A laoszi vízumot különösebb átverési nehézségek nélkül a határon is meg lehet venni. A vízum díja országonként változó. De nem olyan egyszerűen, mint például a kínai vízum, ami mindenkinek ugyanannyi, kivéve az amerikaiaknak – nekik a duplája. Nyilván nem felhőtlen Kína és az USA viszonya továbbá az USA vízum megszerzése a világ nagy részének finoman szólva nehézkes, ezért lehet ez a gesztus. Arra viszont nem jöttünk rá, hogy a laoszi vízum miért éppen a kanadaiaknak a legdrágább. A vízum beragasztása után jön a beléptetés, amiért már kora délutántól 1 dollár, úgynevezett túlóradíjat (?) kell fizetni. Hát, ilyet se láttunk még sehol, hogy hivatalos nyitvatartási időben fizetni kelljen azért, hogy felemeljék a bélyegzőt.    

Laosz határán átkelve Thaiföld felől először a finom és változatos ételeket és kedvező áraikat hiányoltuk. Nehéz volt elhinni, hogy a Thaiföldnél sokkal szegényebb országban a duplájába kerüljenek az ételek. Az utazás az országban töltött két hét alatt fokozatosan haladt az egyre kényelmetlenebb felé, ahogy a hátunk mögött hagytuk a turistás területeket.

Az első hosszabb állomásunk a folyójáról elnevezett Nam Ha nemzeti park volt, ahol állítólag dzsungeltúrákat lehet tenni. Az útikönyvünk melegen ajánlotta ezt a helyet, mivel a remek „ekoturizmus” elnevezésű szerveződés gondoskodik arról, hogy az út során meglátogatott falvak is részesedjenek a nyereségből és, hogy a turizmus okozta (negatív) hatás a lehető legkisebb legyen a természeti és kulturális környezetre. No, ennek jól bedőltünk mi is. Először is, igyekeztünk alaposan tájékozódni a túra útvonaláról és a körülményekről, bár az angol elég nehézkesen ment a túravezetővel. További célunk volt társasággal menni, mert Mianmarban is jó élményünk volt ezzel kapcsolatban. Befizettük az előleget egy helyre, ahol azzal fogadtak, hogy már egy pár jelentkezett. A reggeli indulás előtt közölték velünk, hogy az állítólagos pár lemondta a túrát. Na, persze. Szóval egyáltalán nem volt pár, csak úgy gondolták, hogy a csökkentett ár majd meggyőz minket arról, hogy itt fizessük be a foglalót. Volt nagyobb csoport is máshol, de az még a nagyobb létszám mellett is drágább volt. A szervezettségről rögtön kaptunk egy kis ízelítőt: első utunk a vezetővel és egy hordárral a piacra vezetett összevásároltunk miegymást, amiből majd a dzsungelban lakmározunk. Végre elindultunk az ültetvények mellett vezető földutakon, majd keresztül egy banánültetvényen. Itt is tettünk félre az elemózsiás szatyrunkba néhány fürtöt, mert állítólag az ültetvény a vezető testvéréé volt. Aztán mentünk meredeken felfelé, keresztül a tüskés bozótoson, az erdő egyáltalán nem volt fás jellegű és nem volt szép sem. A bozótos után egyszer csak át kellett mászni egy kerítésen, magyarán beszöktünk a természetvédelmi területre, holott a befizetett ár „tartalmazta” a park belépő díját. Mentünk tovább, de se madarakat, se állatot nem lehetett látni vagy hallani, még kora hajnalban sem, pedig az útikönyv szinte minden jelentős állatot felsorolt, ami valaha élhetett ott. Ennek az okára akkor jöttünk rá, amikor a nemzeti parkban egy vadászgató emberrel találtuk magunkat szemközt, puskával a vállán. Szemmel láthatóan ez teljesen természetes jelenség volt. A vezető szerint már csak madarat tud lőni, mert emlősállat már nemigen van. Másnap láttunk embereket, akik egy bizonyos fa kérgét hántották és tűz felett szárították, szintén a parkon belül, amit aztán a kínaiaknak fognak eladni ragasztó anyagnak. Utunk folyamán a vezetőnk három lépést nem tudott úgy megtenni, hogy a bozótvágó kését bele ne vágja egy fa törzsébe, teljesen indokolatlanul. Ha rászóltunk, csak gúnyosan vigyorgott. Nem vagyunk nagy erdő szakértők, de az biztos, hogy nem őserdőt láttunk. A kis falvakba érve a vezetőnk bíztatott, hogy adjunk valamit az embereknek. Nem tudom, hogy minek, ha egyszer állítólag az is benne van az árban, amit a kis falvak lakói kapnak. Végül láttuk, amint a vezető a falu vezetőjének a markába nyom egy kis pénz. Aztán egyszer csak megint át kellett mászni egy kerítésen, kívül kerültünk a nemzeti parkon. Nos, ez után a két nap után megfogadtuk, hogy hacsak mód van rá, nem kérünk soha többet vezetőt, hanem megyünk a magunk szakállára, a hangzatos nevek (pl. ekoizék) hallatán pedig különösen kritikusak leszünk. Aztán keserű szájízzel buszra szálltunk és elmentünk Luang Prabangba.

