Emberek

„Nyí-háó” a köszöntés kínaiul. A vicces hangzása miatt hamar megtanultuk, viszont nem sokszor volt rá szükség. Hegyen, étteremben, boltban hamar leszoktunk a köszönésről, mivel nem viszonozták. Étteremből távozáskor a búcsúzáshoz általában szemkontaktot sem sikerült létesíteni. Már írtuk mennyire nem sikerült megértetnünk magunkat a vasútállomás szóval. Kínában tanuló magyar fiútól hallottuk, hogy a helyiek a kínait még kezdő szinten beszélő külföldit nem segítik, hanem kinevetik. Kiváló motiváció! Le is mondtunk a további nyelvtanulásról. A számokat azért megtanultuk kézzel mutogatni 10-ig, mert ebből hamar félreértésekbe fut az ember.

    Arcunkba bámuló bácsi

További utunk során nagyon gyakran kérdezték tőlünk, milyen volt Kínában utazni, mivel ez az ország erősen megosztja az utazó tábort. Ha egy feltételnek eleget tud tenni az ember, akkor nagyon lehet élvezni. A járművek kényelmesek, elég pontosak, a szállások elfogadható áron vannak, az étel jó és kiadós és nem utolsó sorban a természet lélegzetelállító. A feltétel viszont nem csekély, a fentieket csak akkor képes az ember élvezni, ha a kulturális és viselkedésbeli különbségeket megbotránkozás nélkül elfogadja vagy eltűri.

Kultúra

Kína a világ legősibb, folyamatosan fennmaradt kultúrájával büszkélkedik. A Sárga-folyó termékeny partjainál i.e. több ezer évvel emberek telepedtek le, itt alakultak ki az első királyságok és ezek egyesítésével a tudományok és művészetek művelésére alkalmassá vált az állam. Így jóval az európai feltalálás előtt már ismerték a könyvnyomtatás és papírkészítés technikáját, használták a puskaport és az iránytűt, vagy készítettek selymet és porcelánt. A kínai tudomány, művészet és vallási élet erős hatással volt Japánra, Vietnámra és Tajvanra. Viszont bármennyire is egy tőről indult Japán Kínával, ez nem jelenti azt, hogy a szigetország lakóinak világnézete ne venné néha homlokegyenesen ellenkező irányt a kínaiakéhoz képest. Biztosan sok magyarázatot lehet találni erre a meghökkentő fejleményre. Én azt gondolom, hogy az emberekre kívülről rákényszerített egykézés egy alapjaiban egoista és önző, másokon átgázoló generációt termelt ki, vagy majd fog kitermelni, mert az a generáció még fel sem nőtt. Úgy tűnt, mintha Kínában az udvariasság és tekintettel lenni másokra nem létező fogalmak lennének. A tömegben lökdösődés, az ordibálva beszélgetés olyan helyen, ahol másokat zavarhat, cigarettára gyújtás boltban, buszon, csecsemő mellett, és a gusztustalansági triatlon: harákolás, köpködés, böfögés, mind ezt az érzést erősítették. Kulturális különbségek, mondhatná az ember, vagy szójátékként mi a kulturálatlansági különbségeket is használtuk. Elvileg mindkettő csak annyit jelent – az első persze elnézően, a második viszont nem –, hogy valamihez eltérően viszonyulnak egy másik kultúrában. Mi a fentebb felsoroltakat nem elnéző mosollyal fogadtuk, de egy idő után legalább már tudtunk rajta nevetni.

