Sikeresen megszakítottuk a kétezer km hosszú vonatutat Lijiang és Guangzhou (gándzsó, korábbi nevén Kanton) között, a shilini Kőerdőnél, erről számoltunk be korábban a karsztmezős leírásban, mivel tematikailag és földrajzi elhelyezkedésében jobban illett oda. A vonaton töltött idő a hosszúsága ellenére váratlanul izgalmas volt, mert nem számítottunk rá, hogy az égbeszökő hegyekkel, barlangokkal és folyóvölgyekkel vadregényes Dél-kínai karszton több mint fél napig fogunk utazni. Nappal beültünk a büfékocsiba, ami az étkezések idején kívül teljesen elnéptelenedett és az ablak mellett ülve csodáltuk az elsuhanó tájat, moziztunk.

Guangzhouba megérkezve keresztülvágtuk magunkat a pályaudvar előtti piacon és nagy nehezen találtunk szobát magunknak. Emberi szükségleteinket kielégítettük a kétéjszakás vonatozás után és hozzáláttunk megismerkedni a várossal.

Guangzhou és ezzel együtt a kantoni tartomány már a Krisztus előtti időktől kezdve bizonyos önállósággal rendelkezett. 1986-ban találták meg véletlenül a terület második nanyue királyának sírhelyét, amikor egy plázának ástak gödröt. A 2000 éves sírban ember- és állatáldozatokat és különböző műtárgyakat találtak. A király mumifikált testére készített jáde kő halotti ruha hivatott a halhatatlanságot és tartósságot megőrizni.

A tartomány a saját nyelvét, kultúráját, konyháját mind a mai napig megőrizte, ami azért is érdekes, mert viszonylag hamar az idegen hatások befolyása alá került. Innen indult a Selyemút, majd Kínán belül itt alakult ki leghamarább tengeri kereskedelem külföldiekkel. A második ópiumháború után a britek és franciák kaptak egy kis homokpadot a part mellett, amit egy-kettőre betelepítettek koloniális palotákkal. Ma a sziget kertekkel, fákkal tarkított árnyas sétahellyé vált az előkelő szállodákká és kávézókká átalakított hajdani rezidenciák közt.

Az országra jellemző szédületes fejlődés itt különösen tetten érhető. Az új metróvonalak enyhítik az ázsiai közlekedés káoszát, az elmúlt 6 évben 7 új került átadásra. Az utcákra telepített növényzetet kezdik megbecsülni a lakók. A Zhujiang modern negyed telepített parkjaiban órákig lehet sétálni a készülőfélben lévő felhőkarcolók között. Itt lehet látni Zaha Hadid-féle Operaházat, a TV és kilátó Kanton Tornyot, a Pearl River Tower-t vagy a Nemzetközi Pénzügyi Központot. A világ neves építészirodái mind igyekeznek lehetőséghez jutni az új kínai álom megvalósításában.

Kis gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk át Hong Kongba. A járat kényelmes és tiszta volt, adtak egy kis innivalót is, mert a nap forrónak ígérkezett. Érdekes volt, hogy a buszjegyet áruló hölgynek fogalma sem volt, hogy Hong Kongon belül hol tesz ki a busz, pedig egyetlen buszjáratot kellene csak észben tartania. Azt pedig már meg sem említette, hogy a határátkelésnél kiteszik az embert az egyik oldalon és az útlevél ellenőrzés után egy másik buszba lehet csak visszaszállni. A rendszer persze logikus, csak a kínait kevésbé beszélők vannak megzavarodva, hogy mi is fog történni a helyjeggyel a határon.

