Minden utazásnál meghatározó élmény a közlekedés minősége. A Japánban szerzett tapasztalatokat külön foglaljuk most össze. Itt a címben említett két véglet marad a legemlékezetesebb.  

Kezdjük a leghíresebbel, a vasúttal, annak is a csúcsával a shinkansen-nel, vagy ahogy szerénytelenség nélkül hivatalosan nevezik, shinkansen super-express, becenevén „bullet train”. Első benyomás, hogy nem zakatol, hanem suhan, tiszta, kényelmes, olyan mintha repülőbe szállt volna az ember. A sebességet az ablakon keresztül nem is annyira érzékeli az ember, a menetidőn viszont már sokkal jobban.

Az egész shinkansen vasúti hálózat hidakon, vagy alagútban fut. Mivel Japán 2/3-át hegyek borítják ez nagyon sok alagutat jelent. Nyilván az alagutakkal tűzdelt vonalvezetés is hozzájárul az optimálisabb menetidőhöz. Sőt, bizonyos szakaszokon több volt az alagút, mint a nyílt pálya. A városokban viszont nagyon magas hidakon fut, ez néha a 3. vagy 4. emelet magasságát jelenti, felülemelkedve a régi, hagyományos vasúthálózaton.

A repülőhöz hasonlóan dönthetőek az ülések, lehajtható kisasztal van, az ablakok picik. Annyival kényelmesebb, hogy az európai lábhossz számára is van bőven hely. Minden ülés külön forgatható, így bárki csinálhat az egyirányba néző 2-es vagy 3-as ülésekből, 4-es vagy 6-os összenéző részeket. Biztos jót mulattak rajtunk magukban a japánok, amikor két fehér ember ámuldozva elkezdte forgatgatni az üléseket. Persze egy arcizmuk sem rándult. Egy adott vonalon közlekedő szerelvények mind egyformák, ugyanannyi kocsiból állnak. A peronon be van rajzolva az adott szerelvény hányas kocsijának ajtaja hova fog esni. És tényleg ott volt. A vonaton felügyelő kalauz fehér kesztyűben járja végig a vagonokat és minden belépésnél és kilépésnél mélyen meghajol a rá sem hederítő közönség felé. Csodálom, hogy a cipőt nem kellett papucsra cserélni. A snack-ekkel megrakott kiskocsit tologató kisasszonyok diszkrét, rajzfilmes plüssmackó szinkronhangon hirdetik a portékákat.

Minden vonatjegy két részből áll, vonaljegyből és helyjegyből. Van olyan vonat, amire nem kell helyjegy, van olyan amire kötelező és van egy köztes megoldás, hogy fizetni kell többletet, de még sincs foglalt helyed. Shinkansen-en e két utóbbi fordul elő, és a pótjegyek többszörösei a vonaljegynek, még helyjegy nélkül is. Többféle vasúti bérlet közül lehet választani, ezek néhány kivétellel csak külföldiek számára elérhetőek. Jó reklám az országnak, hogy elérhető árúvá teszik ezt a vonatot, így mindenki kellemes tapasztalatokat szerezhet. A legismertebb bérlet a teljes Japánra szóló, 1, 2, ill. 3 hétre vehető, egy belépés alkalmával csak egyszer, és azt is még az országon kívül meg kell venni. Még itthon vettünk egy 2 heteset. Látható, hogy a 6 hetes útból ez elég keveset fed le. Ezért ezt kiegészítettük egy régiós bérlettel, ami 4 tetszőleges napra szólt, ezt is két hét alatt használtuk el. A maradék időben pedig nem mozogtunk óriási távokat. A bérlet három legfőbb előnye, hogy ha sokat utazik az ember, olcsóbban kijön vele, másrészt nem kell jegyért sem sorban állni. Shinkansen-en a helyfoglalás nélküli helyekre simán besétál az ember. Ha helyet is szeretne foglalni, akkor sorba kell állni a helyjegyért, de fizetni bérlettel nem kell. Az egyik vonalon csak a kényelem miatt próbáltuk ki a helyfoglalást. Széles dönthető plüss fotelek, fabetétes karfákkal, aljzat a mobil vagy laptop számára, bár wifi nem volt (ezen az egy ponton a MÁV IC lepipálta a JR-t!). Itt épp nem volt első osztály, viszont ilyen másodosztály mellett nincs is jelentősége.

Japán költséges feladat elé állítja a vonat-fanatikusokat, mert sokféle shinkansen típus létezik, mindegyik egy-egy meghatározott vonalon jár. Sőt, hasonló a helyzet a hagyományos vonatokkal is. Van egy-két különleges járat, aminek a szerelvénye az egész országban csak azon a helyen fordul elő. A hagyományos vonatok skálája a magyar intercitihez hasonlótól kezdve a metrószerűen berendezettekig terjed. Ez utóbbiak a városban hévként futnak és városon kívül még 2-3 órát mennek kifele. Éjszakai vonatok is vannak, azonban a shinkansen-es menetidők mellett és tekintetbe véve, hogy a hálóhely ára – amit a bérleten felül ki kellene fizetni – háromszorosába kerül egy olcsóbb szállás árának, számunkra nem volt jó megoldás.   

