Száraz, kietlen, homokos vidéken vitt bennünket a busz Mandalay felé. A távolság nagyobb részén hiányzott az aszfalt, földutakon zötykölődtünk. A nyitott ablakokon betódult a por, amit az előttünk haladó járművek vertek fel, kendővel el kellett takarni az arcot, hogy levegőt lehessen venni. A haj egy órán belül olyan mocskos lett, hogy magától megállt, zselére nem lett volna szükség. Vastagon állt a por a buszban. Megérkeztünk a város külső buszpályaudvarára. Itt körülnéztünk, hogy jegyet tudjunk venni a következő utunkhoz, de valahogy senki nem akarta elárulni, mennyiért mennek buszok az észak-nyugatra fekvő hegyekbe.

Taxisok sűrűn ajánlkoztak, de horribilis árért vittek volna be a központba, ezért kipróbáltuk a helyi tömegközlekedést. Rendőrt kellett kérnünk, hogy fogjon nekünk egy ilyen alkalmatosságot, mert a mi intésünkre nem akartak megállni. Végre betuszkoltuk magunkat a sofőr melletti egyszemélyes ülésre ketten a hatalmas hátizsákjainkkal, sehol máshol egy lélegzetvételnyi hely nem volt. Szerencsénkre, az árban előre nem állapodtunk meg, mert ha tudjuk, hogy a helyi ár háromszorosát fogja kérni, nem biztos, hogy megegyezünk. Ráadásul, ahogy vitatkoztunk, úgy ment egyre feljebb az árral, nem sok tehetséget mutatott az alkudozásra a vezető, és így a mi kompromisszum készségünk is nullára csökkent. Végül kifizettünk, amennyit még a buszállomáson fél füllel hallottunk. Rosszul biztos nem járt.

Tekintettel a közelgő ünnepekre, csak nagyon drágán kaptunk szállást, pedig ebben a városban az árak egyébként is az egekben vannak – nem úgy a minőség. A meleg vizes (errefelé ez nem egyértelmű) szobánk hátránya a mecsetre néző ablak volt. Ezekben a napokban korán keltünk. Az előnye másnap reggel derült ki. A reggelihez összesereglett vendégek között vadásztunk magunknak helyet, amikor a mellettünk lévő asztalnál felfigyeltek a magyar beszédre. Több sem kellett, odaültünk a két lányhoz és a hirtelen jött ismeretségből egy egész napos kirándulás lett Mandalay környékén. Az ismeretség tanulságos volt, mert kaptunk két idegenvezetőt, akik a téli holtszezont olcsóbb országokban való utazgatással töltik ki. Érdekes volt látni és megvitatni, hogy más kalandorok hogyan oldják meg a napi problémákat.

Karácsony napi körutunkhoz egy „taxit” béreltünk, ami egy pici fedett platójú Mazda pickup volt. Ha nem lett volna erősen ütött-kopott, akkor a hirosimai Mazda múzeumban lenne a helye. Itt hallottuk, hogy a taxi bérlési napi turista tarifa megegyezik egy havi lakásbérleti díjjal. Utunk során keresztül mentünk a Buddha- és szuvenírfaragók boltsorán, ahol flexszel munkálták a kőtömböket, majd kézzel polírozták.

Elutaztunk az inva városhoz (Drágakövek városa), ami a Bagan utáni időkben volt 400 évig Burma fővárosa. A szigetszerűen elhelyezkedő egykori település ma már csak falu léptékben működik. A város egykori falain át lehet lépni, a belső területeket veteményesnek használják, míg a gyarmati stílusú épületekben élnek. Kis sétát tettünk a monostorban, majd felmásztunk a négy emelet magas őrtoronyba, ami egy földrengés óta komoly statikai problémákkal küzd.

Csúcsforgalom az egykori főváros főutcáján

Következő állomás az Invát követő főváros, Amarapura lett, ahol a teakfából készített hídon sétáltunk a kiadós ebéd után. Estére visszavitettük magunkat Mandalaybe. Kuthodaw Paya-nál a Tripitaka 15 könyve van kőbe vésve, mivel a korábbi pálmalevelek nem bizonyultak időt állónak. A majdnem 730 kőtáblát együltőbe elolvasni, körülbelül 450 nap lenne.