Bűvölten álltunk a környezeti változás előtt Hong Kongban. Már a buszon leesett az állunk, amikor a mögöttünk ülő fiatalembert arról kezdtük faggatni, hogy hol fogunk kiszállni. Eleinte kézzel-lábbal igyekeztünk megértetni magunkat, mire ő ékes angolsággal, folyékonyan válaszolt. Egy hónap alatt Kínában teljesen elszoktunk az ilyen fogadtatástól. A kedvessége is megkapó volt, mert szánt ránk az idejéből és elkísért a csillogó-villogó kirakatokkal zsúfolt, tiszta utcákon a metróig, ahol felpakolt minket a helyes irányba. A metróban pénzbüntetés jár a köpködésért. Úton-útfélen angol beszédet lehetett hallani, kezdtük sejteni, hogy külföldi-barát helyre érkeztünk. Az első jó benyomás fokozására itt egy régi ismerősnél szálltunk meg több napra, aki sok jótanácsával, helyismeretével és ügyes-bajos dolgaink intézésével igen megkönnyítette a városban töltött időnket.

Hong Kong az ópiumháború előtti időkben nem játszott több szerepet, minthogy a nemkívánatos egyedeket ide száműzték. Az 1800-as évektől bengáli mákföldek virágai viszont villámgyorsan elkeltek a brit kereskedők segítségével. Mivel a helyzet tarthatatlanná fajult, a kínaiak az áru elkobzásával próbálkoztak. A válaszul küldött két brit hajó mindegy szálig elsüllyesztette a kínaiak 29 hajóból álló flottáját és egyúttal kitűzték a lobogót Hong Kong szigetén. Vagy húsz évvel később kitörő második ópiumháború vívmányaként megkötötték a 99 évre szóló szerződést Kowloon-félszigetre. A 20. század folyamán a kínai politikai menekültek hullámai, majd a japán megszállás duzzasztották és tizedelték a város népességét. A zavaros időkből a város meglepően lendületes gazdasággal lábalt ki, a pénzcsinálás mellett a város fejlesztésére is jutott támogatás. 1997-ben letelt a 99 év és a félszigetnek Kína további 50 év autonómiát biztosított a csatlakozáskor. Az ezt követő gazdasági hanyatlásból nem várt módon Kína emelte ki a várost, amikor többszörösére növelte a városba látogatható kínaiak számát. A szárazföldről érkező kíváncsi turisták pedig nagy halom pénzt otthagynak a csillogó üzletekben.

A szigetek nagy része természetvédelmi terület és csak egy keskeny sáv van intenzíven beépítve a parton. Olyan intenzíven, hogy felhőkarcolón kívül mást nem találni és legalább minden második felhőkarcoló aljában van egy többszintes pláza. A fogyasztói dömping felismerése arra késztette a legnevesebb márkákat, hogy minden plázában megtalálható legalább egy üzlet még az olyan nevekből is, amik Budapesten csak egy boltot mertek nyitni vagy még egyet sem. Szóval ide járnak a szárazföldről a kínai turisták, hogy elverjenek egy egész vagyont. A zsúfolt város nehézkes közlekedést eredményez, az első szint magasságában sok helyen gyalogos felület van kialakítva. Ezt kiegészíti a függőleges irányú közlekedés – épületen belül, hisz minden felhőkarcoló város a városban. A gyalogos hidakat és átjárókat a vasárnapi szünnapon elözönlik a filippínó cselédlányok és munkások, és kis lekerített részeken pikniket rendeznek.

Hong Kong fényeit és különleges horizontját sok helyről meg lehet csodálni. Fel lehet mászni a Viktória csúcshoz, vagy a britek által épített siklószerű villamossal felhúzatni magunkat. Fel lehet menni több felhőkarcoló tetőteraszára egy könnyed estére valamelyik bárba, vagy a szigetek közt ingázó kompok valamelyikéről. A szigetek kisebb részét elfoglaló zsúfolt város mellett jó túraútvonalak is vannak. Lantau szigetén felvonó segítségével fel lehet libegni keresztül az öblön, majd a lankás dombok közt a Tian Tan Buddha szoborhoz, vagy egy napot rászánni a felgyalogolásra. Messziről feltűnik a szobor, de nincs mihez viszonyítani, valós méreteit csak egészen közelről lehet értékelni. A napot ki lehet tölteni a kínai „úszó falu” megnézésével is, ami szintén Lantaun van. Egy hónap alatt belefáradtunk abba, hogy Kínában mindenhol zsúfoltsággal, kosszal és a karbantartás hiányával találkoztunk, végre Hong Kongban megszabadultunk ezektől a kellemetlenségektől, ezért nem igazán örültünk, hogy Tai O-ban, a cölöpökön álló halászfaluban ismét ezekkel szembesültünk. A meleg, párás levegőben rothadó szemét és szárított tengeri szörnyűségek szaga csapja meg az ide látogató számos kínai fényképész orrát. Reméltük, hogy ennél csak szebbeket fogunk látni további utunk során – és ez a reményünk teljesült később.

