Egészen, amíg a James Bond-szigetre nem tettük a lábunkat, mindenáron a nyakunkba akartak sózni egy túracsomagot, amit mi el akartunk kerülni. Ahogy közeledtünk a szigethez, úgy lett egyre olcsóbb a kínált csomagok ára. Nem adtuk fel, s végül az először hallott ár negyedéből megoldottuk magunknak az utat. A hajóbérlésnél még útitársra is akadtunk egy orosz személyében, és így hárman már hatékonyan lealkudtuk a hajót. („You are good people, I give you my email address.”) Egyébként rengeteg orosz utazik Thaiföldre a hideg tél elől. Becsületes nevén a sziget Ko Phing Kan, de egy ismertebb filmből eredő hírnevet mindenhol igyekeznek aprópénzre váltani. A hely látványos és a látképet szerencsére nem tudják elrontani, de a hatalmas tömeg, ami odacsődül a szenzációhajhász turistairodák miatt, és a szuvenír árusok tömkelege elől az ember legszívesebben minél hamarabb otthagyja a szigetet. Az oda vezető hajóút is szép karszt szigetek között vezet, és ezekben nyugodtan tud gyönyörködni az ember.
Másnap még maradtunk Phang Nga közelében, hogy sétáljunk egy közeli kis erdőben a patak mentén. Kellemes meglepetés volt a bangkoki tapasztalataink után a stoppolás az erdőig. Először egy motoros ajánlkozott, hogy elvisz bennünket egy darabon, külön fordulva egyet a másikunkért is, majd szinte a karjaiba estünk a következő ajánlkozónak. Visszafele jövet egy oldalkocsis motor vett fel, aminek az oldalkocsija leginkább egy kisméretű teherautó platóra hasonlított. A kalandos része az útnak az volt, amikor a motorosnak szlalomoznia kellett a teljes út szélességében, hogy a súlyos rakománnyal feljusson a domboldalon.
Megint éjszakai busszal utaztunk Bangkokba. Korán reggel beugrottunk felvenni a burmai vízumunkat. Örültünk, hogy nem szúrtak ki velünk, bár miért is szúrnának, hiszen ha nem emberjogi aktivisták vagyunk, akkor ez már csak a pénzről szól.
Bangkok hivatalos neve nem csak a külföldieken fog ki, hanem számos helyi lakosnak is csak halvány fogalma van arról, hogy a körmondatos elnevezés pontosan mit takar. Mi is csak idemásolni tudtuk, jelentése megközelítőleg: „Az angyalok városa, a nagy város, az örök ékkő-város, Indra isten bevehetetlen városa, a világ kilenc drágakővel ékesített nagyszerű fővárosa, a boldog város, amelynek gazdagsága egy hatalmas királyi palota, mely ahhoz a mennyei lakhelyhez hasonló, ahol a reinkarnálódott isten uralkodik, az Indra által adott és Visnukam által épített város.”
Második bangkoki tartózkodásunk alatt néhány napot szántunk kocaturistáskodásra. Annyira egyikünk sem éjszakai partizós ember, de az utunk során nem bolondultunk bele a múzeumokba sem, most mégis a legszokványosabb helyekre mentünk el Bangkokban.
A várossal ismerkedő külföldiekre szakosodott, járókelőnek kinéző átverő emberekkel itt ismerkedtünk meg. A tájékozódási nehézségek leküzdésére megszólított utca embere hirtelen szemünk láttára vedlik át biciklis taxi ügynökké és abból is a legrosszabb fajtává. Nem egyszer jártunk úgy, hogy a kiszemelt látnivalótól néhány sarokra megpróbáltak eltéríteni az utunktól például olyan kifogásokkal, miszerint már záróra van, vagy a templomban éppen zarándoklat vagy ünnepség van, turistákat nem engednek be. Öreg rókák lévén, csak azért is odamentünk és sosem volt igaz az állításuk, csupán egy sokkal hosszabb körutat akartak ránk tukmálni. Délben ettünk egy nagy adag, csípős thai levest és besétáltunk a királyi palota udvarára.
A palota komplexumban a templomok látogathatók meg, köztük legnevezetesebb, bár nem a legszebb, a Smaragd Buddha Temploma. Persze szó sincs smaragdról, csak amikor valaki hosszú idő után rátalált a szoborra, azt hitte a jáde zöld színe miatt. Ez is egy marketing fogás. Egy vicces idegenvezető elmesélte nekünk a Rámájana thai változatát falfestmény segítségével, közben folyton Miss Hungary-ként sürgetett, ha kicsit lemaradoztunk.
