A turisták az Inle-tavat Mandalayből egy éjszakán át tartó zötykölődéssel közelíthetik meg buszon. A két magyar lány, akikkel még Karácsonykor találkoztunk, sokat meséltek nekünk erről az útról, amit ők a tótól visszafelé tettek meg, friss volt számukra az élmény. Így fel voltunk készülve a széksorok közt ülő, csirkéket kosárban szállító emberekre, a lábak alá polcolt hatalmas rizses zsákokra, az ablakok kitárására a fagyos huzat ellenére és a kanyargós utakat gyomorral nem bíró utasokra. Ezek önmagukban is elegendő bosszúságot tudnak okozni, de a két lány széke úgy volt kiképezve, hogy a hátsó ajtós felszállás esetén a széket előredöntve több helyet lehessen csinálni. Ebből az következett, hogy minden nagyobb fékezésnél ülésestül az előttük lévők nyakába borultak. A hallottak után biztosra mentünk, és az ügynöknél foglalt jegyet a harmadik sorba kértük. Amikor felszálltunk a buszra, jött a sofőr, hogy nem ülhetünk oda, ahova a jegyünk szól és elkalauzolt bennünket a billenős székhez, mondván az jó lesz nekünk. No, több sem kellett, tanultunk más kárából és nem álltunk kötélnek a helycserét illetően, még akkor sem, mikor láttuk, hogy a többi külföldi hátul egy kupacban tömörül, mi meg egy angol tanárnővel elől. Nem sikerült megtudnunk, miért nem ülhettünk volna arra a helyre, ahova a jegyünket vettük.
Nem hiszem, hogy bárkinek is a buszon kellemes éjszakája volt és egy szemhunyásnál többet tudott volna aludni. Az angol tanárnőt ráadásul elfelejtették kitenni a kért helyen és szegény kutyagolhatott vissza néhány kilométert a nagy csomagjával az éjszaka közepén. Mi később szálltunk le sok más utazóval együtt és elegendő emberrel, hogy jó áron közösen tudjunk fuvart bérelni a tóparti városkába. Még a turistadíjat beszedő őrbódéban sem gondolták, hogy az anyósülésen ketten fognak utazni, ezért mi féláron bejutottunk. A turistadíj egyfajta belépő (5 dollár), amit a város egyetlen turisták által használt bekötőútjánál szednek és ezzel még csak az utcákat nézheted meg, mert valójában sehova se jelent belépőt.
A szállásért magyar módra jól megküzdöttünk. Volt egy német pár, akik állították, hogy ők telefonon megpróbáltak helyet foglalni, de a rengeteg hotel mind tele van. Ezért, amikor a sofőr beállított az egyik helyre, ahol voltak még szabad szobák, az egész csapat ott maradt, kivéve minket. Mi hajnali öt körül elvitettük magunkat a főutcára, hogy majd ott szerencsét próbálunk, aminek az lett a vége, hogy két óra múlva orrunkat lógatva kullogtunk vissza a zsákjainkkal szobát kérni, míg a többiek békésen aludták az igazak álmát.
A szobánkkal hamar megbarátkoztunk, kicsit szundítottunk, majd felmentünk a tetőteraszra reggelizni, amivel hamar levettek minket a lábunkról. A szokásos banános palacsintát mi felturbóztuk lekvárral, kaptunk mellé még egy kis gyümölcsöt (amit később is meg lehetett enni) és gyümölcslevet kávéval. Ezt a reggeli kombinációt a következő hat napban hagyományossá tettük és mivel jól összehaverkodtunk a felszolgáló lányokkal, az utolsó reggel repetát is kikönyörögtünk. Délig még szunnyadtunk egy kicsit, délután kidugtuk az orrunkat, hogy a hajnali sétánkat kicsit kibővítve újra megtegyük. Visszaérve a szállásra jött a kellemes meglepetés, Szilveszter van! Befizettünk a Szilveszteri bulira, hogy a helyi ünnepi menüt végig kóstolhassuk. Az ételek remekek voltak, a többi vendéggel igyekeztünk összemelegedni, de már éjfél előtt ledöntött minket a lábunkról a kialvatlanság. Hmm, nem voltunk a parti ördögei. Elég annyi, hogy édesdeden átaludtuk a kritikus pillanatot, pedig rengeteg petárda lehetett, sőt, a magyar időszámítás szerint is elkéstünk.
Reggel, amikor még mindenki csak lézengett, mi bicikliket béreltünk, hogy a távolabbi környékkel is megismerkedjünk. Elkarikáztunk Nyaungshwe határába egy monostorhoz, majd a másik irányban egy borászatban kötöttünk ki. A kóstolóra adott borok finomak voltak, de az ígéret ellenére nem akartak rendes adagot adni a nívósabbakból, hát reklamálnunk kellett. Egész sokféle, de kizárólag francia fajtát termelnek, az áraik pedig francia mércével is magasak voltak. Mindenesetre különleges, hogy van egyáltalán helyi bor. A pince megnézése alatt újabb érdekességre találtunk, erdőbényei hordókon akadt meg a szemünk! Sajnos, a pincén körbevezető leányka nem nagyon beszélt angolul, és a borászathoz is annyit értett, hogy melyik kulccsal kell nyitni-zárni a pince kapuját, így nem tudtunk erről bővebben beszélgetni. A pince a hegyoldalba volt bevágva, viszont légkondi nélkül ez is kevés lenne.