Egy szép reggelen kiküzdöttük magunkat a kikötőbe és végigszenvedtünk egy többórás sort a Makaóba igyekvő rengeteg kínai turista közt. A települést portugálok alapíthatták a 16. században, miután a környéket megtisztították a kalózhajóktól. A Kínával folytatott gyümölcsöző kereskedelmen a britek ópiumkereskedelme sokat rontott, majd Hong Kong megalapítása végleg betett. Bár a kínai kormány többször felajánlotta Makaónak, hogy visszacsatolja a területet Kínához, de a helyiek ezt nem akarták. Hong Konggal egyidőben Makaó is külön autonómiát kapott 50 évre, gazdaságukat pedig kihúzták a gödörből azzal az egyszerű húzással, hogy engedélyezték a Kínában tiltott szerencsejátékot és a rengeteg babonás ember töméntelen pénzt hagy ott. A nagy kínai fejlesztések telek kisajátításaiból hirtelen meggazdagodó parasztok jó része itt „fekteti be” a pénzét. Bár a szerencsejátékokat a 19. század közepétől engedélyezték, az igazi áttörést a Kínához való csatlakozás után, a  nyugíti stílusú játékok bevezetése hozta a 20. század közepén.

Kis időt mi is eltöltöttünk a kaszinók közt, gondoltuk Las Vegast nem fogjuk egyhamar látni, de az asztalokhoz nem ültünk le. Sajnáltuk kidobni ilyesmire a pénzt és a játékszenvedéllyel küzdő emberek látványa sem csigázott fel bennünket különösebben. Sok olyan játékokat láttunk, ami teljesen ismeretlen volt számunkra, ami csak egy okkal több, hogy ne üljünk oda. A kaszinók azzal csábítják be a kirándulókat, hogy a hallban bizonyos időközönként kis műsort adnak. Így láttunk például egy megtermett tölgyfát a megnyíló földből felemelkedni és szép lassan a négy évszak minden színét magára ölteni, és végül arany színbe borulva visszaereszkedni. Gondolom, akit hajtott a kíváncsiság, hogy megnézze a műsort, az nagy valószínűséggel ott ragadt a szerencsejátékok közt.

Makaó, hála a portugál bölcsőjének, kulturális örökségekkel is büszkélkedik. A nevezetesebb épületek és terek egy sétaútvonalra vannak felfűzve. Nosztalgiával idéztük fel az indiai portugál gyarmaton, Goában két évvel korábban töltött napjainkat. A portugál hajós nemzet leginkább a tengeri kereskedelemmel törődött, de egy-két piciny helyen megvetette a lábát és ott a későbbi holland és brit területfoglalás ellenére maradandót alkotott. Mindkét gyarmaton azt éreztük, hogy a helyi és a portugál kultúra előnyei ötvöződtek és így alkotnak egy derűs egységet.

Fura, hogy az útikönyvünk a nagyra becsült Szent Pál templomról, mint az ázsiai kereszténység legnagyobb alkotása emlékezik meg. Egy olyan templomról, amiből egy szerencsétlen tűzeset miatt csak a homlokzat maradt meg. A képzelettel kiegészítve biztos nincs vetélytársa, viszont a meglévő részeket tekintve jobban tetszett a több tucat goai barokk templom, hogy csak a portugál példáknál maradjunk. A város értékeit az UNESCO és az esküvői képek készítői egyaránt felismerték.