Közlekedés

Lijiangból induló vonattal vágtunk neki utolsó kínai célpontunknak, Guangzhounak. A jegyvétel megint örök emlék marad, ezért a közlekedési részhez újabb kiváló illusztráció. Kunmingban eleve át kell szállni egy másik szerelvényre és mi ezt még tovább bonyolítottuk azzal az elképzelésünkkel, hogy a Kőerdőnél kiszállunk néhány órára megnézni a kőpengéket és egy későbbi vonattal még aznap továbbmegyünk Guangzhouig. Az első jegyárusító még belevágott a nagy feladatba, de öt perc után elmenekült, szerencsére küldött maga helyett mást. A második idősebb jegyárusító már ott kiesett a normális kerékvágásból, hogy Kunmingban egy 40 perccel később induló vonatra fel szeretnénk szállni, mondván ő nem tudja garantálni, hogy az első vonat idejében beérkezik Kunmingba. Az elsőnél ez még nem okozott gondot. Próbáltuk nyugtatgatni, hogy vállaljuk a kockázatot, csak adja ki a jegyet. Neki nem az aggódás a feladata, hanem a jegy kiállítása. Eddig eljutni a folyamatban bő tíz percbe telt, mialatt mögöttünk a felgyülemlett tízegynéhány ember kezdett morgolódni. Amikor kértük volna a harmadik, Shilin-Guangzhou közti jegyet, aminél ugyanazon a napon egy 4 órás megszakítás volt, a hölgy visszavonhatatlanul elvesztette a fonalat. Valamiért a középső, Kunming-Shilin jegyet ki akarta hagyni a sorból, a Shilin-Guangzhout pedig egy nappal későbbre kiállítani. Ez utóbbinál pedig beleütközött abba a problémába, hogy 5 nappal előre már nem lehet foglalni. Mi pont 4 nappal előre akartunk foglalni, szóval akár minden simán is mehetett volna. A hangulat fokozására mögöttünk a tömeg puccsot szervezett és a mimikából ítélve egyszerűen félre akartak volna állíttatni minket, hogy ne foglalkozzon velünk a hölgy, aki szemlátomást maga is legszívesebben elszaladt volna, csak ne lásson minket. Mi döbbenten álltunk a fejlemények előtt, miszerint nem képesek nekünk kiadni fejenként három darab egymást követő jegyet, amikor segítségünkre sietett egy angolul beszélő fiatalember, aki végre képes volt felfogni, hogy mit szeretnénk. Az eladónak még ezután is sikerült kétszer a későbbi időponttal próbálkozni. A szituáció azért is abszurd volt, mert a jegyvételhez szükséges minden információt (szerelvényszám, honnan, hova, indulás, komfortfokozat) gyöngybetűkkel felírtunk egy papírra, szóval csak sorban be kellett volna pötyögni a gépbe és kinyomtatni a jegyeket. Így kb. a nyolcadik nekifutásra sikerült eljutni a három jegy eladásához. Ekkorra már mi is jól lefáradtunk és nem vettük észre, hogy a második jegyet nem a kért minőségű ülőkocsiba adta, hanem a legalsó fokozatba. Nagy volt a meglepetés, amikor az éjszakai út után, még kissé álmosan megtaláltuk a jegyünk szerinti kocsit: nagy üres hodály, a két szélén fapad futott, mintha raktárhelység lenne. Még mielőtt el tudtuk volna dönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk a kocsiban velünk utazó zenészek előszedték a hangszerüket és egy kis koncertet rögtönöztek az utazóközönség és maguk számára. Énekes hölgyek is előkerültek, ráadásul mikrofonba énekeltek, amit felerősítettek. No, innentől inkább érdekes volt a műsor, mint jó.

Ha össze akarom foglalni, akkor Kínában az utazás nehéz. Nem a kényelmetlenség, vagy a lassúság miatt, mert ez nem lenne igaz, hanem a mód, ahogyan az emberek közlekednek egymásra való tekintet nélkül. A különböző bejegyzésekben említett kommunikációs nehézségek ellenére kedveltük a kínai vonatot. Ha sikerült megvenni a jegyet, utána már nem volt gond az utazással. Megesett, hogy késett, az is, hogy használt ágyneműt kaptunk, de az ember a hálókocsiban bevackolta magát a legfelső priccsre, ahova a kíváncsi bámulók tekintete már nem jutott el és bármivel agyonüthette az időt. Onnan fentről ugyan nem lehet kilátni az ablakon, de az alsó szinten összeverődött pletykafészken vagy kártyapartin lehetett szórakozni. Volt néhány ember, akik a nyelvi ismeretek hiányában is beszélgetni próbáltak velünk, előkapva egy darab papírt, hogy majd az írásból bizonyára minden világossá válik számunkra. Ahogy másutt sem, az emberek nem sok gondot fordítanak a vonaton a szemét elhelyezésére. A rengeteg szétrágott szotyi héja mind a padlón landolt, amit a végállomásra begördülve a kalauzok söprögettek össze. A szemétdombon ücsörgő embereken legalább annyi fejlődést tapasztaltunk, hogy már nem gyújtottak rá a vagonban, csak az ajtó előtt, ellentétben azzal, amit úgy három éve hallottunk Kínáról. Reméljük, hogy a buszokban mindenütt kirakott dohányozni tilos táblákat is előbb-utóbb tekintetbe veszik.

Legtöbbször egész éjszaka utaztunk, ezért a hálókocsis jegyet vettünk. Ebből is két kategória van, mi beértük az alacsonyabbal. Ebben nem volt ajtó a fülkén és 6 ágy volt egy beugróban. Ülőhelyes kocsiból is két osztályt láttunk, az első a magyar másodosztállyal van egy kategóriában, a másik pedig a fapados, amihez a fentebb leírt módon volt szerencsénk. A vonatok mellett erős érv, hogy a menetrendjét az interneten meg lehet nézni. Általában a netről kinézett kész tervvel mentünk jegyet venni és nem helyben próbáltunk információt szerezni.