Nagyobb különbséget két terület között keresve sem találna az ember ennyire közel egymáshoz. Az egykori főváros két folyó által közbezárt félszigetre települt. Az UNESCO világörökségnek köszönhetően az egykori koloniális házak többségét felújították, szinte mindegyikbe borsos árú hotel telepedett vagy szuvenír bolt és művészeti galéria. Az utcák kaptak használható járdát, virágzik a túrizmus. Luang Nam Thaban kezdtünk hozzászokni a helyi ételekhez, itt erre nem volt szükség, mert a francia konyha csírái megtalálhatók. Az esti szürkületben lassan kigyúltak a kertekben és utcai virágládák mellett a romantikus hangulatot árasztó fények.

Csak a városka szélén találtunk elfogadható árú szobát, ahol wifit is tudtunk használni, de a séta a központig rövid volt. Az első két napban a templomokat és a királyi palotát jártuk be. Az templomok nagy része 1887-ben áldozatul esett a Fekete Zászló kínai fegyveres csapatok rombolásának, kivéve két templomot, amit személyes indokokból meghagytak – az egyikben volt szerzetesnövendék a parancsnok. Ennek ellenére Luang Prabang még mindig komoly vallási központ, minden reggel buddhista szerzetesek százai vonulnak, hogy a napi betevő falatjukat összegyűjtsék az adományozóktól. A fennmaradt Wat Xieng Thong a hagyományos laoszi templomépítészet relikviája lett a földet seprő tetővel, a díszes, aranyozott belső faragásokkal és az oldalára festett életfával.

    Buddhista kommunizmus

A királyi palotán erős nyomokat hagyott a francia hatás és bár a királyi család majd egy évszázadig uralkodott, számunkra az épület leginkább egy vidéki kúriához hasonlított. A szobákban maradt bútorok puritánul egyszerűek, a termek mérete és száma inkább egy nagy udvarháznak felel meg, ha nem számítjuk a vallási eszközökkel és szobrokkal berendezett termet. Itt állították ki a már kommunista Laosznak küldött ajándékokat is. Sajnos hiába kerestük a Magyarországról küldöttet, már eltették a vitrinből. A királyi garázsban a jobb állapotú amerikai limuzinok mellett volt egy öregebb francia példány is „nagyon” eredeti állapotban, ami azt jelenti, hogy úgy maradt, ahogy utoljára használhatták – talán már nem királyi célokra: szakadt kárpit, törött lámpák, kopott kaszni. 

A szikrázó napsütés kevés volt ahhoz, hogy egyikünket a következő napon a szobából és teraszról a könyv mellől előcsalogassa, de a másikunk nem volt rest és motort bérelve eljutott a közeli Kuang Si vízeséshez. Ez jellegében a horvátországi Plitvicei-tavakat idézi a mészkő tufás partjaival és kisebb-nagyobb zuhatagjaival. A teljes családi szórakoztatásról egy mini állatkert is gondoskodik néhány ázsiai fekete medvével. 

Laoszt korábban millió elefánt országának is nevezték. Mára ez közel kétezerre csökkent, de nyilván a millió csak költői túlzás volt. Ezzel a kétezerrel is a környező országok legnépesebb elefánt populációját tudják magukénak. Ennek nagyobbik fele már házi elefánt. Az ország híres a dolgozó elefántjairól, bár a nehéz erdei munkákból fokozatosan kiszorulnak, problémát okozva ezzel tartóiknak. Luang Prabang környékén többfele is próbálják a turisták szolgálatába állítani a korábban kemény munkát végző elefántokat. Nagyon szép prospektust láttunk egy gyalogos és elefántos utazásos dzsungeltúráról: „éld át a felfedezők élményét”. Emellett szívhezszólóan ecsetelték, hogy ezek az elefántok korábban keményen dolgoztak és most milyen jó nekik… és a gazdáiknak, ha befizetsz rá. Erre a friss tapasztalatok alapján már nem voltunk vevők, egyrészt túl jól hangzott, hogy a fele is igaz legyen, másrészt nagyon drága volt. Az elefántfarmon külön program keretében lehetett elefánttrágyából papírt készíteni. Sajnos ezt is kihagytuk, de talán legközelebb… 

Többszöri figyelmeztetés ellenére a Luang Prabangban és a következő egy hétben készített fényképek nagy része törlődött, amikor számítógépre töltés nélkül használtuk fel ugyanazt a memóriakártyát. Elég gyászos pillanat volt észrevenni a hiányt.