Kissé összetörve a hosszú úton, de végre estére megérkeztünk Bangkokba, ráadásul a hátizsákos turista negyed kellős közepébe. Ugyan az árak magasabbak voltak a reméltnél, de találtunk magunknak egy helyet, ahol meghúzódtunk egy éjszakára.

Hamar kiderítettük, a délre tartó buszra este is fel lehet szállni, így a napot a burmai vízum beszerzésével és kevéske városnézéssel töltöttük. Felszerelkeztünk az összes szükséges irattal és adattal, majd felszálltunk a Chao Praya-n úszó hajók egyikére. A folyón való közlekedést mégiscsak könnyebb volt átlátni, mint a szárazföldit és nem csupán a kilátás volt élvezetes, de útközben megbámultuk a 2011. októberi hatalmas áradás megzabolázására kipakolt homokzsákok maradványait is. Korábban aggódva figyeltük a bangkoki árvízről szóló, néha szenzációhajhász híreket. A nagykövetségen már kevésbé kellemes élményt gyűjtöttünk be. Itthon előre készültünk nagy adag igazolvány képpel, amikre a határátlépésekhez meg ki tudja mikhez szükségünk lesz. Csupán arra nem gondoltunk, hogy Mianmarba nem fogják a sárga hátteret elfogadni, csak a hófehéret. Ezt természetesen ügyesen kihasználja a néhány fényképész, akik arcpirító áron készítenek csapnivaló fotókat. Ráadásul teljesen kézi módszerrel Photoshop-ban kifehérítették a hátteret, majd Wordből kinyomtatták, mégsem sikerült elérni, hogy fejenként csak két képet készítsenek, ne négyet. Jól összevesztünk a fotósokkal és a pluszban készített fényképekre azóta sem volt szükség. Burma és a vízum biznisz már csak ilyen!

Még egy kicsit csavarogtunk a városban, de estére kiutaztunk a buszpályaudvarra az éjszakai távolsági buszhoz, ami délnek tartott. Előzőleg kértünk információt a jegyárról, de csak olyat hallottunk, amit sokalltunk, ezért gondoltuk, hogy kicsit hamarább érkezve még talán tudunk jegyet venni a pályaudvaron, olcsóbban. A számításunk bevált, körülbelül a felére ment le így az ár, viszont volt sok időnk az indulásig. A bazárhoz inkább hasonlító állomáson lődörögve egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki vigyázzállásba vágja magát és percekig nem mozdul, majd intettek, hogy tegyünk így mi is. Ekkor jöttünk csak rá, épp a himnusz szól a szokásos agymosó zene helyett. Később megtudtuk, minden középületben minden reggel nyolckor és este hatkor lejátsszák a nemzeti himnuszt.

Thaiföldön a buszok és az utak jók és kényelmesek. Ez igaz volt erre az utazásra is, bár a buszsofőr az autópályán is hirtelen sávváltásokkal próbálta csökkenteni az út kényelmét, a stuardess pedig meglehetősen mogorva volt és egészen addig úgy csinált, mint aki nem ért angolul, amíg nem ő akart tőlünk valamit. A busz egyetlen TV-jében eleinte jobbnál jobb helyi karaoke klippek sorozata ment, majd egy éneklős románc és éjfél után – legjobbkor ugye – lövöldözős-robbantós film. A hang az egész busz egyetlen hangfalpárjából, hátulról üvöltött, pont a mi fejünk felett. Az, hogy ez volt az egyetlen hangforrás akkor derült ki, amikor meguntuk a tűrést és kihúztuk a hangfalból a kábelt.  A mogorva stuardess – aki talán egyedül nézte a tévét – sokat próbálkozott a hang újraélesztésén, de szerencsére nem jött rá az áldásos elnémulás okára. Nem akartuk ilyen drasztikusan intézni a dolgot, de a célnak megfelelt. Reggel kitettek minket az út szélére Khao Lak-ban, öt percig csak ácsorogtunk a napon, hogy kiengedjünk, a buszon töltött éjszaka alatt a légkondi átfagyasztott minket.

    Egy kis láblógatás

Khao Lak a búvárkodás miatt szerepelt az útvonaltervünkben, innen indulnak a hajók több napra a Similan-szigetekre. Délelőtt felmértük a lehetőségeket és szafari hajót választottunk, ami aznap délután indult, így este már hatalmasat lakmároztunk Pad Thai-ból. Kb. húszan lehettünk búvárok plusz a személyzet, ami már nagyobb társaságnak számít, de semmi fennakadás nem adódott ebből. A résztvevők nemzetisége elég változatos volt, legtöbbje európai, Svédországtól Görögországig, de volt kanadai és Amerikában élő orosz is. A kabinunkat egy német házaspárral osztottuk meg, ami olyan kicsi volt, hogy mindenki csak aludni járt oda. Enni a nyitott-fedett fedélzeten lehetett, a tetőn pedig volt egy napozó terasz, amin a hétágra szóló napsütés ellenére a szél miatt csak kapucnis pulcsiban tudtunk megmaradni.

Miután megtömtük a korgó hasunkat, meghallgattuk az eligazítást és kedvcsinálót, majd mindenki összeszerelte a palackját a másnap hajnali bevetésre. Ébresztő-kávé után mindenki belebújt a búvárruhába, egy ugrás a vízbe és már merültünk is egy új világ felé.

