Amikor pár hónappal az útnakindulásunk előtt kitaláltuk a blogunknak a címét, egyből felmerült bennünk a kérdés, hogy tuljadonképpen mit is jelent a "hetedhét". Sokat mazsoláztuk a netet, de vagy teljesen érthetetlen ősmagyar értelmezésekre bukkantunk, vagy egyáltalán nem foglalkoztak az értelmezők a szó feszegetésével, csak egy általános véleményt tettek közzé. Az egészet összevetve a "hetedhét országon túl" kifejezés a hét magyar törzs területein kívül eső, idegen országokat jelöli. Amikor világgá indultunk, már eleget tettünk jelentés szigorúan vett értelmének, ám amikor a Fülöp-szigetekre tettük a lábunkat, akkor túl voltunk a hetedik országon is utunk során.
Valamivel éjfél után szállt le a gépünk Manilában és mivel a városról nem sok jót hallottunk úgy döntöttünk minél hamarabb tovább állunk. Ezért inkább a reptéren töltöttük az időt reggelig, amíg új repülőjegyet tudtunk venni a további utunkhoz. Még egy óra és már le is szálltunk Busuanga-szigetén, a puszta közepén, Koron városától bő egy órai kocsiútra. Koron a Palawan-szigetcsoportnak északi végén található egyik szigetének legnagyobb faluja.
A hőségben először pénzt vettünk fel, ami azért említésre méltó esemény, mert Manillában a reptéren 4 különböző ATM-ből változatos okok miatt egyet se tudtunk használni és nagyon aggódtunk, hogy itt meg az egész szigeten egyáltalán nem lesz ATM. Némi utánajárás után találtunk egy remek szállást, ahol egy családiház teljes felső szintjét magunkénak tudhattuk, később pedig egy japán lánnyal osztoztunk rajta, akivel amúgy egyszer sem találkoztunk. A búvárkodás előtt egyikünk hajat vágatott. A gyakori áramszünetre a borbély remekül fel volt készülve. Amikor minden fény kialudt egy zseblámpát vett a szájába és ugyanolyan lendülettel folytatta a munkát.
A Koron közelében található apró szigetek közti sekélyebb tengerben egy egész japán flotta süllyedt el a II. Világháború alatt. 1944-ben a Manila-öbölben tartózkodó japán flottából 15-öt az amerikaiak elsüllyesztettek, ezért a maradék 24 japán hajót a bombázók hatótávolságán kívülre menekítették a Koronnal szomszédos szigetek közé. Az amerikaiak sem voltak restek, egy kamikaze akciónak nevezhető bevetés keretében megkísérelték a világ addigi leghosszabb távolságú légitámadását 550 km messzeségből. A japánok épphogy megérkeztek a biztosnak vélt menedékbe és a következő nap mindegyszálig elsüllyesztették a hajóikat. Viszont az amerikaiak gépek közül sem sok tért vissza a bázisra, elsősorban az üzemanyag kifogyása miatt.
Felmértük a Koron nyújtotta búvárkodási lehetőségeket: napi túrákra lehet befizetni, búvárbázis van bőséggel, van miből válogatni. A roncsokból kb. 10 hajó fekszik búvárok számára elérhető mélységben és ebből a 4 legnagyobb a legérdekesebb. Ha a korallok nem lennének elég szépek, ezekkel tud Koron büszkélkedni. Volt azonban egy a fentieken túl is érdekes merülőhely, ahova sajnos nem tudtunk eljutni, mivel azokban a napokban, amikor a városban tartózkodtunk az idő szeles és kiszámíthatatlan volt a záporok miatt. A hely a Katedrális-barlang, vízalatti bejárattal és hatalmas belső légtérrel. A nap bizonyos szakában a fény egy fenti nyíláson át nyalábokat fest a levegőbe.
Tengeri csiga-biga
A túra alatt általában háromszor merül az ember az előre megbeszélt helyeken. Mi két napot merültünk, ez alatt 5 roncsot és egy kis korallos részt néztünk meg, egy alkalomra pedig besétáltunk egy közeli sziget belsejébe. Itt 20-40 m magas, függőleges mészkőfallal körbevett tóra bukkantunk, amiben keveredett a tengervíz és a mélyben felgyülemlett hőforrás édes vize. A kétfajta víz határa zavaros hártyaként válik el, amit thermocline-nak hívnak. A vízfelszín alatt a függőleges sziklafal folytatódott, néhol barlangokat rejtett. A tó alja nagyon puha, könnyen felkavarodó iszap. Nem sok élőlény bír ilyen változatos viszonyokhoz idomulni, de állítólag él itt egy hatalmas barrakuda, amiről el is lett nevezve a tó. A tenger hőmérséklete 27 fok volt, itt persze neoprén ruhában merültünk. A tóhoz a merülésvezetőt követve már csak fürdőruhában mentünk. Itt 29 fok fogadott a felszínen, ami igazán kellemes volt. 25 méter mélyen pedig már 35 fokos volt a víz és ez még folytatódott volna, de nem mentünk lejjebb. Feljövetelkor viszont minden fok csökkenés kellemetlenül hatott és így bármilyen furán is hangzik, a 29 fokot is hűvösnek véltük a merülés végén.
A Barrakuda-tó (fent belülről, lent a tenger felől)
A búvárkodás alatt meglátogatható hajók 10-40 m mélységben fekszenek, egy részükbe nem lehet bemenni, néhányba viszont egész hosszan lehet úszni az egykori rakterek között vagy éppen a tankerhajó tartályában. Egy hadihajón még az ágyúkat és a tengerre leszálló repülők beemelésére használt darut is épségben látni lehetett. A tengerben a látótávolság elég rossz volt, a hajóknak mindig csak részletei voltak beláthatók. Állítólag itt mindig ilyen. A belső terekben viszont már tisztább víz várt ránk.
