Emberek

Az egész mianmari utunkból az északi hegyekben tett kirándulásunk volt a legszebb élményünk, amitől hosszú időre feltöltődtünk az emberek barátságossága miatt. Szépek voltak ezek a napok a maguk egyszerűségében, de mégis nehéz megfogni, hogy pontosan mi miatt. Egyébként is, egy nagyon régóta vágyott álom valósult meg Mianmar meglátogatásával.

Gyakran látni a nyomát egyfajta sárgás színű bőrápoló krémnek, amivel minden reggel bekenik az arcukat az emberek. A gyerekek arcára néha napocskákat rajzolnak. A következő képeken csak ilyen krémmel bekent arcok lesznek, de persze nem mindenki néz ki így az országban, ahogyan ezt nekünk tévesen sugallták az országról korábban látott képek.

Felejthetetlen élmények maradtak azok a pillanatok is, amikor meglátva a fehér utazókat, egy-egy ismeretlen arcán felragyogott az őszinte üdvözlő mosoly és előbukkantak a bételdió rágásától vérvörös ínyek és narancssárga fogak. Mint aki épp egy bödön vérből lakmározott volna be. A dió keltette nyálfelesleget persze az utca porába köpdösik, ami megszáradva is az alvadt vért idézi. Elég bizarr látvány, amíg az ember rá nem jön, hogy kevésbé veszélyes hulladék.

Egyszer úri módra „taxit” (fedett platón ülős pickup-ot) rendeltünk a hoteltől a buszmegállóig, ami egy a várostól távoli útelágazás volt. A kis roncs autó ellenére a sofőr figyelmes és segítőkész viselkedése sokat emelt a színvonalon. Majd egy másik hotelnél felszállt egy nálunk jobban szituált, idősebb pár is. A segítség természetesen nekik is hasonlóan figyelmes volt. És itt következett a szépséghiba az idilli jelenetben. Az új utas valamit kérdezni akart a sofőrtől, aki pár perccel előtte vehette be a bétel adagját. A szája teli volt, az utas előtt köpni mégsem akart, ezért inkább vörös nyállal teli szájjal motyogott valamit, iparkodva, hogy ki ne folyjon a szájából.

Meglepődve láttuk, hogy az építkezéseken, útépítésen a nők is kiveszik a részüket a teherhordásból. Ennek lehetnek államhatalmi okai is, a kényszermunka alkalmazásának hosszú története van az országban. A köveket az út mellett még kézzel kisebb darabokra kalapálták, majd kosárral hordták a szétterített szurokra.

Burma buddhizmusa

Mianmar még mindig a legbuddhistább ország az egy főre jutó szerzetes és az egyháznak szánt adományok tekintetében. Ennek okai természetesen itt is a hagyományokban és az elmúlt évek történelmében keresendők.

Ezen a területen már a 3. század folyamán megjelentek a vallás csírái, de igazi virágzásnak csak a Pagan birodalom fennállása alatt indult. Ekkor nem túl szelíd módon egy szerzetest küldtek a mon királyhoz, hogy a Tripatakát elhozza. Ez erőnek erejével meg is történt és biztonság kedvéért magát a királyt is elhurcolták Baganba. Az ezt követő hosszú évszázadok alatt több-kevesebb támogatást kapott a théraváda buddhizmus. A brit gyarmatosítás külön jogokat nem biztosított a szerzeteseknek, mert az angolok a térítő misszionáriusok pártján álltak. Az ország függetlenedése után a théraváda alkotmányosan elfogadott hit lett, még a katonai vezetés alatt is igyekeztek buddhista vonásokat fenntartani. A diktatúra elleni fellángolások vezetői a szerzetesek lettek, a tűntetések alatt a rendőrség és katonaság velük sem bánt kesztyűs kézzel. A 8888 Forradalom alatt hivatalosan 10-20 fő halt meg, más beszámolók szerint csak a szerzetesek közül több ezren eltűntek, meghaltak.

A buddhista nevelés legfontosabb eleme, hogy a szülők gondoskodjanak arról, hogy fiaik a hetedik életévükben legalább néhány hétre szerzetesnek álljanak. Minden hívőnek meg kell tartania az Öt Parancsolatot és minden novíciusnak a Tíz Parancsolatot. Az állami iskolákat a britek alapítottak először, azelőtt, aki taníttatni akarta a fiát, az szerzetesnek adta. Az ország gazdaságának széthullásával azonban egyre többen kényszerültek a kolostorok kínálta lehetőséget igénybe venni gyerekeik számára. Legközelebb 20 évesen jellemző, hogy szerzetesnek állnak a fiatal férfiak és vannak, akik egész életükre a vallásos utat választják, amikor már 220 szerzetesi szabályt kell követni.

