Azt gondoltuk, hogy Japánból Kínába visszamenni Sanghaj útba ejtésével zökkenőmentes áttérés lesz, ugyanis ez Kína egyik legfejlettebb és legmodernebb városa. Nagyot tévedtünk. Hiába akarják a kínaiak mindenben lekőrözni Japánt, utazni a két országban a két pólust jelentette.

A modern sanghaji repülőtérre való megérkezés után egy információs pultnál próbáltunk tájékozódni. Erről két mondat után kiderült, hogy segíteni nem fognak, csak szállást, taxit meg telefonkártyát próbálnak meg ránk sózni. Abból a szempontból szerencsés volt a találkozás, hogy már megérkezés után fél órával kiderült itt óvatosan kell kezelni a „segítséget”. A városba utazáshoz Maglevre szálltunk volna. Szálltunk volna, ha nem szólnak, hogy a negyed óránként járó mágnesvonatra fél órát várni kell, mert „sok az utas”, ami persze nem volt igaz. Amíg 45 percet a váróteremben ücsörögtünk, épületet rázva jöttek-mentek a vonatok. Végre felengedtek a közepesen tiszta csúcstechnológiára és elsüvítettünk a belvárosba. A 430km/óra csúcssebességet pár perc alatt értük csak el. Az autópályán mellettünk haladó kocsik mozdulatlannak tűntek. Hiába teszi meg 8 perc alatt azt, amit a metró 50 alatt, a hosszú várakozással együtt ugyanott tartottunk. Mindegy, a mágnesvasútra voltunk kíváncsiak, bár ez így inkább cirkusz, mint közlekedés. Metróval folytattuk utunkat, ahol a jegyellenőrző kapuban az alatt, amíg jobbra és balra néztem, hogy hova is kell tenni a belépőjegyet, már elém is vágott valaki. Legalább elleshettem tőle. A metróvezető fülkéből olyan ordibálás hallatszott, mintha kínoznának valakit. A buszon pedig elkezdődtek a motorzajt elnyomó harákolások és a velejáró köpködések. A buszról leszállva a keresett cím után érdeklődtünk és egy kivilágítatlan lakótelephez jutottunk. Mielőtt még időnk lett volna kétségbe esni, egy öreg bácsi vett gondjaiba bennünket és teketória nélkül már be is csengetett valahova. Nagy megkönnyebbülésünkre, jó helyre.

Soknapos sanghaji tartózkodásunk alatt egy kint élő kanadai magyar fiú otthonában vertünk tanyát. A rengeteg útbaigazításon túl neki köszönhetjük, hogy elvitt minket az iskolájába egy angolórára. Annak ellenére, hogy a kínai gyerekek összes iskolai évük alatt tanulnak angolt anyanyelvi tanártól (az államnak elég borsos összegbe kerül ez a móka), az utcán csak elvétve lehet olyan embert találni, aki meg is szólalna azon a nyelven, ha szükség van rá. Csak a kicsi, tíz év alatti gyerekekkel tudtunk pár szót beszélni, a többi mint egy varázsütésre elfelejti az iskola küszöbén kívül azt, amit egy évtizedig magolt, legjobb esetben is csak a „No English”-ig jutottunk. Különösen dühítő, amikor egy papírt akar az ember elolvasatni valakivel az utcán útbaigazítás végett, amit ráadásul kínaiul írtak, de ezt is csak azután hajlandó értelmezni az illető, miután angolul (!) rákérdez az ember, hogy esetleg nem tud kínaiul olvasni? (Mert egyszer már előtte úgy csinált, mintha olvasná a papírt, de nem érti.) Azon a két angolórán, amit meglátogattunk, több-kevesebb érdeklődéssel mindenki részt vett. A kötelező szemtornát és fejmasszázst követően végigvették az angolóra szabályait. Ebbe a tanár már belecsempészte saját kultúrmisszióját is. Ezekből csupán az első kettő kapcsolódott az angolhoz, a többi olyan illemszabály volt, amiket - például Európában - legalább higiéniai okokból már bölcsis korban megtanítanak, de Kínában valahogy nem szokás.

