Jangshuo és Kunming között egy éjszakát és egy fél délelőttöt vonaton zötykölődtünk. A város első számú nevezetessége a városon kívül található. A templomhoz kijutni viszonylag macerás volt, és a templom nem különösebben érdekes. Visszaérve a városba megkerestük az állatkertet, mert abban reménykedtünk, hogy Kínában minden állatkertben van legalább egy panda. Maga az állatkert nagyon elszomorító látványt nyújtott, az állatok ápolatlanul néztek ki a szűkös és puritán ketreceikben, pedig az útikönyvünk szerint ez még a nívósabb állatkertek közé tartozik, bár azt is hozzátette, hogy abszolút mérce szerint ez is elég kevés. A ráccsal és kerítéshálóval is elzárt medvéknek a rácson kívüli állatok szorgosan dobálták a kekszet, ami a hálón persze nem jutott át. A medvék pedig nyelvüket nyújtogatva próbálták elérni a kerítés alján a kekszeket, a hosszú nyelv ellenére kevés sikerrel. Ráadásul pandát most nem tartottak, így lógó orral távoztunk.

A változatosság kedvéért – hajnalban érkeztünk a vonattal Lijiangba. A 9 órás, köztes megálló nélküli vasút az 5 évvel korábbi kiadású útikönyvünkben még említésszintjén sem létezett. Érezhetően közelebb kerültünk Tibethez, az arcok kerekebbek, a bőrszínek sötétebbek lettek, a hajnalok csípősen hidegebbre fordultak. A hegyekből érkező patakok behálózzák az óvárost, a kristálytiszta vizet helyenként átfolyós medencékben felfogják. Az első medence vizét ivásra és főzésre használják, a másodikban zöldséget mosnak, a harmadikban ruhát tisztítanak. A skanzen jellegű városkában régen felfedezték a túrizmusban rejlő lehetőségeket, az óváros házai szinte egytől egyig szuvenír bolttá vagy szállóvá vannak átalakítva az utcán hömpölygő tömeg befogadására, a főtéren programokkal szórakoztatják a nézőket. Estére az utcák megtelnek melegételt árusító standokkal, a külföldiek örömére kukacot, bogarat és jakhúst is lehet kapni. Több lezárt parkban lehet sétálni, vagy a kilátásban gyönyörködni. 1996-ban földrengés rongálta meg a várost, ami után szinte az egészet újra kellett építeni.

Továbbmentünk a hegyek közé Shangri-la elnevezésű helyiségbe, ami csak pár éve viseli ezt a nevet. A „The Lost Horizon” regényben Shangri-la egy a külvilágtól elzárt völgy a hegyek között, ahol az emberek nagyon boldogan élnek. A regény megírása óta a név a földi paradicsom szinonimája lett, sok 5 csillagos hotel viseli ezt – főleg Kínán kívül – a nevet függetlenül attól, hogy a hegyekben van-e, vagy trópusi strandon. A névhasználatban Kína lépte a legmerészebbet, 2001-ben egy egész megyét keresztelt át erre a névre, hogy a turisták jobban felfigyeljenek rá. (A szerző egyébként sosem járt erre.) Az itt található 300 éves tibeti templom a fura marketing nélkül is gyönyörű. Ez Lhasza után a második legjelentősebb tibeti-buddhista templom, építését az V. Dalai Láma rendelte el. A monostor a mai napig működik, de a szentélyeken kívüli részek erősen leromlott állapotban vannak. A főszentélyhez vezető lépcsőn még látszik valami karbantartás, de a városnyi melléképületek üresen és elhanyagoltan állnak. A látvány mégis lenyűgöző, különösen naplementekor. A monostor közelébe települt város szerencsére nem látszik a hegyek mögött. Az utolsó busszal mentünk vissza a szállásunkra és mire vacsorát vadászni indultunk, a pocsolyákban már jegecesedett a víz. Az étterem szokáshoz híven rettentően huzatos volt, de ropogott a kályhában a tűz. Megtöltöttük a gyomrunkat és egy kis fogvacogós séta után bebújtunk az elektromos lepedővel fűtött ágyunkba. Ez persze jól hangzik, de más fűtés nem volt a szobában.

