Végre megérkezetünk Sapporoba. Ahogy ácsorogtam a csomagokkal a reptér várótermében, azon gondolkoztam, hogy vajon megússzuk-e a következő másfél hónapot földrengés nélkül, ha már a tájfun időszaknak vége. Az induláskor szokásos határozatlankodás után végül a város felé vettük az utunkat. Szállásunk sok meglepetést tartogatott, amikről utólag azonban kiderült, mégsem általánosak Japánban: a recepción egy kukkot nem beszéltek angolul, szobakulcs nem létezett, fiúk - lányok külön szinten voltak elhelyezve, internetért és a csomag megőrzésért fizetni kellett, ezentúl a vasútvonal közelsége elég zajossá tette a helyet. Lelkileg valamelyest felkészültünk rá, hogy Japán drága lesz – no, ebben nem okozott csalódást -, de utólagos tapasztalatból mondhatjuk, hogy a nyújtott színvonal nagyon nem volt arányban az árral japán mérce szerint sem. Gyors disznóhúsos, tésztás leves vacsora után jót fürödtünk a szálló onsen-jében, majd ki-ki a saját szobája felé vette az irányt, hiába volt majdnem teljesen üres a szálló.

Borús másnapra keltünk, de nem sajnáltuk, mert az időt kocsi bérléssel majd továbbutazással akartuk elütni. Ismerősöktől hallottuk korábban, hogy a bérlés nem lesz egyszerű eset Japánban, fel voltunk készülve, hogy 2-3 helyet meg kell majd látogatnunk. Végül szerintem Sapporo összes kocsi bérlőjénél jártunk, de sehol sem fogadták el a Magyarországon kiállított úgynevezett „nemzetközi jogosítványunkat”, mert egy nemzetközi egyezményhez Magyarország majd 20 évvel később csatlakozott, amit a japánok már nem fogadnak el. Az különösebben nem érdekelte őket, hogy ez azt jelenti, hivatalosan egyetlen magyar sem vezethet az országban, meg az se, hogy más EU-s országok pl. Németország vagy Olaszország polgárainak elég az otthoni jogosítványuk is. A 2007-es magyar Lonely Planet finoman csak annyit jegyez meg, hogy dolgoznak az adminisztrációs problémán – a jelek szerint nem sok eredménnyel.

Sok későbbi kényelmetlenséget okozott (és ki tudja mitől kímélt meg), hogy le kellett mondanunk a kocsiról. Először is lecsökkentettük hokkaido-i utunkat, csak a Daisutsuzan Nemzeti Parkot indultunk el meglátogatni, immár vonattal és busszal. Asahidake lábához szakadó esőben érkeztünk. A nap hátralévő részét a hegy lábánál fekvő kis falu feltérképezésével töltöttük és összeismerkedtünk egy olasz biciklis túrázóval, aki ellátott minket a leghasznosabb tudnivalókkal Japánról. A kocsi hiánya okozta másik kényelmetlenség, hogy nem tudtunk kellőképpen étellel feltankolni, így a következő három napon be kellett érnünk a felvonó kis boltjának pici porciókba csomagolt snackjeivel. Viszont megismerkedtünk néhány nagyon bizarrul kinéző étellel, amik egész ehetőnek bizonyultak. A hegyen az öt fok körüli, hideg éjszakákért a szomszéd szálló forró vizes fürdőjében kárpótoltuk magunkat. De a negyedik éjszakán még így is be kellett menekülnünk egy kóbor tájfun elől a camping kőházának kis pihenőjébe. Olyan jól esett a forró kávé, amivel az egyik sorstársunk megkínált, hogy örök emlék marad.

A nemzeti parkban három teljes napot kirándulással töltöttünk. Az első kettőn két ismertebb túraútvonalakat jártuk be, azaz felszaladtunk a vulkán legtetejére és tettünk egy kört körülötte, a másik napon pedig megnéztük a környék legszebb vízesését.

Mindkettőnk számára ez volt az első szemmel látható aktivitást mutató vulkán. Mint a sárkány orrlikából, az oldalán lyukakból dőlt a kénes gőz. A vulkánon a járás kicsit nehézkes, főleg a lejövetelben zavaró, hogy a könnyű fekete tufa állandóan az ember cipőjébe megy. A környéken gyönyörű okker, rozsdavörös és bordó színű sziklák váltakoznak a fekete tufával. Az út második részében rábukkantunk egy melegvizes lábfürdőre. A kis kénes forrás alatt kialakított medence minden túrázó lábának felüdülést jelent. Az őszi színeket szerettük volna látni Hokkaido-n, de sajnos a színváltás még nagyon az elején járt, csak a magasabb régiókban csípte meg a dér a leveleket. Japánban a „red leaves season” fontos esemény. Az interneten külön térkép található arról, hogy Japánon belül hol mikor várható a levelek színváltása.

A vízesés közelebb volt hozzánk, de az út kevésbé volt izgalmas. Miután kicsodáltuk magunkat a zuhogó víz alján, úgy határoztunk, inkább stoppal mennénk vissza. Már elindultunk gyalog visszafelé, amikor úgy döntöttünk, hogy adunk még egy negyed óra esélyt és ekkor az első autós felvett. Így idejében vissza tudtunk érni a faluba a gőzölgő húslevesünkhöz, ami az egyetlen nem túl túrázóbarát nyitvatartással rendelkező étteremben jólesett a smackek után.

