Kína hatalmas ország, ez a konyhában is jelentős változatosságokat eredményez. A különbségeket terület szerint csoportosítják, így beszélhetünk északi, déli, keleti és nyugati konyháról. A földrajzi elhelyezkedés és domborzat meghatározza a klímát, ami az elérhető nyersanyagokra van hatással. A történelem és vallás befolyásolhatja az ételekkel kapcsolatos hiedelmeket, a jellegzetes főzési technikát és életmódot. Tömören összefoglalva észak sós, dél édes, kelet csípős és a nyugat savanyú. Az eltérésektől függetlenül az étel a kínaiak számára fontos, az alapvető jellemvonások a nehéz időkben alakultak ki. Fontos, hogy kevés tüzelőanyaggal főzzenek, ezért a zöldségeket és húsokat apróra darabolják és erős tűzön hirtelen pirítják. Az asztalhoz közösen ülnek le, egy tálból esznek, hogy mindenki ételhez jusson. Az étkezés fontosságát mutatja, hogy az „Ettél ma már?” kérdés udvarias üdvözlésnek számít, mint a „Hogy vagy?”.

A rendelés általában nem bonyolult feladat, ha hajlandóak voltak egy kis időt szakítani ránk. Ahol nem volt angol nyelvű étlap, nem számított udvariatlanságnak körbejárni az étteremben és rábökni valakinek a tányérjára. Nyugat-Kínában többször ettünk olyan helyen, ahol étlapot nem tudtak adni, de ott a nyers zöldségek ki voltak téve üvegszekrénybe és a húst is ki lehetett kérni szemrevételezni. Így csak kiválasztottuk a szimpatikus karfiolt vagy kínai kelt és rájuk bíztuk, hogyan készítik el. Néha a hozzávalókból egy étlapon szereplő étel állt össze, néha meg elkerekedett a szemük a fura zöldségpárosításokon, így vagy úgy, a végeredmény mindig nagyon ízlett.

Az asztalokra kitett teából igény szerint lehet inni, de ezeknek a teáknak mindenalkalommal más íze volt. Ugyan zöldteának hívták, de szerintem ez csak gyűjtőfogalom. Előfordult például, hogy egyértelműen spenót íze volt. Többnyire mégis gyenge jázminteával fogadtak. Fekete teát csak elvétve találtunk a nagyobb üzletekben, így mi is jázminteát szereztünk be a gyakori vonatutakra, ahol forró víz mindig volt.

Tejet csak nagyobb boltokban láttunk az utunk során, a kávét is sűrített tejjel vagy tejporral kínálták. A kínaiakban az a meggyőződés alakult ki, hogy tejet csak a nomád lovasnépek isznak, tehát nem tartják nagyra. Aki nem iszik huzamos ideig tejet, például az elterjedt hiedelem miatt, annál a laktószt lebontó enzim termelődése idővel leáll. Így biológiai ok is kialakul a kulturális ok után a tejtermékektől való tartózkodásra.

A reggelikkel kevésbé voltunk szerencsés helyzetben, mert a rizslisztből készült darát vagy kását nehezen nyeltük le. Örültünk, ha az utcán frissen sütöttek kis fánkokat, vagy csavart tésztát. A vízben kifőzött, hússal, zöldséggel töltött gombócot is szívesen ettük. Sanghajban és Hong Kongban a barátaink útmutatásával felfedeztük a város kiváló péksüteményeit, amit a nemzetközi vállalkozók ottani térhódításának köszönhet. Telítettük magunkat a túrós és diós kalácsok, illetve spenótos és sonkás tojásos tortácskákkal, hogy később kevésbé áhítozzunk az európai ízekre.

Főételek közt örök sláger maradt a pirított malachús savanykás zöldbabbal, ha semmi más nem mozgatta meg a fantáziánkat, akkor ezt választottuk. Ez azonban Kínában ritkán fordult elő velünk. Egyik sokat emlegetett ebédünk, amit alapanyagok alapján állítottunk össze a következő volt: paprikás disznóhús, zöldbabos tofu, pirított répás lótuszgyökér (retekhez hasonló) és az elmaradhatatlan rizs. A marhahús keserű tökkel párosítva szintén kellemes élmény volt. Az édes-savanyú mártással mindenféle húst készítenek, de legjobban a halhoz ment, amit jóízűen fogyasztottuk el Hong Kongban és megúsztattuk a halat csípős mogyorós tésztalevessel.