A megavároson a lendületes fejlődés rajta hagyja a nyomait. A fejlődés ütemét egyszerűen lemértük azon, hogy a Sanghajban megtalálható néhány turistainformáció egyikéből elhozott, egy éve nyomtatott térképen 9 metró volt feltűntetve a mostani 11 helyett. A külső kerületekként hozzácsatolt, régen különálló városok, Illetve a Pú-folyótól keletre fekvő frissen elbitorolt területek fejlettsége között elképesztő különbségek vannak. Ennek egyik előnye, hogy nincs olyan dolog, ami Sanghajban ne lenne megszerezhető, hátránya, hogy a már kialakított nemzetközileg is nívós színvonalú lehetőségekhez még nem nőtt fel a társadalom. Ez utóbbi kategóriába sorolom például, amikor a buszon az ember háta mögötti ülésen egy nő a legundorítóbb harákolással tisztogatja a torkát és kiköp a buszpadlóra. Vagy az esküvőpiacot, ahol a szülők a gyerekük fényképével felfegyverkezve igyekeznek jutányos partit kialkudni utóduk számára, természetesen a bankszámla egyenleggel a mérleg másik oldalán. A külső kerületeket autópályák kötik össze a belváros szívével, mi 40 percet utaztunk kb. 100km/h-val, hogy elérjük a szállásunkat, pedig az még nem is a peremen volt. A felduzzasztott város ma 23 millió főt tudhat magáénak.

Rengeteg más ázsiai várossal egyetemben, Sanghaj is elsősorban a britek, amerikaiak és franciák által folytatott kereskedelemnek köszönheti a felemelkedését. Később az Indiából hozott ópiummal folytatott kereskedelem illegalizálásával, majd a kommunisták hatalomátvételével, a külföldi kereskedelem elmenekült. A gazdasági élet a 80-as évektől lassan mégis felélénkült, amint Kína nyitott Nyugat fele. A britek, amerikaiak és franciák által lakott, eredetileg vám- és raktárházak, később palota és bank negyedek a Pú egyik oldalán, ma farkasszemet néznek Pudonggal, a felhőkarcolók és tágas sétányok modern negyedével a folyó túlpartján. Mintha a sanghaji városképben akarták volna kőbe vésni a történelmi útvonalat. A brit negyedben találtuk meg a nyomait egy magyar származású, art deco stílusban tervező építésznek, Hugyecz Lászlónak. Az I. világháborúban megsebesült és az oroszok fogolyként Szibériába hurcolták, ahonnan a polgárháború elől egy vonatról leugorva Kínába menekült. Jó időben került jó helyre. Először amerikai tervezőirodának kezdett el dolgozni Sanghajban, majd az 1920-as évek végétől saját lábra állt. A művei közt lehet említeni a Park Hotelt, ami 1934-1980 között Sanghaj jelképe volt. A gazdaság fellendülésével a kínaiak is beszálltak a felhőkarcoló versenybe Pudong területének felhasználásával. A Shanghai World Financial Center ugyan végül megépült, de a kínai vállveregetés elmaradt; négy évvel az épület megnyitása előtt befejezték a Taipei 101-et, ami 17 m-rel magasabbra sikerült. A világ legnagyobb sörnyitója címet viszont mi megszavazzuk neki. A rossz idő miatt napokig elveszett a felhőben a felhőkarcolók teteje. (A fájdalmas szóvicctől most megkíméljük az olvasót.) Végül sikerült kifogni olyan időt, amikor érdemes volt felmenni a 101. emeletre. Ha belépőt vált az ember a kilátó szintre, megnézhet egy kis kiállítást is a felhőkarcolóról és a modern Sanghajról, amiből megtudható, hogy Sanghaj mennyivel jobb hely, mint akár New York vagy Tokyo. Elég mulatságos, ahogyan a statisztikai adatokat a valóság elferdítésével tálalják, a marketingesek sokat dolgozhattak rajta. Épül azonban egy még magasabb épület is a közelben, a Shanghai Tower sok netes képen már rajta van. Ez is legfeljebb csak a második legmagasabb lehet a világon mire elkészül a tervezett magasságával.  

A rendkívül zsúfolt utcák és tülekedő emberek elől elmenekültünk megnézni egy másik történelmi látványosságot, a Yuyuan kertet. Kár, hogy a város többi turistája ugyanígy döntött. A magas falakkal körülvett keskeny sétányok és udvarok, a zaklatott hangulatot árasztó tájképi elemek és a rengeteg ember nem segítették a megnyugvást. Hasonlót tapasztaltunk a Sanghajt övező vizivárosok egyikében. Az emberek hömpölyögtek az egy sáv széles utcákon, amit standokra kipakoló árusok tettek még áthatolhatatlanabbá. Természetesen ennek is meg van a maga hangulata, de az ember egy-két órán belül belefárad a szűnni nem akaró közelharcba.