Egy délelőtt alatt sikeresen eljutottunk a Jangce másik szorosához, ami azt a költői nevet viseli, hogy Tigris Ugrás-szoros, köszönhetően annak, aki egyszer valaha láthatta, amint egy tigris átugrik az egyik partról a másikra. A kíniak büszkén emlegetik, mint a világ legmélyebb szurdokát, de ezeket a jelzőket a „Világ első természetes hídja” után fenntartással kezeltük. Az is csak marketingfogás, hogy a Jangcén van, mert annak csak a Jinsha nevű mellékfolyóján, persze minket nem a név hozott ide. A Kínában tett túráink közül ez bizonyult a legkellemesebbnek, de egész pontosan nem tudtuk meghatározni, hogy ennek mi volt az oka. A szoros tetején vezetett kiépítetlen ösvényen mindenestre kevés helyi kirándulóval találkoztunk és látvány itt is lélegzetelállító volt.

Ugyanakkor itt éltük át a leggorombább kínai élményünket is. Bérelt kocsival beutaztunk szinte a szoros végéig. Az autó a szoros magasságának körülbelül a felénél tett ki minket, így a Jangcéig lefelé is lehetett menni, illetve a szoros hosszán végigvezető ösvényen felfelé. Először lefelé indultunk a folyóhoz. Az első bosszantó meglepetés egy öreganyó képében jelent meg, aki pénzt követelt tőlünk, mivel az ő telkén akarunk átmenni. Ezen kicsit akadékoskodtunk, de végül fizettünk és megnyugodva mentünk tovább a meredek falon. Az első útszűkületnél megint valaki utunkat állta és újabb vámot akart szedni. Ezt már annyira pofátlannak találtuk, hogy eszünk be se jutott kifizetni. A következő ponton, egy kilátóhelyen – ami nem volt több egy lapos tetejű sziklánál – ismét elénk toppant egy néne, ha fényképet akarunk lőni, akkor fizessünk neki. Ez kezdett egyre gyanúsabb lenni és csak reménykedni tudtunk benne, hogy majd akad egy valamire való hely, ahol nem kérnek pénzt azért, hogy mi megnyomunk egy gombot a saját fényképezőgépünkön. Ilyen kilátós nénéből akadt még kettő-három, mire eljutottunk egy kiálló szirthez, ahol végre nem volt senki, csak egy zárható rács az egyetlen kivezető helyen. A rácsot nyitva találtuk, ember nem toppant elénk, így az egyikünk kiment fényképezni. Varázsütésre megjelent egy lány és szempillantás alatt bezárta a rácsot – se ki, se be. Azt nem láthatta, hogy ketten vagyunk, így én sem voltam rest, amikor követelte volna a pénzt – lássuk csak, miért is – a rács bezárásáért, akkor lefogtam és fogvatartottam, amíg a másikunk ki nem mászott. A legközelebbi ponton, egy kb. öt lépcsőfokból álló létrán létradíjat követeltek és ez így ment végig az út során. Az ösvény tetején ismét telekvámot kértek tőlünk, de amikor válaszként elővettük a fényképezőgépet, hogy megörökítsük a helyzetet, szőrén-szálán eltűntek. Ha minden egyes helyen fizettünk volna, akkor az amúgy kötelező nemzeti park belépőjegy többszörösét hagytuk volna ott. Az a rácsbezárós lány meg különösen vérlázító volt. Amit művelnek, az nem ismeretlen, az állam is ezt csinálja. Már leírtuk Xi’an-nál, hogy a belépő után gyakran van egy második. Az csak 2, itt viszont 8-10 helyen akarták ezt eljátszani, tökélyre fejlesztették a módszert.

Elindulva a szoros hosszán hamarosan olyan magasan jártunk, hogy a Jinsha csak egy keskeny szalagnak látszott, minket teljes csönd vett körül. A kétoldalt magasodó hegyek kopaszak, csúcsuk havas volt. A völgybeli epizód itt csak visszafogottan ismétlődött meg. Szomorúan láttuk, hogy a falvak közeledtével a patakok vize szörnyen mocskossá válik, állítólag volfrámot bányásznak felette, de természetvédelemmel nem sokat foglalkoznak. Annyi maradék volfrám van a patakokban, hogy néhány helyi még házi módszerekkel is ki tud nyerni belőle valamennyit, a saját egészségüket feláldozva. Ugyanígy aggasztó terv az itt élők számára a szoros mögé készülő duzzasztógátak sorozata, bár a gát, ami Tigris Ugrás-szorost elárasztotta volna, a heves ellenkezésnek köszönhetően (egyelőre) nem épül meg.