A tibeti határvidék egyedi konyháján a kedvenc vacsoránkon sült édes paprikával és hagymával körítették a jakhúst, ami az otthoni pirított máj ízére emlékeztetett.  Ezt mézben forralt joghurttal (ettől egész túró állaga lett) nyomattuk le és jakvajas teát ittunk rá, hogy csússzon.

Mielőtt elhagytuk volna a kínai szárazföldet, az egyik kedvencünkkel, a pekingi kacsával búcsúztunk. A fővárost elhagyva, amerre jártunk nem került az utunkba ez az ínyencség, csak egy olyan nagyon nagy városban, mint Guangzhou. Nem sokkal ez után Hong Kongban olyan honfitársunkkal is találkoztunk, aki csalódott a pekingi kacsában: „hiszen az csak a bőre”. Hát igen, na de micsoda bőr! A kacsát egészben kihozzák és látványosan a vendég előtt meghámozzák, majd a hússal lelépnek a konyhára. Guangzhouban annyival jobb volt a helyzet, hogy utána a húsból még készítettek egy nagy adag ételt, amit már eleve elvitelre kértünk, mert mi már a „kacsabőrrel” is nagyon jól laktunk és annál jobbat már a kacsából sem tudtak csinálni.

A kínai konyha igazán sok mindent kipróbál, de néhány hírhedtebb fogásával nem egyszerű találkozni - igaz, mi nem is kerestük a lehetőséget. A fecskefészek drága ínyencség, számos környező országban sok embert foglalkoztat a beszerzése. A kínaiak cápauszony fogyasztása miatt messze földön irtják a cápákat. Az élő majom agyvelejének evése bár hivatalosan tiltott „csemege”, de lehet, hogy ez csak városi legenda. Ahogy gazdagodik a kínai középréteg, úgy írtják az állítolagos impotencia növelő élőlényeket maguk körül.

Sanghajban sóvárogva megjegyeztük egy étteremben, hogy de jó lenne egy kis édességet enni, miért nincs sose az étlapon, mire megbotránkozással egyenértékű felvilágosítást kaptunk egy kínai ismerőstől, hogy „miért lenne, ez egy étterem”. Jót mulattunk magunkban a dolgon és ettől kezdve beértük a gyümölccsel, mint desszert. A kevés édesség, amivel az utunk során találkoztunk általában nagyon cukros volt. Még Xi’an-ban láttuk egy kis boltban, amint gyömbéres karamellát nyújtottak és ahogy az ezüstszürke színű massza kihűlt, úgy darabolták. Szintén Sanghajban, a nyugatinak számító Pudongban ráfanyalodtunk egy izgalmasnak kinéző desszertszerűségre. Mint kiderült, valójában nagyon egyszerű dologra bukkantunk, a Japánban megismert édes babból készült masszát édesített jégkása halomra kenték. Olyan érzésünk volt, mintha a fagyi ősére bukkantunk volna. Egy másik végtelenül egyszerű desszertféle, amivel megpróbálkoztunk, az édes vízben úszkáló rizsliszt-golyócskák voltak. Európában nevelkedett ízlelő bimbóink berzenkedtek a nem túl kifinomult édesség ellen. Kínai utunk végén, Hong Kongban ismét rátaláltunk ugyanezekre a lisztgolyócskákra, immár mindenféle gyümölcs, kávé, tea, stb.… ízesítésű jeges lében úszkálva. Kaptunk hozzá centi átmérőjű szívószálat, hogy a golyócskák is átférjenek rajta. Mint esti hűsítő egy forró és párás nap után, ezt már jobban élveztük. Egyik este, amikor a napot egy duriánnal készített gyümölcskehellyel akartuk nyugtázni, gyanútlanul megkérdeztem egy másik kínai ismerősünket, hogy az a sötétbarna formátlan darabka a gyümölcsök közt a tányéromban csak nem csoki-e. Erre elkerekedett szemekkel mondta „már hogy lenne csoki”. Kínában még nem fedezték fel a csokoládét és kicsit aggódva gondolunk arra, mi lesz a csoki árával, ha egyszer úgy igazán rákapnak az ízére.