Amikor a kocsit béreltük, a sofőr nem volt hajlandó a városon belül fuvaroztatni minket, csak a szállásunkig akart visszavinni. Hogy a kőtáblákat meg tudjuk nézni, kinéztünk annak közelében egy hotelt és azt hazudtuk, oda megyünk haza. Eddig sima ügy volt, viszont amikor Kuthodaw-t megnéztük és már esteledett, sehogy sem kaptunk fuvart haza a szállásunkra. Egy bő órát kutyagolnunk kellett egy forgalmas út mellett, ahol fáradtan lerogytunk egy útszéli sütödénél elkölteni ünnepi vacsoránkat: olajban frissen sütött zöldséges tavaszi tekercsek voltak. Itt egy kicsit aggódtunk, hogy milyen gyomorbajunk lesz ez után, de minden frissen készült, az utazóbetegségen mi nem itt estünk át.

Az időeltolódás miatt estére beszéltünk meg skypolást a családunkkal és a szobánkban ünnepi hangulatot varázsoltunk Bach-hal és a kintről beszűrődő müezzinnel. A két magyar lánnyal még sokáig búcsúzkodtunk, majd jóleső álomba zuhantunk egy szép nap után.

Hajnali négykor kellett kelnünk, hogy a Kyauk me-be induló buszt még idejébe elcsípjük. A túlzsúfolt buszon délig nyomorogtunk, majd megkerestük a városka egyetlen külföldieket ellátható hoteljét. Az emeleti részen farostlemezzel körbekerített 3x3 méteres négyzetek voltak a szobák. Amelyik odu nem fal mellett volt, annak ablak se jutott, de a szellőzés így is remek volt, mert külön mennyezet se volt a tető alatt. A papírvékony falakon keresztül minden lélegzetvételt hallani lehetett, áramot csak este hat után, korlátozottan szolgáltattak. Azért jöttünk ilyen körülmények közé, hogy a környező hegyekben megbúvó falvak között kiránduljunk. Sok jót hallottunk egy túravezetőről, különösen kalandos élettörténetéről. Sajnos, őt nem sikerült megkérnünk, mert másik csoporttal elígérkezett már, de bíztatott, hogy segít eligazodnunk. Adott kézzel rajzolt térképet, felírta a családok nevét, ahol megalhattunk, vagy ehettünk és ellátott minket a legfontosabb szavak szótárával: „helló” és „köszönöm” két nyelven, mert a bejárt kis területen két nép is él. A lelkesedése és kedvessége magával ragadó volt, mire a nap felkelt öt főre duzzadt a kis csapatunk.

Reggel elindult a társaság a földúton. Néhány órás gyaloglás után megéheztünk, így bekéredzkedtünk az első házba és ételt kértünk. A kommunikáció csak kézzel-lábbal és mimikával történt. Itt kiderült, hogy nem egészen ott vagyunk, ahol szerettünk volna lenni, de egy kis kerülővel még orvosolható volt az ügy. Az is kiderült, hogy a rajzolt térképünkön a feltűntetett falunevek az angol kiejtéshez messziről közelítő fonetikával vannak leírva. Mivel a rajzoló csak mérsékelten tudott angolul, azt is inkább csak beszélte, a településnevek csak nagyon haloványan hasonlítottak a valódi elnevezésekhez. Hát, elindultunk a mutatott irányba, de sajnos a legfontosabb kereszteződésnél nem láttunk embert, nem tudtuk megkérdezni, merre menjünk. Két-három óra múlva megváltoztattuk a tervünket, miután felfedeztük, hogy nagyon rossz irányba haladunk. Amikor majdnem visszaértünk a faluba, ahol ebédeltünk, végre megértettük, milyen jelrendszerrel rajzolta a vezetőnk a térképet.

Ettől kezdve, ahány emberrel találkoztunk, mindenkitől kérdezgettük, hol vagyunk, mi a következő falu neve, melyik a helyes irány. Volt olyan helyiségnév, aminek a kiejtését csak nagyon-nagyon sokára találtuk el és amiatt is nagy kitérőt kellett tennünk. Mindez csak még emlékezetesebbé tette a három napot.