A harmadik napon csapódtunk egy nagyobb német társasághoz, kibéreltünk egy motoros csónakot és kivitettük magunkat az Inle tóra, megnézni a híres halászokat, akik különös lábbal evezős technikát fejlesztettek ki, hogy a kezükkel szabadon matathassanak a hálón és állva jobban lássanak előre.
Egy őszinte mosoly – munka közben!
A sekély tó számos falunak ad otthont. A cölöpökre állított házakhoz lebegő kiskertek is tartoznak. A paradicsomot, babot és egyéb zöldségeket föld nélkül, vízinövényekre ültetik, amit függőlegesen a tápanyagdús vízbe állított bambuszhoz rögzítenek. Kapálni nem kell, kötözni csónakkal járnak ki. A mesés termékenység árnyoldala, hogy a tóra telepített veteményesekből idővel szárazföld lesz, így a tó felületének csökkenését okozzák.
Kikötöttünk egy piactól bő egy órányi járásra a tó partján, hogy egy kicsit kinyújthassuk és felmelegítsük a tó felett fújó hideg szélben elgémberedett tagjainkat. A lehetőséget megragadva egy félreeső helyet kerestünk a szükségletünk elintézésére és találtunk egy viszonylag zárt, bambuszból épített csónak garázst. Odáig már nem terjedt az eszem, hogy a küszöbön túl nem lesz szilárd talaj, ha még úgy is néz ki, és a tudatlanok biztonságával léptem be. A látszatra szilárd sár a lábam alatt ellenállás nélkül besüppedt és ha nem kapom el idejében a szemöldökfát, nyakig eltűnök az ingoványban. Ahogy kihúztam a lábamat, térdtől lefelé három centi vastagon tapadt rá a vörös sár, ami egyszerűen lemoshatatlan volt, a színe egyből beleivódott a textilbe. Ezek után a vásár már egyáltalán nem volt izgalmas, viszont finom kókuszos és édes babos fánkokat szereztünk ott.
A hajótúra alatt különböző mesterségeket űző házakban lehet megállni, persze az egész a turistákra van kihegyezve. Lehet látni szivarkészítést (az illata finom fűszeres volt és nem dohánylevélből készült), ezüst- és kovácsműhelyt. Ami jobban megosztotta a társaságot, a hosszú nyakú nők voltak. Ők Mianmar és Thaiföld területén élnek elszórt falvakban, a tóhoz csak a látogatók kedvéért hozzák le őket, mivel burmai területen a tiltott zónába esnek. A kultúrájuktól idegen szemmel nézve hasonló gondolatok ébrednek, mint amik a burkába öltöztetett nők láttán. A kettő közt az viszont nagy különbség, hogy a hosszúnyakúaknak már nincs visszaút, ha egyszer elkezdték - ha akarnák sem. A megnyúl nyak és az elgyengült nyakizmok miatt életveszélyes abbahagyni a nyakspirál viselését.
A lótuszszövésről mi még hírből sem hallottunk, mielőtt találkoztunk volna vele. A készítésének folyamata hasonló a selyeméhez, de itt hernyók helyett a lótusz szárából kifejtett leheletvékony szálból pödrik a fonalat. A kész termékek nem voltak annyira puhák és simák, mint a pamut, vagy a selyem, de lehet, hogy ez csak technika kérdése. Mindenestre, annyira egyedi, hogy a Buddha szobrokra külön készítenek lótuszból öltözetet.
Az ezüstműveseknél megcsodálhattuk a híres burmai rubintokat. A világ legértékesebb rubintjait Mianmarban bányásszák, természetesen a bányák környéke külfildiek számára megközelíthetetlen. Napi 300 dollárért mehet oda a túrista szigorúan szervezett és korlátozott mozgási lehetőséggel. Gondoljuk a nem megmutatni kívánt részeit messziről elkerülik.
A csónakázás után nagyot vacsoráztunk valami ártalmasból, így a következő napot lábadozással, heverészéssel és WC közelében töltöttük. Nem kellett ennél több, a legközelebbi célpont a tavat ölelő hegycsúcsok egyike lett. Kaptunk egy hevenyészett térképet, fogtuk hozzá a sajátunkat és a köztük lévő feloldhatatlan ellentéttel mit sem törődve bevetettük magunkat a dzsungelbe. Egy ideig volt út, aztán volt kiszáradt, meredek patakmeder, ami kezdett nagyon sziklás lenni, így az első alkalmasnak tűnő helyen nekivágtunk toronyiránt a hegyoldalnak, mert ott már csak nyakig érő fű volt. A darázscsípéssel mit sem törődve, két óra küzdés után kilukadtunk egy földön és onnan a számunkra felbecsülhetetlen értékű útra. Beértünk egy faluba, ahol meghúzódtunk a déli zápor elől, majd lebeszéltük egymást a további felfelé kapaszkodástól. Visszafordultunk és persze az egyikünknek leküzdhetetlen hiányérzete támadt az elmaradt felmenetel miatt, miután láttuk, hogy egy kis zarándok szentély van a szirten. Másnap hajnalban, mielőtt a ranguni buszra felszálltunk volna, mindenképpen be kellett pótolni ezt a hiányosságot.
