Határátkelések

Négy hong kongi napunk alatt telítődtünk a nagyváros forgatagával és már nagyon vártuk, hogy kicsit nyugodtabb helyszínekre keveredjünk. Az új cél Kambodzsa lett, ahova Bangkok érintésével készültünk eljutni, tehát az út hosszúnak ígérkezett, de egy hetet akartunk ott eltölteni. A repjegyek árait mustrálva úgy döntöttünk, hogy a thai-kambodzsai határon szárazföldön megyünk át és igyekeztünk felvértezni magunkat az interneten megtalálható, ehhez szükséges tudnivalókkal. Mivel Aranyaprathetet már sötétben értük el a kisbusszal, egyet aludtunk és korán a határátkelőhelyen voltunk. Olvastuk, hogy a reggel érkezőkkel nem packáznak, könnyebben kiadják nekik a kambodzsai vízumot, de még így is bepróbálkoztak nálunk. A thai oldalon nem hagytuk magunkat eltéríteni, hogy ott kell megvenni a vízumot – a hivatalosat, de feketén és természetesen drágábban. A kambodzsai oldalon a vízumigénylő ablak felett kis táblára ki van írva, mennyit kell fizetni, de többet akartak tőlünk. Mutogattuk, hogy a fenti árat fizetjük, erre azt válaszolták, akkor nem engednek tovább.
– Azért az árért 3 nap alatt adják ki a nagykövetségek, a felár a sürgősség miatt van.
– Nem gond, megvárjuk.
Fogtuk magunkat, leültünk a kispadra és bepótoltuk a reggelinket, majd nagy nyugodtan elkezdtünk olvasni. Tíz percen belül jött valaki, a bajsza alatt somolygott rajtunk és szó nélkül kiadta a vízumot a rendes árért. Tényleg reggel kell érkezni.

Elég meglepődtünk azon, hogy ki- és belépéskor beszkenelik az ujjlenyomatot a kambodzsai oldalon. Ilyennel eddigi utunk során nem találkoztunk és érdekes, hogy pont egy szegényebb ország csinál ilyet. Lehet, hogy itt problémásabb a helyzet. A szálláson is láttunk egy érdekes tiltó táblát: drogot, pisztolyt, kézigránátot az épületbe hozni tilos.  

A határátlépés visszafelé sem telt teljesen zökkenőmentesen. A Siem Reapben megrendelt busz több órát váratott magára, a határra rengeteg más emberrel egy időben értünk. A határon nem tolakodtunk eléggé, így az utolsók közt az utolsó buszba soroltak be minket, aminek – tudtunkon kívül – az a sors jutott, hogy további határátlépőket gyűjtsön be. További több órás várakozás után sikerült csak továbbindulnunk Bangkokba, és amikor a buszsofőrt kérdőre vontuk, nagyon pimasz válaszokat kaptunk.

Angkor templomaiban szerzett élményeinkről a következő bejegyzésben lehet olvasni.

Selyemszövés

Kis szünetet tartottunk a rengeteg templomnézés közepette egy európai alapítvány selyemszövő gyárában. A cél természetesen a hagyományos mesterség megőrzése, a helyi technika és régi motívumok alkalmazása által, amit a nyugati ízléshez igazítanak. A gyárban végig lehet követni a selyemkészítés lépéseit. A hernyókat eperlevélen tartják, de sajnos az eper éppen nem érett. A kellő méretű gubókat forró vízben megfőzik és lefejtik az elpusztult hernyó körül a vékony szálat. Az itteni selyemgubó sárga, míg a környező országokban általában fehérek. Sok pödrés után természetes anyagokkal megfestik és puhítják a selyemfonalat, majd számunkra elég bonyolult szövőszéken elkészítik az anyagot: nemcsak az anyagába tesznek mintát, hanem a különböző színmintájú fonalak váltogatásával a színébe is. A helyi mintát a fonalak festésével állítják elő, tehát nem különböző színű fonalakat váltogatnak, hanem egy adag fonalat bizonyos helyeken átfestenek más színűre. A szövőszéken persze vigyázni kell, hogy mikor melyik festésű fonalat fűzik be, mert különben a minta nem jön ki. Ha több színt akarnak használni, akkor a fonáladagra szorosan spárgát tekernek, ami meggátolja, hogy alatta a fonál átszíneződjön. Így a végeredmény kimenetele kicsit rizikós, a minta kissé elmosódott lesz, de így is szép, vagy éppen így szép. Az alapítvány néhány éves „ösztöndíjat” ad a tehetséges jelentkezőknek, ami alatt elsajátítják a selyemszövés, fa- és kőszobrászat műfogásait és ezalatt biztosítja az illető megélhetését.