A kanyargós földút veteményes kertek mellett haladt, néhol meg ösvény szélességűre szűkült, ha erdőn mentünk keresztül. A kis faluk határát átlépve gyereksereg szaladt hozzánk, mosolyogva köszöntöttek, ha az angol hello-ra helyi nyelven válaszoltunk, elkerekedett a szemük és nagyokat kacagva eliramodtak. Néha elragadtatott I love you-val közeledtek a köszönés után. Az útbaigazítás során hamar kiderült, hogy térképet hírből sem ismerik. Ahány tudós ember akadt a környéken, mind körbeállta, forgatgatták, olvasgatták az angolosan leírt helyiségneveket, nézegették a kacskaringós vonalakat rajta, de az irányt nem arról olvasták le.

Még egy tíz percig hagyjuk őket - sosem láttak még térképet -, aztán köszönjük meg az útbaigazítást!

A házak, ahol alhattunk egy-egy éjszakát, nagyon egyszerűek voltak. A bejárati ajtó vagy a nappali térbe, vagy a konyhába nyílt. A konyha közepén szabadon lobogott a tűz, amin az étel készült és egyben a ház fűtését is biztosította, a nappali tértől ajtóval nem mindegyik volt elválasztva. Kémény csak nagyon kezdetleges formában volt, a füst szabadon gomolygott a szobákban. A hálórészbe nem kaptunk bebocsátást, mi a nappaliban kaptunk helyet, földre terített takarókon aludtunk. A hideg éjszakák után mindig nagyon jól esett a meleg reggeli, aminek a sistergésére ébredtünk pirkadatkor.

A leghosszabb időt egy falufőnök házában töltöttük, akinél a szakadó eső miatt egy napra ottrekedtünk. Sötétedés után először a falu apraja, majd az idősebb emberek is összegyűltek a szokatlanul nagy nappali szobában. Az öregek a tűz körül, a gyerekek a TV előtt. Legnagyobb sajnálatunkra bekapcsolták a TV-t, így hiába jött össze a sok ember, nem beszélgettek egymással, csak a thai klippeket bámulták egymás után. Nagy volt a kontraszt a falubeli egyszerűség és szegénység, meg a TV-ből sugárzó csillogó-villogó világ között. Mi egy ideig csatlakoztunk hozzájuk, majd amikor meguntuk, feküdni mentünk és sajnáltuk, hogy a hajdani, ropogó tüzet körbeülős, beszélgetős, mesélős esték veszni látszanak.

Az utolsó nap megint nagyot kerültünk, valamelyik elágazást ismét eltévesztettük. Szerencsére, kaptunk sötétben is fekhelyet egy kis kunyhóban egy öreg néninél. Hallgattuk a kint zuhogó esőt, körbeültük a pislákoló tüzet és felemlegettük az elmúlt három nap vidám eseményeit. Itt megkaptuk azt a meghittséget, amit az előző helyen annyira hiányoltunk.

Délelőtt visszaértünk Kyauk me-be, a szálláson a régóta vágyott meleg vízben megfürödtünk, tiszta ruhába bújtunk és búcsúként felültünk az ős régi vasútra, amit még a britek építettek ki. A legmulatságosabb része, hogy a sín függőleges irányban is hullámzik, az utasok pedig pattognak az ülésen, mintha szamárháton ülnének. A vonal gyönyörű veteményes kerteken megy keresztül és egy hatalmas viadukton. A híd a maga korában a világ legmagasabbjai közé tartozott. Az angol üzemeltetők száz évre kötöttek biztosítást a hidra, ami a burmai kormány számára azt jelentette, hogy a hidat ezen időn belül nem kell karban tartani. A száz év már letelt, de felújítás nyomát azóta sem láttuk, de legalább szép lassan ment át a vonat, hagyva időt megcsodálni a tájat. Mandalayben alaposan körbenéztünk, hogy ne kelljen megint olyan drágán aludnunk, az egyik szállóból ki is dobattuk magunkat, mert a recepciós sértőnek érezte, hogy alkudni akartunk az árból. Mindenesetre a következő sarkon találtunk olyan szobát, ami megfelelt a nem túl magas igényeinknek. Visszaérkeztünk a nagyvárosba, de mintha az elmúlt néhány nap egy másik bolygón történt volna.