A merülésvezetők az addigi merülések száma alapján állították össze a csoportokat. Sajnos ez azt jelentette, hogy nem együtt merültünk, mert egyikünknek még nem volt gyakorlata a vizsga letétele óta, de két éjszakai merülésen egymás párjai lehettünk a vízben is. Az első merülés különösen ismeretlen társasággal még mindenképpen teszt jellegű, ezért biztonságos sekély – és általában nem túl izgalmas – helyen történik. Az első tapasztalok alapján azonnal át is rendezgették a csoportokat. A cég hirdetése alapján négy búvárra egy vezető jut. Ez csak abból derült ki, hogy az átrendezgetés kapcsán előre elnézést kértek, hogy most egy alkalomra öten leszünk. Az első alkalommal nem sok élőlényt láttunk, de az élmény jó volt (This is the beginning of a beautiful friendship). A PADI – az egyik nemzetközi búvár iskola – szabályait nagyon szigorúan betartva, egy-két mélyebb merülés miatt, a gyakorlatlanabbakat nagyon rá akarták beszélni egy haladó tanfolyamra, vagy annak legalább arra a részletére, ami 30 méteres mélységig enged merülni. Ehhez inkább tapasztalat kell, mint papír és pénz, úgyhogy ezt kihagytuk, de volt, aki az alaptanfolyamot egyből megtoldotta ezzel a kiegészítéssel. A nagyon beharangozott „mély” merülő helyen végül csak egyet merültek a haladók is, mert ott éppen a látási viszony 5-10 m lehetett. Ettől a kis rátartiságtól eltekintve nagyon korrektek voltak mindenben.    

A világ második legerősebb földrengése 2004-ben rázta meg Similan-szigetek környékét, amit 15 m magas, pusztító szökőár követett. Az emberéletek elkövetelésén és felszíni pusztításon túl a hullám az útjába eső korallmezőket is tönkre tette. Ha ez még nem lett volna elég, pár évvel később korall kifehéredés következett, ami a megnövekedett vízhőmérséklet miatt a korall pusztulását okozza. Szomorú és lehangoló látvány volt néhány helyen, hogy szinte csak korall törmeléket láttunk. Bár a korallok azóta nem regenerálódtak, számos egyéb élőlény ottmaradt a szigetek körül. Több olyan állat van itt, ami már önmagában emlékezetessé tenne egy túrát.

Ahogy egyik emlékezetes kiejtésű anglol merülésvezető mondta a merülés előtti eligazításon: „Sometimes look into the blue. Some big guys maybe cruising around.” A legnagyobb ilyen, mind méretben, mind élményben a manta volt. Kétszer találkoztunk egy-egy 4-5 méteres példánnyal. A leopárdcápa emberre nem veszélyes, belőlük néhányat igazán közelről sikerült megfigyelni, felülről 20 méterrel lejjebb pedig egy üzekedő párt láttunk. A tengeri kígyó is különlegesség volt a számunkra. Ez már elméletileg nem veszélytelen – a mérge halálos –, a gyakorlatban viszont nem támad emberre. A kis szája és fogai miatt csak ujjközön és fülcimpán tudna harapni és ez ellen ökölbe szorított kézzel, fülünket fogva védettek lehetünk – tartja a városi legenda. A bohóchalak hosszú ideig lekötik a kezdők és haladók érdeklődését: ez a búvárok nagy bohóchal korszaka. A Vörös-tenger után, ahol csak egy fajuk fordul elő, itt új lendületet kapott a figyelem, mert Dél- Kelet-Ázsiában 4-5 fajt is lehet látni. Szintén színesek és látványosak, csak sokkal ritkábbak a szellemtűhalak. Fejjel lefele állnak és tökéletesen beleolvadnak a környezetbe, ezért gyakorlott szemre van szükség. A mellékelt képen ez talán nem látszik, hála a remek fotósnak és a hal által rosszul megválasztott környezetnek.

 A hajón gondoskodtak arról. hogy az ügyfelek ne maradjanak élmény nélkül. A merülés végén nem kis hajóval mentek a búvárokért, hanem a naggyal. Izgalmas volt farkasszemet nézni a közeledő hajó orrával, majd 10 méter távolságból „farolt” egyet és pont a hajó hátuljánál található létra mellett voltunk. A bőségesen készített ételekből az erélyes tukmálás után is elegendő maradt, hogy a merülőhely közelében a tengerbe dobálva etessék az állatokat. Ez persze egy kis csalás, ami felett szemet hunytunk, például azért, mert így kedves „kis” méteres teknősök úsztak oda a hajóhoz. A merülések közötti szünet alatt néha kiengedtek a közeli szigetek hófehér homokú strandjára. A vendéglátóink környezettudatossága volt, hogy a zuhanyzóban kirakott folyékony szappan és sampon organikus anyagokból készült, mert az egyből a tengerbe került.

Nagyon izgalmas négy nap után kicsit szomorúan búcsúztunk a csapattól, szívesen maradtunk volna még tovább. Viszont végre megint kettesben lehettünk és új kalandok elé néztünk Phang Nga-ban, nem messze a „James Bond” szigettől.