Néhány évvel ezelőtt még nem volt jellemző, hogy angolul kommunikálni lehetett volna a szigetország lakóival. Most minden vonatállomáson nyitottak egy turista információs irodát, ahol összes fontos kérdésünkre és kérésünkre angolul orvoslatot kaptunk. Elláttak térképekkel, bejelölve rajta a nevezetességeket, foglaltak nekünk szállást a megfelelő árkategóriában, megmutatták, hol van a legolcsóbb élelmiszerbolt, vagy éppen, ami kellett - hihetetlen kényelmessé és hatékonnyá téve az ott töltött időnket. Le a kalappal!

„Tókio metoró” hangzott el minden megállóban Tokyo-ban a metróban. Tokyo-ban csak sínes dolgon utaztunk. A vasút behálózza az egész várost, sőt ott a metróhálózat, aminél nem az kérdés, hogy hány vonal is van (nem számoltuk egyébként), hanem hogy hány metró társaság. Ezzel a problémával igazán csak bérlet vásárláskor szembesül az ember. A vonaljegyek hasonló tarifák szerint mennek, a bérleteknél viszont fontos tudni, hogy elég-e egy adott társaság vonalhálózata, vagy többre kell bérletet venni. A metró példásan áttekinthető. A vonalakat színekkel (eddig ismerjük, bár itt a bőség miatt már megtévesztő árnyalatokra is szükség van) és betűjellel különböztetik meg. A megállók elnevezésén túl számozással könnyítették meg a turisták dolgát. Így elég volt azt figyelni, hogy K11-től K19-ig kell menni és nem kellett megjegyezni a hely nevét. Budapesten biztos sok külföldi járt már pórul a Ferenciek terei és Ferenc körúti megállókkal. A vonalak közti kesze-kusza átszállásoknál azt is jelezték, hogy még hány métert (akár 450 métert!) kell menni a másik járatig. Ha fél percen belül nem láttuk a mi irányunkat jelző táblát, akkor biztosra vehettük, hogy rossz úton járunk.

Ha vonatbérlet nem elérhető, a legolcsóbb távolsági lehetőség a busz, ebből egy típus volt különleges („gun bus”). Először éjszakai buszként találkoztunk vele, de később nappali távolsági járatként is. A sofőr fehér kesztyűben, egyenruhában várta a felszállókat. Három oszlopban voltak az ülések, köztük közlekedő. Mindenkinek dupla karfája, a lábnál felhajtható vádlitartó volt, az ülés majdnem fekvésig dönthető. Ez a fajta busz helyfoglalásos és előre kell megvenni a jegyet. A többi buszon leszálláskor kell fizetni a sofőrnél. Van egy pénzszámoló automata, amibe pontos összeget kell bedobni. Ez szokatlan volt ahhoz képest, hogy Japánban minden más automata tud visszaadni. Ha nem állna rendelkezésre a pontos összeg, akkor van egy pénzváltó automata mellette. Kezdetben akadt egy kis félreértés, amikor a pénzváltóba dobtam be egy nagyobb összeget, és mint aki jól végezte dolgát felmarkoltam az egészet abban a hiszemben, hogy visszajáró.   

Mi kétszer kényszerültünk kompozásra, ahol a legolcsóbb, autós kompot választottuk. Az utastérben a magasított padló előtt mindenki levette a cipőjét és a hajó falának vetve a hátát vagy takaróra fekve várta a kikötést.

Végül a legolcsóbb és legérdekesebb a stoppolások voltak. Csak ott próbáltunk stoppolni, ahol máshogy már nehezen, vagy sehogy se lett volna megoldható az utazás. Közismert, hogy a japánok zárkózottak, emiatt nem is számítottunk gyors sikerre, de utólag visszagondolva sose kellett sokáig ácsorognunk. Volt olyan kis autó, amibe alig fértünk be a hátizsákjainkkal, meg volt olyan is, ahol hátizsák nélkül is alig fértünk be és a hátsó ülésről percekig kellett pakolni, hogy helyet szorítsanak nekünk. Gyakran vettek fel nyugdíjasok (ez az a kor, amikor a japánok hosszabb utazásra mennek) és a 20-30 év közötti korosztály. A hosszabb utazásoknál kicsit kellemetlen volt, ha nem beszéltünk közös nyelvet és a nyelvi akadályok miatt néha nem tudtuk eldönteni, hogy a vezető most tényleg arra megy-e ahova mi akarunk menni, vagy csak a kedvünkért, udvariasságból kerül egyet, ha már megállt nekünk. Amikor GPS-be ütötték be a falu nevét, szerintünk az utóbbi esetről volt szó nem egy alkalommal. Emlékezetes maradt, amikor egy nő két óvodás gyerekkel tovább ment, majd 100 méterrel odébb megállt a kereszteződésnél. Stoppoltunk tovább, mire visszafut a kislány és tökéletes angolsággal megkérdezi, hogy mi most stoppoltunk-e, mert akkor jöjjünk. A kislány angol játszótársaitól tanulta a nyelvet. Volt olyan eset is, amikor olyan helyre vittek el minket, amit a sofőrjeink nem ismertek, de megálltak velünk megnézni a vízesést vagy a templomot. Ha kis pihenőt tettünk az úton és meghívtak az automatából elővarázsolt üdítőre, nehéz volt eldönteni, hogy ez is kötelező udvariasság része-e.