Sanghajban töltött öt nap alatt nem bírtunk szabadulni a Muppet Show Malacok a zűrben sorozatáról vett párhuzamtól. Amikor a technikai és infrastrukturális fejlettség „kevésbé kifinomult” felhasználói gyakorlattal párosul. Egyszerű példa erre a 3 sávos autópályán a leállósávban 120-szal előző autós, vagy egy teherautó 60-nal a legbelső sávban. Egy súlyosabb eset a gyorsvasút példája, amivel már gyorsabbak a japán shinkansennél, viszont olyan baleset történt vele (pedig még nincs egy éves), hogy az egyik belefutott a síneken veszteglő másikba. Sanghaji építészetére keresve mi meg abba a hírbe futottunk bele, hogy kidőlt egy 13 emeletes ház.

A házigazdánk kifogástalan vendéglátása ellenére megkönnyebbülve vettük az irányt a pályaudvar felé, hogy végre a hegyekbe menekülhessünk az irdatlan nagyvárosból. A vasútállomáson szerencsét próbáltunk a vonatjegykiadó automatával. A gép tudott angolul - e nélkül persze lehetetlen lett volna bármit tennünk -, de az úticél kiválasztásánál a városok nem abécé szerint voltak rendezve, így kb. a 20 oldalon találtuk meg azt, amit kerestünk. Jól haladtunk, de a végén lefagyott valamin az automata. Sebaj! Újrakezdtük vagy ötször is, nagyon belejöttünk már. Később viszont a kiválasztott várost írta át egész másra, a járatszám se stimmelt, úgyhogy röpke fél órás türelemjáték után feladtuk és a pénztárból vettünk jegyet – kivárva az 50m-es sort.

Egy teljes éjszakát vonatoztunk és utána még buszra is szálltunk, hogy végül a Huangshan lépcsőin találjuk magunkat. (Talán ismerősen cseng a név.  Ez egy ng-vel tér el egy korábban meglátogatott kínai hegy nevétől. Utunk tervezésekor minket is majdnem lépre csalt.) Az elképzelés hasonló volt, mint korábban. Felcaplatunk a hegytetőre, estére sátrat bontunk egy eldugott helyen, reggel szétnézünk a cakkos hegytetőn, estére pedig szállóban alszunk a hegy lábánál. A kezdeti ködöt tartós ködszitálás követte, bőrig ázva értünk fel a tetőre, ahol meglepően jó helyet kerítettünk a sátrunknak, távol a kutató szemektől. Az igen borsos árú hotelek örömére rengeteg kínai turista alszik odafenn, hogy a napfelkeltét és napnyugtát könnyedén elcsíphesse. Ha akartunk volna, se tudtuk volna átaludni a virradatot az embercsorda artikulátlan üvöltése és ordináré köpködése miatt. Szerintem kevés európai bírta volna megbotránkozás nélkül. Így mi is kikászálódtunk a jó meleg hálózsákunkból és csatlakoztunk a talpalatnyi helyen tömörödő a napfelkeltét vakuval fotózó tömeghez. Miután mi is ellőttük a képeinket (vaku nélkül), neki indultunk körbejárni a többi csúcsot is. Út közben a reggeli párából felhők képződtek, így végre nem szúrt ki velünk az időjárás, a hegy teljes szépségében megmutatta magát előttünk. A völgyekben felhőtengerek képződtek, amiből szigetekként nőttek ki a csúcsok. Délután a zsúfolt hegytetőről elindultunk lefelé a szinte üres utakon és mire besötétedett, a fáradtságtól fájó lábbal dőltünk ágyba.

A hegyen sok természetvédelmi és illemtani propaganda táblával találkoztunk. Ezek közül a kedvencünk az alábbi volt: „Mindenkit felszólítunk a civilizált viselkedés gyakorlására!” Megnyugodtunk kicsit, hogy nem csak minket zavar. Angolul viszont felesleges volt kiírni. Egyrészt ez csak kínaiakat érint, másrészt legalább nem szórakoznának rajta a külföldiek.

Amit megspóroltunk a szálláson, azt busásan megfizettük a buszjegyünket beszerző hoteltulajdonosnak. A jegy árán hüledező fejünket látva azzal nyugtatgatott minket, hogy „China is big.” Igaza volt, de mi csak a Három szoros felé vettük az irányt.