A Kelet-ázsiai régió művészetében hagyományosan Kína töltötte be a tanár szerepét, Japán pedig a figyelő, szorgalmas diákét. Ennek ellenére a japán művészet saját útját járta be, a távolról jött hatások és motívumok kifinomultak, jelentések hordozóivá váltak és szimbólumokká egyszerűsödtek. Míg a kínai művészet a szimmetriát és páros számokat használja a stabilitás és racionalitás kifejezésére, a japán festészetben, építészetben, vagy akár tánc- és dallammozgásban megjelenő átlós irány és páratlan szám folyamatosságot és mozgást jeleníti meg.

Meglepő módon a korai japán irodalmat nők művelték, akik a hazai hiraganával tanultak írni, míg a férfiak a Kínából importált kanjikkal. Az ecsettel való szépírás, a kalligráfia hagyománya egészen a modern időkig tartotta magát, ami érthetővé teszi, hogy miért vált a japán festészet sokkal fontosabb művészeti ággá, mint a szobrászat, amit csupán vallási céllal alkalmaztak. Hagyományosan selyemre vagy papírra festettek, tussal. A Tokugawa sogunátus első pár évét felölelő Edo periódusban még nem érződtek a külföldi érintkezést tiltó szigorú rendelkezések hatásai és így a gazdag rizstermő vidékek sok művészeti ág kialakulásának és virágzásának kedveztek. Kyotoban és Kanazawa-ban a mai napig lépten-nyomon kulturális és művészeti értékekbe botlik az ember. Az Edo festészetre jellemzőek az élénk színek és a klasszikus irodalomból vett témák az arany háttér előtt. Az arany felületek készítéséhez használt aranyleveleket tiszta aranyból készítik az „arany mező”-nek becézett Kanazawa-ban. Az aranyat 0.0001 mm vékonyra klopfolják, 11 x 11 cm-es négyzetekre vágják bambuszkéssel és papírlapok közé lehelik. Egy 10 yenes (kb. 5 forintos) érme nagyságú aranydarabból majdnem 2 m2-re futja. Templomokat és sztupákat ilyen aranylevelekkel díszítenek szerte a Dél - Kelet-ázsiai térségben, kisebb darabokkal tárgyakat aranyoznak, a morzsákkal pedig teában vagy akár krémekben találjuk szembe magunkat.

Egy aranylevél készítő műhelyben volt alkalmuk megtekinteni az utolsó látványos műveleteket, amint fújással simítja ki a néni az aranylevelet vágás előtt, majd szintén fújással távolítja el a levágott darabokat. A műhely inkább csak reklám volt a mellette működő üzletnek, ahol mindenféle aranylevéllel bevont tárgyakat árultak. Sok számunkra szörnyű giccs mellett beljebb haladva egyre tetszetősebb munkák következtek. Ez az irány odáig folytatódott, hogy az emeleten kiállított (több millió forint értékű) paravánok kapcsán már leesett az állunk.

A kanazawa-i lakkozott faedények és -dobozok mesterei a legtökéletesebb kemény, ellenálló japán gesztenyefát választják ki. Minden egyes réteg alapozás és közréteg után gondosan ledörgölik, és a legutolsó lakkrétegnél is ügyelnek, hogy por ne üljön a festékbe. Az edényeket aztán tálalásra, a dobozokat tárolásra használják. Japán legnagyobb földesurai a bútoraikat és használati tárgyaikat mind a családi jelképpel ékesítették.

Természetesen edényeket agyagból is készítettek már a kezdet kezdete óta, ez Japán legősibb iparművészeti ága. Jellegzetesen a fekete és a föld színeit öltik magukra szabálytalan formával, szinte durva felülettel, egyszerű díszítésekkel a japán agyagedények. A porcelán termékek ettől alig lehetnének különbözőek. Az élénk kék, sárga, bordó és zöld színek és könnyed formák az elegancia megtestesítői.

Kyoto utcáin járva szerencsénk volt egy történelmi felvonulásba belefutni, ahol a régi viseletből kaptunk ízelítőt. Az apró és vékonyka termetű japánok hagyományos viselete, a kimono a teljes testet elfedő köntösből és az azt összefogó széles övből áll. Az övbe dugva tartották a kardot a világ legfélelmetesebb és leghatékonyabb katonái a samurai-ok. A csuklót, bokát és nyakat szabadon hagyó viselet kevés betekintést nyújt és még így is, a végtagok kivillantása a régmúltban illetlenségnek számított. Ellenben hátul, a kimono gallérjából kivillanó női nyak a férfiak figyelmének megragadását célozta, ezért minden gésa ügyelt annak kifestésére és a felvitt szabálytalan mintához igazodó frizura elkészítésére. Kyoto és Kanazawa hangulatos örömnegyedeinek utcáin a teaházakba igyekvő, fogyatkozó számú gésák a kifinomult szórakoztatás és bájosság mesterei. Hosszú kiképzésük alatt a bonyolult etiketteket sajátítják el, játszanak a háromhúrú shamizenen, énekelnek régi teaházi balladákat (ami az európai fül számára inkább kín) vagy táncolnak a kellemes csevegés mellett. 2-3 gésa egy estés szórakoztatásáért akár $3000-t is otthagy a megrendelő felesége, mert Japánban a pénztárcák felett az asszonyok őrködnek, bár az estéken nem vehetnek részt. Egy gésa értéke akkor nő, ha sikerül minél hamarabb valamely műfajt mesteri szinten elsajátítania. Ekkor egyre több társaságba hívják meg és így hamarabb vissza tudja fizetni a nevelésére fordított jelentős összeget a háznak, melynek mint tanuló tagja lett. Mire képes lesz saját teaházat nyitni, lesznek állandó ügyfelei és klienseinek körét átadja a növendékeknek.