A környék

Gyönyörködtünk a tavaszi tájban, a fürdőző bivalyokban, a zöld rizsföldeken dolgozó emberekben. Elvitettük magunkat hajón a közeli úszó faluhoz, ahol csónakból megmutatták nekünk a néhány házból álló kis települést a mangrove erdő szélén. Itt az emberek még főzni is csónakban főztek, jobb esetben a csónak melletti kis stégen. A gyerekek, ha hirtelen el kellett rohanniuk a szomszédba, akkor lavórba ugrottak és kézzel hajtották magukat, amúgy iskolába is ladikkal mentek. Itt láttuk a világ legtisztább malacait. Vajon valaha életükben hemperegtek egy jóízűt a sárban?

Étel

A francia gyarmatosításnak köszönhetően, Kambodzsában egészen más ételek vannak, mint amikkel addig találkozunk. A francia örökség legszembetűnőbb terméke a bagett, amiből minden nap vittünk ebédhez az egész napos biciklizésekhez. A szerte Dél-kelet Ázsiában népszerű reggelivel, a banános vagy ananászos palacsintával egyből behatóan megismerkedtünk. A világnak ezen a felén, tavaszi tekercs néven a következőt értik: a párolt répát, hagymát, káposztát és egyéb zöldségeket réteslap szerű vékony tésztába csomagolják és bő olajban kisütik. Jár hozzá ecetes, chilis mártogatós. Ami valóban kambodzsai étel, az arak és kako leves. Mindkettő alapja valamilyen hús (csirke, disznó vagy marha), amihez bőségesen adagolnak édesköményt, zöldségeket és tojást. A kakot kókusztejjel főzik sűrűre, de mindkét kiadós levest nagyon csípősen tálalják. Friss zöldségekre kiéhezve ráfanyalodtunk a zöldséges ráksalátákra is és nem jártunk pórul.

Emberek

Kevésnek bizonyult az idő, hogy negatív élményt szerezzünk a kambodzsai emberekkel kapcsolatban. Az azonban bizonyos, hogy Kína után felüdülés volt itt lenni, az emberek kedvesek voltak, a gyerekek nevetve üdvözöltek minket, ha felbukkantunk egy templomnál, vagy ugrándozva utána futottak a tuk tuk-unknak és a szállásunkon mindenben ügyes-bajos dolgunkban a segítségünkre voltak. A templomok előtt italt, ételt, ajándékokat próbáltak mindig eladni. Nem voltak kellemetlenül erőszakosak, 2-3 „köszönjük, nem kérünk” után abbahagyták a tukmálást, de majd visszajövet ha kérünk, akkor nála vegyünk és bemutatkozott.

Közlekedés

Mivel keveset és nem túl mélyen (a thai határtól 150 km) voltunk az országban átfogó képet nem tudunk felvázolni. A határtól egyik irányt taxival a másikat busszal tettünk meg. Taxit használni ekkora távra kicsit meglepőnek tűnt számunkra, de az útikönyv szerint ez a bejáratott módja. Ázsiában a motorizált közlekedés legegyszerűbb lehetőségei elég változatos formákat öltenek. A kambodzsai megoldás a motorbiciklihez erősített „utánfutó-hintó”. Többféle neve van, többek közt tuk-tuk, ezt volt legkönnyebb megtanulni. A romok bejárására a biciklit választottuk, lassabb és kényelmetlenebb, mint egy tuk-tuk, továbbá az eltévedés kockázata is velejár, de kalandosabb és a célnak tökéletesen megfelelt. Naponta kb. 30-40 km-es köröket tettünk sok megállóval és sok vízzel.