A jó idő örömére harmadik napra is maradtunk még. A campingesünk által ajánlott útvonal mindközül a legszebbnek bizonyult, újabb kráterek peremén vitt a jelzés. Emberrel egy napon keresztül alig találkoztunk, de az úton rókát, csíkos mókust és szarvast láttunk. Bár a környék híres a medvéről, csak kitömve láttuk a falu információs házában. A japánok csengőt hordanak magukkal medveriasztó gyanánt. A kopár vulkáni salakon kígyózó sorokban vonuló emberek mindegyike csilingel, mert a csengőt tanácsolják és akkor ez már jóformán kötelező. Medveriasztáshoz az egésznek nem sok köze van, sőt, szerintem, ez Európában pont fordítva működne. Ha hallja a medve a kolompot, akkor odamegy, mert azt hiszi birkanyáj és kész is a galiba. Viszont róka rengeteg volt, a campingben mondták is, ha étel marad a sátorban, azért a róka bemegy. A hosszú 11 órás séta végén lelibegtünk a faluba. Nagy meglepetésünkre a felvonó felső házában a campinges köszönt ránk a felvonósok egyenruhájában. Mire leértünk a campingbe, ő már ott várt ránk, mintha mi sem történt volna. Vagy az ikertestvére… vagy a klónja…

    Trópusi naplemente fenyőfákkal

Japánban rengetegen túráznak, különböző stílusokban. A legtöbben felvonóval indultak, 2 órás túrával felmentek a vulkánra, majd ugyanezt visszafelé. Mindezt a legkomolyabb, színben esztétikusan összehangolt, szerintem egyszerre vásárolt túrafelszerelésekben (csilingelve). Kevesebben, de szép számban pedig hosszabb utakat tesznek. Ez utóbbi, komolyabb túrázók már napfelkelte előtt úton vannak zseblámpával. Többször szembesültünk vele, hogy a dél már nagyon későnek számít és ha addigra a túra felénél sem jártunk, akkor nagyon csóválták a fejüket, hogy nem lesz elég az időnk. Úgy hallottuk, itt az emberek egyszerre csak 1-2 nap szabadságot vesznek ki, hosszabb utakra csak a nyugdíj közeledtével szánják rá magukat. Magyar szemmel nézve az idősebb korosztály szembeszökően jó formában van, nem csoda, hogy hegyeken szaladgálnak. Ez is csak megerősít, hogy egy egészségesebb életmódnak, milyen hosszantartó és messzire kivetülő hatása van.

Asahidake után Furano lett az úticélunk. A kisvárost a sajt és tejüzeméről, a borászatáról, a levendulaföldjeiről és a sípályáiról ismerik. Ebből kettőt nem igazán élvezhettünk, hó még szerencsére nem volt, a levendula pedig már elvirágzott. Viszont a szuvenír boltban rengeteg levendulás készítményt lehet kapni. Belecsempészik krémekbe, szappanokba, péksütikbe és csokoládéba, olajt sajtolnak belőle, de molyirtónak is használják dekoráción túl. Mindezt a japánokra jellemző gyönyörű kis csomagocskákba porciózva.

Reggel nekivágtunk a furano-i környéknek. A pályaudvari információnál beszerzett térkép elég használhatatlannak bizonyult. Miután majdnem ráléptünk a gáton egy iszonyatosan nagy kígyóra vagy siklóra, majd a hídon miattunk leállt a vonatforgalom és úgy elkavarodtunk, hogy már tömegközlekedés sem járt, bölcsebbnek láttuk onnantól kezdve stoppolni. Ellátogattunk kóstolóra egy helyi borászatba. Főleg német és osztrák fajtákat tartottak, már amiről lehetett tudni milyen fajta. Az egy kóstolásra felajánlott „száraz vörös” zweigelt nem nyerte el a tetszésem, de a rozé és a fehérek korrektek voltak. A tejüzemben a tintahal tintával színezett fekete sajtot próbáltuk meg. Nem volt rossz, de a sima jobban ízlett.

Ismét egy hosszabb buszút várt ránk este, a sapporo-i átszállást követően Hakodake-ba a komphoz, hogy elhagyjuk Hokkaido-t. Míg vártunk a sorunkra, kicsit körbenéztünk a tengerparti városban. A régi dokkokat szépen felújították, csillogó-villogó üzletek telepedtek bele. A hegy oldalában elnyúló óváros részben találtunk egy keresztény templomot, ahova bekukkantottunk. Az Asahidake-i onsen szállója után itt szembesültünk másodszor a japán „papucsozás”-sal. (Mi legalábbis így kezdtük el nevezni az utcai cipő, a szobapapucs és wc-s papucs állandó cserélgetését.) A templom bejáratánál adtak papucsot, csak abban lehetett bemenni. Szintén Hakodake-ban láttuk az első hagyományos japán faházat, bár ezt még csak kívülről néztük meg, mert siettünk vissza a kompunkhoz. Utólag visszatekintve teljesen feleslegesen, mert a komp motormalőrje miatt félútról visszafordultunk, hogy a hakodake-i kikötőbe visszaérkezve újra elinduljunk (állítólag pont akkor sikerült megjavítani a motort). Így mindenki visszaszállt és jócskán megkésve érkeztünk este Aomori-ba, Hokkaido-nak pedig búcsút intettünk.