Ugyan sokkal nehezebben értettük meg magunkat, mert angolt már jóval kevesebben beszéltek a Fülöp-szigetekhez képest, az ország fejlettsége mindkettőnk számára a meglepetés erejével hatott, az utazás kényelmessége nagyot nőtt. Kota Kinabalu reptere és tömegközlekedése felveszi a versenyt az európai városokéval. Mivel a második világháború pusztítását a városban három darab épület vészelte csupán át, az épületek és a városszerkezet unalmas, sivár beton raszter. Mi csupán annyi időt töltöttünk itt, míg a Kinabalu megmászásához elegendő információt és elemózsiát összeszedtünk.

A forró városból felbuszoztunk a Kinabalu nemzeti park bejáratáig, ahol szállást kerestünk néhány estére, aztán visszamentünk a parkba, hogy tájékozódjunk. Nem az első találkozás volt ez a hegycsúcs látványával, mert pár nappal korábban a repülőben ülve még pont elkaptuk, ahogy a lebukó nap sugarai megvilágítják a hegyet. Különleges látványa miatt az őslakosok úgy vallották, hogy őseik szelleme itt nyugszik. Ezért aztán, amikor Low első ízben a csúcs meghódítására keresett maga mellé hordárokat, a helyi lakosok lelki nyugalmát állatáldozatok bemutatásával kellett megnyernie. A csúcshoz közeledve egyre több áldozatot kellett bemutatniuk. Állítólag még manapság is minden évben feláldoznak hat csirkét, hogy az ősök lelkei békében legyenek a kirándulóktól.

Ma már mindenfelé azzal a szöveggel reklámozzák a hegyet, hogy a „legkönnyebben megmászható hegy”, ami így önmagában elég értelmetlen szlogennek tűnik, mégis csak egy 4095,2 m magas csúcsról van szó ­– ahogy ezt furcsa módon mindenütt tizedes jegyig hangsúlyozzák. Ami még ennél is többet számít, hogy Kinabalu prominenciája a világon a 20. legmagasabb, tehát igen előkelő helyre kerül, ha azt nézzük, hogy környezetéből melyik csúcs magasodik ki legjobban. Amire a furcsa reklámszlogen célozni kíván, az a hegy magassága, jelentősége és emellett a felvezető út relatív egyszerűsége, mert a hegy pusztán kellő edzettséggel és kitartással megmászható.

Továbbá kellően vastag pénztárcával, amit rendszerint kifelejtenek az előbbi listából. A csúcsot 2 nap alatt szokás megmászni, ehhez egy igen drága szállási lehetőséget kell igénybe venni 3200 méteren. Mivel általában a hegycsúcs már délelőtt felhőbe burkolózik, a vezetett túrák a második nap napfelkeltére érik el a csúcsot. „Legkönnyebb hegy” ide vagy oda, vezetőt azért mindenkinek kötelező fogadni, ezt törvény írja elő, úgyhogy most mi is beadtuk a derekunkat. Az előre foglalás hiánya és a költségek miatt is az egynapos mászás mellett döntöttünk, amiről néhány barátunktól hallottunk korábban. Erről ellentmondásos híreket hallottunk, még Kota Kinabaluban is, de a dolog lehetséges, ám ekkor fokozottan igaz az edzettség, de különösen a kitartás szükségessége.

Első próbaként a megérkezésünkkor a nemzeti park egyik őrét meg kellett győznünk arról, hogy komoly az elhatározásunk, miszerint egy nap alatt szeretnénk felmenni a csúcsra. Csak napi 4 embernek engedélyezik az egy napos mászást. Ez a parkőr, aki szemrevételezte a fizikai képességeinket, a következőkben kitartásunkat tesztelte. Azzal próbált lebeszélni, hogy abban az évben minden tízedik egynapos mászó volt csak sikeres, és nő még nem volt köztük. Továbbá közbenső szintidők vannak, amit ha nem tudunk tartani, vissza kell fordulni az adott ponton. Mivel ketten vagyunk elég, ha csak az egyikünk nem bírja, akkor is mindkettőnknek fel kell adni. Ezen felül holnapra már mind a 4 hely foglalt, és napközben úgyse látnánk semmit csak ködöt, menjünk inkább 2 napos túrára. Szerintünk ez mind csak az elbizonytalanítás része volt. Az éjszakánkat azért kétségek közt töltöttük, hogy felmehetünk-e másnap, mégis összeállítottuk a motyónkat, amit reggel hátunkra vettünk és indultunk regisztrálni.

A bejárathoz érve szomorúan vettük észre, hogy egy kiránduló már ott ül a kispadon és várja a park kinyitását. Minden kiránduló az esélyeinket csökkentette, hogy a napi négy közé bejussunk. Kivártuk a reggeli jelentkezés végét és nagy reményekkel bementünk az irodába megtudni, hogy mi is regisztrálhatunk-e. Szerencsénk volt, mert a padon ülő srácon kívül más nem jelentkezett, tehát megint egy fokkal közelebb kerültünk a csúcs megmászásához. Annyira azért nem voltak segítőkészek, hogy felvilágosítsanak, kettőnknek már nem szükséges külön vezetőt fogadni, mert az ausztrál fickóhoz mi is csatlakozhatunk, ezért öten indultunk útnak, először autóval a turistaút kezdetéig, aztán már csak gyalog.