Távolsági buszra csak akkor szálltunk, ha vonat nem járt arrafelé. Belföldi repülőt pedig nem használtunk. Ahhoz, hogy jó áron megkapjuk őket pár héttel előre kellett volna megvenni, ennyire meg nem akartuk megkötni magunkat.

Az utcai közlekedés nehézsége tíz percen belül kimeríti az embert, ha folyton ki kell könyökölni az utat. A zebrán hiába volt nekünk (is) zöld a lámpa. Biztonságosabb volt piroson átkelni, mert itt legalább működött az a beidegződés, hogy duplán körbenézünk, míg zöldnél kevésbé, pedig ugyanúgy szükség volt rá. De az is jellemző, hogy a zebrát az autósok és motorosok hada nem hagyja szabadon, hanem úgy kell átsasszézni a kipufogógázban. 

WC rovat

Kis figyelmeztető rajzocska a WC ajtaján: a használt WC papírt a kukába tessék dobni, nem a WC csészébe. Ismét Ázsiában vagyunk!

Most lehet extrémebb dolgokról is szólni. Érdekes az a megoldás, amikor WC csésze helyett egy hosszú vályú szolgál több ember számára egyszerre, diszkréten kis kabinokkal elválasztva, és ha valaki végzett, az egészet egy húzással leöblíti. Láttuk ennek az 1,2m magas falú „fülkés”, ámde már ajtó nélküli változatát is. A legrosszabb cím azé a benzinkútnál látott hegyoldalba épített pottyantósé, aminek a hátulja már cölöpökön állt és a kis és nagy dolgok nem gödörbe pottyantak, hanem a hegyoldalon folytak lefele. Hogy ne csak az „épületen” kívüli rész legyen emlékezetes, belül itt is nyitott „fülkék” voltak. Ezt nem is ragozzuk tovább, hanem valami kellemesebbel zárjuk. A magasabb hegyekben láttuk ezt a tiszta levegőjű, örökpanorámás példányt. Télen persze hideg lehet.

Karakterek

Többször előfordult, hogy ha nem értettünk valamit, akkor leírták kínaiul. Ezzel nem voltunk kisegítve, viszont a helyzet nem annyira abszurd, mint amennyire az első pillanatban tűnik. A japánok például remekül olvassák a kínai karaktereket, habár a kiejtés teljesen más. Nekünk egy karakter tetszett meg igazán: nagybajuszú mexikói táncol.

Szuvenír körkép

A világ bóvli ajándékainak nagy részét Kínában gyártják, az Eiffel-toronytól kezdve az egyiptomi szkarabeuszokig. Ezek után érdekes kérdés, hogy mi is a helyzet Kínában. Természetesen ezek is Kínában készülnek, tehát ezek már eredetiek. A szuvenírek itt nem annyira a helyhez kötődnek, mint Európában szokás (pl. Eiffel torony), hanem sokkal inkább személyre szabottan az „én itt jártam” kifejezése valamilyen formában, vagy a személytelen babona a meghatározó. A személyes változatra a legegyszerűbb a saját fotó. Aki viszont profibb dologra vágyik, annak ott van a már korábban is említett nagyüzemben folyó fotózkodás. Ha a fényviszonyok nem ideálisak, akkor Photoshoppal helyben igazítanak rajta és már mehet is a nyomtatás. Volt olyan hely, ahol a szűkös kilátó jelentős részét az odapakolt számítógépek és nyomtatók foglalták el. Az „én itt jártam” nem hazavivős változata, hogy lakatot akasztanak egy láncra a nevezetes helyen. Lehet a lakatba gravíroztatni szép szövegeket, vagy nevet. Ezrével lógnak a rozsdás lakatok.

A „szerencsét hozó” tárgyak piaca is jól mehet. Ez ugye azért nyerő emlék, mert „akkor is szerencsét hoz, ha nem hisz benne az ember”. Egy tárgy szerencsés lehet az anyaga miatt. A jade kőnek már évezredes hagyományai vannak, de valószínűleg az utánzatainak is. Egyes állatokhoz kapcsolódó babona sok egyed kiirtásáról tehet Kínában, de a megrendelések miatt a határain túl is. Láttunk leopárd mancsot (vagy annak látszó tárgyat) is árulni utcai árusnál.

A nagy választékból néhány nekünk tetsző érdekesség.

Valószínűleg a színek inspirálták, hogy kínai kelt faragjanak ebből a kőből. Láttunk zöld-fehér malacot is. Ez utóbbinál biztos a malacnak van jelentése, mert magában elég bizarr.

A malac témát folytatva, mészkőpata.

Nekünk legjobban a „fortune frog” fantázianevű fabéka tetszett, amelynek a hátán ha végighúzunk egy kis botot, akkor nagyon élethű brekegést lehet vele produkálni.