Ételek

Ha hajnalban érkeztünk is a szállásra, reggelit mindig kaptunk. Ez általában benne volt az árában, de nem kell lakomára gondolni. A legfinomabb reggelit a már emlegetett Inle-tónál kaptuk.

Mindenfele megtalálhatóak a currys ételek, de az itteni a curry nem hasonlít az indiai konyhából ismert egyik curry-re sem. Nekünk általában piros őrölt paprikának tűnt, de azért biztos több minden van benne. A burmai curry a legkevésbé csípős Ázsiában. Magyar ízléssel egész kellemes, angoloknak biztos ez is túl sok. A piros paprikára emlékeztető fűszerből következően malac curry néven igazi sertés pörköltet lehetett kapni – rizzsel.

Az egyik kedvenc ebédünket Baganban egy vegetáriánus étteremben költöttük el. Istenháta mögötti helyeken az ember kevésbé eszi a húst, különösen azután, ha látott néhány piacot, ahol ilyesmit is árultak. Itt hatalmas adagokat kaptunk a mogyoróval hintett paradicsom-avokádó salátából, a curry szószos tökből és desszertnek a pirított kesudiós ananászból. Sajnos a biciklidefekt megakadályozta, hogy még egyszer betérjünk ide, pedig egy szép zöld bambusz karperecet is kaptunk emlékbe.

A piacokon a szárított halas részeket kerültük legmesszebbről. Borzasztó szagot árasztottak és nyüzsögtek rajtuk és körülöttük a legyek. Hogy lehet ilyet megenni? Megtudtuk, amikor a hegyekben a vendéglátóktól ezt kaptuk vacsorára. Szerencsére azért megsütötték, így még mi is megettük.

Az Inle-tóhoz érkezve örültünk, hogy finom, friss zöldségekhez, gyümölcsökhöz jutunk. Sajnos az utcai evőkben ezekre kevésbé koncentráltak, ezért saját magunknak készítettünk lime-mal ízesített paradicsom-avokádó salátát ropogós krékerrel. Épp az avokádó szezonban érkeztünk, vettünk is annyit belőle, hogy aztán jó ideig rá sem tudjak nézni. A szilveszteri vacsorára azonban kaptunk ízelítőt sárgaborsó levesből, currys marha kockákból, többfajta salátából és nagyon finoman elkészített sült tofuból.

A környék híres a laktató shan tésztalevesről, ami hófehér rizslisztből készül, és a lébe kerül egy kis zöld spenótféle, kevés hús és egy nagy marék tört földimogyoró. Az egészet savanyú káposztával tálalják, ami csitította a nosztalgiánkat a magyar konyhára.

Desszertek közé soroljuk, de alapvetően reggelire kaptuk mindig a banános palacsintát. Újdonság volt a frissen kisütött, kókuszreszelékkel töltött fánk, amit utazás közben eszegettünk. Mandalay piacán belefutottunk egy tepsiben készített süteménybe, de erről csak annyit tudunk mondani, hogy kókusszal, banánnal vagy édes krumplival (nem édesburgonyával) volt töltve és nagyon hasonlított az otthoni gyümölcslepényhez. Nagy gombócként az otthoni túrófánkhoz hasonló dolgot ettünk. Túró valószínűleg nem volt benne, de valami pótolta az ízét.

Buszállomásokon és utcái kifőzdékben reggelire a kedvencünk a fánkrúd volt. Íze a fánkra, a lukacsossága a lángosra hasonlított. Lekvárt csak akkor tudtunk hozzá enni, ha mi magunk vittünk. A helyiek kínai teába mártogatták a fánkot, amit ingyen és korlátlanul lehetett mellé inni. Nem mi találtuk ki, hanem a helyiektől láttuk, de hamar megtanultuk, hogy a teáscsészét a forró teával öblítik ki mielőtt használnák, mivel a mosogatás jó esetben áztatásból állt. Mi ezt annyival fejlesztettük tovább, hogy a csésze peremét szalvétával jól megtöröltük.

Italok között különleges volt a helyi bor – különleges, hogy készítenek bort és ráadásul nem is rosszat. Az országban csak a termőhely melletti városban láttunk belőle és a reptéren. Itt persze toszkán és bordói borokból is olyan kínálat volt, ami egy otthoni borszaküzletnek is becsületére válna.

A borral ellentétben olcsók és mindenhol megtalálhatóak voltak a helyi rumok és whiskyk. Akár igaziak is lehettek, mert az alacsony meleg területeken a cukornád, a hegyekben az árpa megterem és az angoloktól elleshették a műhelytitkokat.