   Mókuspatkány

A következő próbatételtől féltünk a legjobban, ugyanis az erdőhatár peremén lévő turistaházhoz, Laban Ratához adott időre fel kellett jutnunk, különben visszafordítanak. Ezt persze egyikünk sem akarta, az ausztrált csak Laban Rata előtt értük utol, de mi is rendesen kapkodtuk a lábunkat, alig engedélyeztünk magunknak egy kis pihenést. Nagy kő gördült le a szívünkről, mikor végre felbukkant a ház, körülötte sok ember szerte a fűben hevert, ők már visszatértek a hajnali csúcshódításból. Innen felfelé már csak kopár sziklák úsztak a ragyogó napsütésben, ezért nagyon meglepődtünk, amikor valaki csalódottan mesélte, hogy hajnalban a hegy ködbe burkolózott és nem volt sok értelme felmászni.

Pihentünk egy hosszabbat a ház előtt, néztük, merre másznak a hegy egy kis szakaszára épített fizetős via ferrátán, aztán mi is útnak indultunk. Lassan minden embert magunk mögött hagytunk, ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk a csupasz sziklákon. Levegőt egyre nehezebben vettünk, már alig vártuk, hogy az utolsó szakaszt jelző fennsíkra érkezzünk. Egyre hosszabbakat pihentünk, de végre elértük az utolsó kaput, innentől egy enyhén emelkedő kőtábla síkságon mentünk, amiből fantasztikus alakú sziklatornyok emelkedtek minden irányban. A legmagasabb pont az első mászóról elnevezett Low-csúcs. Nehezen lehet betelni a látványukkal, így volt mire fogni, hogy miért álltunk meg lépten-nyomon. Vicces módon pont azt törte le a legkevésbé a magashegyi betegség, aki a kezdetkor a végén caplatott és hármunk közül a csúcsot is ő kaparintotta meg. Érdekes módon kettőnk vezetője elunhatta a léghiánnyal való küzdésünket, mert szó nélkül otthagyott minket és csak a csúcson várt be. Nem örültünk ennek az önzőségnek, hisz bármelyikünk rosszul lehetett volna, míg ő távol volt és nem ezért fizettük. No, semmi ilyesmi nem történt, csak az ausztrálunk fetrengett igen haloványan a dicsőséges csúcsfotóink hátterében. Megettük a győzelmi csokinkat, gyönyörködtünk a hihetetlenül szép napsütésben és örültünk a hallatlan szerencsénknek. A fogadott vezetőink ránk szóltak, hogy már jóval elmúlt a határidő, de mi már semmit sem bántunk.

    A jobb oldalon a legmagasabb pont a Low-csúcs

Mikor elindultunk lefelé, nagyon tiltakoztak az izmaink, de menni kellett. Visszaérve Laban Ratához leerőltettük a torkunkon az ebédünket, a magasság elvitte az étvágyunkat. Ezután már csupán gurulni kellett lefelé, az ausztrálunk pedig biztos szégyellte, hogy úgy lekonyult odafent, mert szinte futótempót diktált egész az út végéig. A menetet csak egyszer szakítottuk meg, amikor egy majom lepett meg minket egy közeli fán. Leérve a turistaút aljára, elelmélkedtünk a kiállított táblákon, amin a Kinabalu futóverseny győztesei és az általuk futott idő volt feltüntetve. Elég elképesztő volt, hogy amit mi 11 óra alatt csináltunk meg és a végén hadirokkantnak éreztük magunkat, azt valaki 3 órán belül teljesíti. A vezetőnk, aki heti két-háromszor felmegy a hegytetőre, azt állította, hogy még így is edzenie kellene, ha megint nevezni akarna a versenyen.

Itt pillantottunk meg egy kiragasztott papírlapot, amin egy nagyon különleges virágot hirdettek. A raflézia (Rafflesia arnoldii) Borneó sűrű erdejének mélyén nő, a világ legnagyobb és talán legbüdösebb virága. Bár ellentmondó kijelentéseket olvastunk arról, hogy az aranyérmet a méretet tekintve valóban megérdemli-e, a súlyát nézve azonban ez nem kétséges. Ez a szumós alkatú virág 15 kg-ot is nyomhat, bimbója akár egy évig növekszik, de virágja pár napon belül elhervad. A rothadó húst idéző szaga segítségével rovarokat vonz magához, amik a megtermékenyítéshez szükségesek. Nagyon megörültünk a hirdetésnek, mert így legalább biztosan rátaláltunk. A gombákhoz hasonlóan nincs szemmel látható törzsük vagy levelük, csak az alkalmanként nyíló virágjuk. Emiatt is fedezték fel csak viszonylag későn, a 19. század második felében.

    A hatalmas bimbó két fázisa ...

    ... és a 76 cm átmérőjű virág