A teához kötődő szertartás művészete csak a 17. században finomult ki Japánban, ekkor nyíltak meg az első teaházak. A szertartás terjedelme és tartalma igen változatos – az egyszerű tea és édesség felszolgálásától a több órán át tartó sokfogásos, művelt szórakoztatást (versmondás, festmény szemlélés…) magába foglaló társas együttlétig –,de lényege az örömszerzés, a fennköltség művelése és a kifinomultság elismerése. A részletekben rejlő tökéletességet a teaceremónia kellékei és edényei biztosítják, amiket az elképzelhető legnagyobb igyekezettel készítenek és rendeznek el. A szertartás megfelelő építészeti kifejezése pontosan koreografált, a kert feltárulására koncentrál, a kilátásban való elmerülés és gyönyörködés megteremtésében, a csekély berendezések és eszközök gondos, harmonikus elrendezésében nyilvánul meg. A betekintés gátlására külső tolható falakat, a belső terek alakíthatóságára belső tolható falakat alkalmaztak. A teaszertartás igényeihez igazodó építészet lassan átszivárgott a világi építészetbe is, ahol a szimpla szerkezetet a Muromachi periódus csúcspontjának tartott kyotoi Kinkaku-jit arannyal borították.

A hagyományos népi építészetet meghatározza a gyakori földrengés és a forró nyári klíma, ami természetes anyagok használatát, könnyű faszerkezeteket és rízspapír- vagy deszkaborítást eredményezett, a nyílások tolható ajtókkal vagy spalettával zárhatók. A főhelyiség padlóját először rízsszalmával, majd tatamival borították. A meglepetésszámba menő bútor és dísztárgyak, eszközök elrendezésére itt is aprólékos gondot fordítottak. Az esztétikai értéket a falak által felölet üres tér határozza meg, a kifejezett hangulat inkább a szemlélő képzeletére, mint a valóságosan jelenlévő tárgyakra van bízva.

A romantikus megjelenésű, Japánban egyedülálló Shirakawa go-i falusi házak tökéletes egységet alkotnak a tisztást körülölelő hegyekkel. Magastetejük alatt 3-4 szinten akár 40 ember élt, a komiszabb telek idején állatokkal együtt. A házban felgomolygó füst melegen tartotta a padláson begubózott selyemhernyókat és elűzte a vastag nádtető rovarait.

A II. Világháborúban Kyoto belvárosa elkerülte a bombázásokat. Viszonylagos épsége és hadiipari fontossága miatt az első atombomba ledobásának célpontjaként listára került 1945. áprilisában. Innentől kezdve emiatt védettséget élvezett a hagyományos bombázásokkal szemben, hogy az atombomba pusztításának mértéke egyértelműen látható legyen. Júniusban lekerült a célpontok listájáról, az egyik amerikai döntéshozó személyes, a város iránti kötődése és csodálata miatt. Így az első Tokugawa shogun hatalmat sugárzó palotája eredetiben maradt meg a feketerigóként csicsergő fa padlójával, ami a betolakodó leleplezését szolgálta. Ez „nem bug, hanem feature”, mert kivétel nélkül minden palló kellemesen csicsergett bárhogyan is lépett rá az ember. A rejtett helyiségekben megbúvó samurai-okkal és rendszertelenül változtatott jelszókkal együtt a mindenkori shogun teljes biztonságban érezhette magát.

A teaházak elválaszthatatlan tartozéka a kert, aminek kialakítása és karbantartása a festészet és kalligráfia mellett a leginkább tiszteletben tartott mesterség. Egy kert szolgálhatja a pihenést, ilyenkor a rendelkezésre álló pici helyen az idealizált spontán természetet hozzák létre. Azok a kertek, melyeken keresztül kell sétálni, a megadott útvonalon haladva a kerttervező választja meg, hogy mikor hova nézzen a szemlélő. Ha az útba épített akadályon, egyenetlenségen áthaladva a sétáló végre feltekint, addig rejtett látvány tárul fel. A természetes kinézetért persze meg kell dolgozni. Kyoto császári kertjeiben láttuk, amint a fenyőket tűlevelenként kozmetikázták. Szép gesztusként a fákat az utolsó utáni pillanatig megpróbálják életben tartani. A hosszú ágakat alátámasztva tehermentesítik az öreg növényt. Az egyetlen szépséghiba, hogy ezeket kisebb fák kivágott törzseinek a segítségével teszik. 

A meditációs és elmélyülős kertekben, a természet nem miniatűr, hanem erősen szimbolikus képben jelenik meg. Itt a kert rendezése egy pontra fókuszál, mivel a látogató általában ül. A kövek, sziklák sokcélú funkcionális felhasználása mellett megjelenik a szimbolika is. A különleges alakú szikladarabok jelképezik a hegyeket, szigeteket, hajót vagy csónakot; mohák és bonszáiok a növényzetet. A víz, bár kialakítása mesterséges, megjelenése természetességet sugároz. A kiszáradt kavicságy és patakmeder minőségben nem jelent kevesebbet a vízzel teltnél. Sőt, a zen buddhista kertekben gereblyézett kavicságy testesíti meg a mitológiai ősóceánt, vagy amit a szemlélő beleképzel. Mi nem sok energiát fektettünk a „vajon mire gondolt az alkotó” jellegű műértelmezésbe, de néhány ilyen kertnek kifejezetten élveztük a hangulatát. A leghíresebb kőkertnél érdekes volt másokat figyelni, hogy most keresik-e a jelentését, vagy esetleg találtak is egyet. Viszont Koya-sanban volt olyan templom is, ahol a gereblyézett kavicsok között láttunk fel nem szedett tűlevelet. Példátlan hanyagság, vagy ennek is megvan a maga jelentése?