A búvárbázis felszereltsége átlagos volt, a szervezettség azonban már hagyott kívánnivalót. Az egyik nap nem rakták be reggel az egyikünknek való búvárruhát, ami meg még a hajón volt, az vagy két számmal kisebb volt. A nap végére a kéz bütykeiről lenyúzta a bőrt, ahogy ráncigálni kellett fel a ruhát. A merülések előtti ismertetésbe nem sok energiát fektettek a filippínók, általában kimerült annyiban, hogy „Beugrunk, 35 m-re lemegyünk és feljövünk. Mindig kövessetek!” Pedig a merülőhelyekről volt a hajón laminált kép, amin szépen lehetett volna magyarázni, anélkül, hogy mindig újra kellett volna rajzolni a helyszínt. Az is többször előfordult, hogy a szelep nyitása nélkül adták fel a palackot, ugyanakkor a palackok előkészítését a személyzet végezte. Mekkora változás a thaiföldi (holland) bázis után, ahol kezdő búvárvizsgával nem engedték az embert a hivatalos 18 méternél mélyebbre, itt meg kérdezés nélkül nemhogy a haladó határnál mélyebbre levisznek, de még zárt térbe is beúszunk! Nem volt semmi probléma ezzel, de azért senkinek sem ajánlanánk, hogy itt kellő tapasztalat nélkül búvárkodjon, sem a búvárvizsga letételét.
Az egyetlen kalóz, akivel a Fülöp-szigeteken találkoztunk
A személyzet egyébként kedves, igen jókedvű és – a fentiekből már sejthető – nagyon laza volt. Ebédkor kifejezetten kellemes meglepetés volt a bőséges „terülj, terülj asztalkám” a hajó orrán. Kaptunk párolt és friss zöldségeket, savanyúsággal, tenger gyümölcseivel és a szárazföld gyümölcseivel. Mindezt az elpusztíthatatlan mennyiségű rizshalom mellett. A merülőhelyekig megtett egy-másfélórás hajóút gyönyörű helyeken haladt. Mindezért összesen kb. 13 ezer forintot kértek, ami nagyon kedvező búvárkodási költség.
Amikor a szállást kerestük, rátaláltunk egy hotelre (amit az ár miatt nem választottunk) és a hozzá tartozó étteremre. Itt vertünk tanyát azokon az estéken, amikor kicsit nyugisabban és éttermi színvonalon akartunk enni. Egyik ilyen jólsikerült este után hazafelé menet szóba elegyedtünk az egyik búvárbázis vezetőjével. A környék szigetei az egész világon híresek az egyedülálló állatvilágról, de amit nem tudtunk, a szigeteken lakó, a külvilággal kapcsolatot nem tartó törzsekről is híres, akik (számunkra) kőkorszaki viszonyok között tengetik a napjaikat még most is. Szerte a világban több mint száz ilyen törzsről tudnak ma, helikopterről figyelik szokásaikat, hogy lehetőleg ne zavarják az embereket. Természetesen csak látszólag szabadok (nincs államuk, pénzük, közlekedési eszközeik, stb.), mivel életük a magukénak vélt terület meglététől függ. Végső soron valójában sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a modern társadalmaknak, mint bármilyen más nép. Ezeket a népeket talán legjobb békében hagyni, ha majd elérkezik az ideje, úgyis megtalálják a módját, hogy kapcsolatot teremtsenek a „külvilággal”. Ám beszélgetőtársunk elmesélte, hogy egy alkalommal gyógyszereket és élelmiszert vitt az egyik ilyen szigetre. Bár közvetlen kapcsolatot ekkor sem teremtettek, az élmény így is félelmetes volt, hiszen a reakciójuk előre megjósolhatatlan. Amikor közeledtek a hajóval, az emberek elbújtak az erdőben, így a partra kitették a hozott portékát, majd visszaszálltak. Hosszú idő múlva egy nő vette a bátorságot, hogy megnézze, mi érkezett és egy kis idő múlva kicserélte valamire, ami szerintük ugyanakkora érték lehet a látogatók számára. Amikor a part ismét elnéptelenedett, a hajó legénysége felvehette a fizetséget.
Vannak olyan szigetek is, amik ennél kevésbé tartják a távolságot. A Barrakuda-tó szigetén élő törzs például befogadott magához egy tanítót a városból, aki viszont már soha többet nem hagyhatja el őket. Érdekes, hogy mit tanulhatnak attól a világtól, amitől elzárkóznak. Ha valaki Koronból el szeretne látogatni hozzájuk, engedélykérések sorát kell végigjárnia.
Koroni napjainkat kitöltötték a búvárkodások és az azt követő pihenések. A ragyogó napsütést és forróságot hébe-hóba megszakította egy gyors zivatar. Az egészet összevetve, nem esett nehezünkre alkalmazkodni a Fülöp-szigeteki komótos életvitelhez. Az azonban meglepő volt, amikor 3 órát vártunk a hajóra, amivel El-Nidora mentünk volna, majd a motorcsónak, ami az utasokat a hajóhoz szállította, nem volt hajlandó öt percet várni ránk, amíg a számítógépet leállítjuk és biztonságos helyre elpakoljuk a csomagjaink közé. Úgy kellett telefonon könyörögni nekik, hogy történjen valami az érdekünkben, végül egy másik kikötőbe át kellett nyargalnunk és ott felvettek. Szóval a komótosság csak a helyieket illeti meg.