A Rámájana a két legfontosabb hindu történetek egyike, tanmese az életben viselt szerepekről, családon belül vagy akár király és szolga kapcsolatában. Ráma utazása elmeséli, hogyan szabadította ki a főhős, aki Visnu földi megtestesítője (azaz avatárja), a feleségét elrabló (Sri) Lanka királya, Ravana karmaiból Szitát. Az eposz filozófiai, erkölcsi és vallásos tanításai a hindu kultúrkörben olyan fontossággal bír, hogy a térség országai, köztük Thaiföld is sorra megalkották a saját verziójukat. Ez utóbbi szerint érdekes módon Szita magának Ravanának a lánya, akitől idejekorán megszabadult az apa, mert baljóslatú csillag alatt született - milyen igaza volt, mégsem volt eléggé előrelátó.
Másnap végigsétáltunk az európai-thai kevert stílusban épített nyári palotán is, amit egy ideig raktárként hagytak pusztulni. A felújított palotában megcsodálhattuk egy korábbi kreatív király saját tervezésű porcelánkészleteit. A jelenlegi király uralkodásának hatvanadik évfordulójára készített rengeteg ajándék műremek egy csak erre a célra használt palotaszerű múzeumban vannak kiállítva. Arannyal, drágakövekkel nem fukarkodtak az ajándékkészítők. Itt találkoztunk kézműves méretben az arany és olajzöld szép párosítással. Épületeknél a zöldet üvegből oldják meg, az eredeti és miniatűr viszont a bogárpáncél változat. A király, de leginkább neje sok erőfeszítést tett az ország hagyományos kézműves iparának és iparművészetének felelevenítése és fenntartása érdekében. Az ország híres drágakőbányászata jó táptalaja ennek.
Ez a két nap kellemesen telt, a különböző épületekben el lehetett menekülni a kinti rekkenő, párás hőség elől. Itteni szokás szerint minden épület teraszán le kell venni a cipőt és tiszteletből mezítláb csoszogni a nem túl tiszta kőpadlón (a takarítás helyi formája), továbbá minden királlyal kapcsolatos épületben nyaktól bokáig el kell takarnia magát az embernek, ami viszont elég meleg és izzadságszagú tud lenni, függetlenül attól, hogy a királyi család éppen hol tartózkodik.
Ezek után elrepültünk Mianmarba, az erről szóló történetek külön bejegyzésben lesznek olvashatóak.
A sors úgy hozta, hogy Mianmar után még egy napot Bangkokra áldozzunk, de maradt még látnivaló, ezért az éjszakai busz előtt megnéztük a Wat Arun templomot. Ennek szintén nagyon erős hindu gyökerei vannak, a hatás egyértelműen szembe tűnik. Búvár szempontból is van érdekessége a templomnak: itt található egy „minden rendben”-t mutató Buddha. A Chiang Mai-ba tartó buszjegy vétele kapcsán tettünk egy próbát a belvárosi ügynököknél. Itt határozottan állították, hogy aznapra már csak drága jegy van, de a buszállomásra kiérve még kedvezményt is adtak az alapárból. Az északi buszállomás megközelítése tömegközlekedéssel elég kalandos. A helyi vasúttól egy hatalmas park átellenes csücskébe kell elmenni. A kacskaringós kerti sétányokat nem akartuk követni a méretes hátizsákjainkkal a vállunkon és szerencsénkre, a megkérdezett rendőr leadhatta a drótot a kollégáknak, mert utána az utunkba kerülő 5-6 rendőr előre integetett, hogy erre menjünk ez a jó út. Szinte rendőri díszkísérettel érkeztünk a buszpályaudvarra.
Chiang Mai-i tartózkodásunk rövidre sikerült, amit sajnáltunk, mert a környék sok izgalmas programot tartogatott volna számunkra. A nevezetességek közül csak a Wat PhraThat Doi Suthep templomot néztük meg, ami jócskán kívül fekszik a városon és gyönyörű kilátással kecsegtetett. Az idővel nem volt szerencsénk, a levegő túl párás volt ahhoz, hogy szép képeket tudjunk készíteni. Lehetőségünk volt a szerzetesekkel beszélgetni, sajnos semmi épkézláb nem jutott eszünkbe, de azért igyekeztünk intelligensen hallgatni.
A napot egy remek masszázzsal nyugtáztuk és végig kóstolgattuk a kínálatot az éjszakai utcai piacon.
Kisbuszba jegyet váltottunk, ami a Laoszi határra elvitt bennünket. Útközben Chiang Rai közelében rácsodálkozhattunk a Fehér templomra és arra, hogy mennyire más az ázsiai ízlés. A vakító, egyszínű falak és az apró tükördarabkák elkápráztatják a szemet az erős napsütésben. A látvány egy óriási tejszínhab tortára hasonlít, belül sem kevésbé rugaszkodik el a mester a közízléstől. A festőből átvedlett építész álmai valósultak meg itt, az újjászületés és téves illúziók témáját behatóan feldolgozva. A templombelső falfelületei tele vannak festve az elmúlt 15 év filmterméséből vett jelenetekkel és szereplőkkel, lehet versenyezni, ki hányat ismer fel.
