Huangshant körülölelő felhőtóból a Jangce három szorosa felé vettük az irányt. Hosszú és fárasztó útnak néztünk elébe, mert vonat csak nagy kerülővel jár az általunk kinézett város, Wanzhou felé, busz pedig csak nappal jár. A kezdeti malőrt, miszerint útiirányunkat pontatlanul Wenzhounak jelöltük meg, ami történetesen pont az ellenkező égtáj felé fekszik egy sürgetett kiszállással a buszból helyretettük. A korrekciónak nem tudtunk felszabadultan örülni, mert kezdetben földutakon, útépítési területeken döcögtünk. De még mielőtt végleg lemondtunk volna minden reményről, hogy még aznap értelmesen megközelítjük célunkat, a földút autópályává változott és onnantól egész nap autópályán süvítettünk.
Este a Wuhan-i vasútállomáson kiderült, hogy bár van közvetlen és ráadásul éjszakai járat a kiszemelt Wanzhouba, viszont minden jegy elkelt. Szükségszerűen eljön az a nap, amikor nem sikerül a tervezett menetrend szerint haladni. Otthon 3 hónapot terveztünk meg előre, szinte napi bontásban. A netes menetrendek segítségével még az éjszakai összeköttetéseket is megbízhatóan tudtuk ütemezni. A tervet persze kisebb részletekben már sokszor módosítottuk, de a módosítások működtek. Most jött el az a pont, amikor úgy nézett ki, hogy várni kell egy napot. Még küzdöttünk ellene: megkérdeztük még egyszer, hogy biztos nincs-e hely, esetleg ülő helyre, esetleg másik járatra, esetleg más útvonalra. Mindig csak azt ismételgette a jegyeladó – anélkül, hogy bárminek utánanézett volna –, hogy minden jegy elkelt.
Egy etológia kísérlet jutott az eszünkbe. A kísérleti terep a következő: van 3 pont egymástól 2-2 méter távolságra. Az egyikre a kísérleti állat kedvelt ételét tették, a másik kettőre pedig egy-egy karót szúrtak. Az egyik karóhoz kikötik az állatot 3 méter hosszú kötéllel úgy, hogy a másik karót megkerülve az étel fele vezetik a kötelet. Az ételtől így éppen 1 méter választja el. A kísérlet célja, hogy az állat helyzetfelismerő képességét teszteljék. Az egyik állat a kísérletben tyúk volt – tényleg nem most találom ki –, a másik egy mosómedve. A tyúk órákig rángatta a kötelet anélkül, hogy közelebb jutott volna az elemózsiához, mire a kutatók megsajnálták. A mosómedvének egy próbálkozása volt, megakadt, körbenézett és már meg is kerülte a karót.
Ezek után tettünk még egy próbálkozást és ezúttal egy mosómedvére akadtunk. Láttam a képernyőjén, hogy megtalálta ugyanazt a járatot, amire minden jegy elkelt. Ezt nem is közölte velünk, keresett tovább magától és talált is megoldást. Át kellett buszozni egy másik városba és onnan volt jegy. Ez nem hangzott nagyon biztatóan, de a másik város csak a Jangce túl oldalán volt, teljesen összenőve Wuhan-nal és sűrűn járó helyi járattal át lehetett buszozni, vasútállomástól vasútállomásig. (Mintha a Keletiből Kelenföldre menne az ember.)
Mindig van valami lenyűgöző a kínai pályaudvarokban. A kínai gazdagság fokmérői. Amerre jártunk, a kisebb, csak pármilliós városkában is modern, néhány éve épített pályaudvart találtunk, bármelyikében elfért volna a budapesti három pályaudvar egymás mellett békében. A várók hatalmasak és kényelmesek voltak, többnyire telve fáradt és éhes emberekkel. Szerencsére mindenhol voltak forró vizes szamovárok, amikből bárki vödröslevest készíthetett magának (ami ugyanaz, mint a kínai zacskós tésztás leves, csak az egész egy papír vödröcskébe van becsomagolva, amiből enni lehet széthajtogatható műanyag villával).
Hajnalban érkeztünk meg Wanzhouba, a legtöbb város ebben az időpontban a legszebb. Átverekedtük magunkat a taxisok tömegén és kerestünk egy megbízható informátort, aki elárulta nekünk a kikötőbe menő busz szupertitkos számát. Kicsit késve szálltunk le a helyi tömegközlekedésről, így a súlyos pakkunkkal sétálnunk kellett a hajójegy irodáig. Itt újabb érdekes kommunikációs típussal ismerkedtünk meg. Mi szép lassan angolul kérdeztünk, hogy mikor megy hajó. Erre a jegyárus némán letépett a hulladékpapírról egy tenyérnyi darabot és angolul ráírta, hogy van lassú és gyors, mikor és mennyiért. Sajnos az árak nem voltak kedvezőek, de nagyon választási lehetőségünk sem akadt. Az is kiderült, hogy csak délután vagy este mennek hajók, úgyhogy minden korábbi küzdelmünk ellenére végül mégiscsak várni kellett egy félnapot. Ezt arra használtuk, hogy megemésszük, egy szutykos hajón össze leszünk zárva két éjszakára ötszáz kínai turistával, aki eljött megnézni az első öt A-s kínai látványosságot, a Jangce duzzasztó gátját, mindezt hihetetlen árért (kb. 10 éjszaka egy normális szálláson). Az „AAAAA” körülbelül annyit tesz, mint a hoteloknál az öt csillag, amivel a világ eddigi legnagyobb gátját tűntették ki az ország lakói. A figyelmes jegyügynöknek köszönhetjük, hogy bár a legalacsonyabb kényelmi fokú kabinba foglaltunk helyet, hozzánk nem költöztettek be senki mást, így elterpeszkedtünk a hatfős szobánkban, saját fürdővel. Ezzel lényegében ki is fújt az úszó lakhelyünk pozitívuma, mert megszokhatatlanul mocskos és zajos volt.
A Három szoros gát megépítése óta, a Három szorosként emlegetett hegy falai közt hajózni állítólag már nem az „igazi” a megemelkedett vízszintnek köszönhetően. A gátban a legmagasabb vízállás esetén a tározó vízszintje 110 m-rel van magasabban a továbbfolyó víz felszínénél. A tározó felszíne 1045 km2 és 660 km mélyen nyúlik vissza folyásiránnyal ellentétben. Ugyanakkor a Három szoros hírhedten nehéz hajózási viszonyait a gát áthidalta. A túrahajóból átszállva egy kisebb járműre, az úgynevezett Kis három szoros is megtekinthető, ami ma inkább ámulatba ejtő. Sajnos, nekünk nem volt meg a kellő hely- és nyelvismeretünk ahhoz, hogy a hajóutat a nagytestvér kihagyásával megtehettük volna.
Nagy 3 szoros képei
Kis 3 szoros képei
A Kis három szoros kiegészítő hajójára átszállva a kínai kirándulókkal egyetemben helyet foglaltunk a körbe üvegezett utastérben. Innentől kezdve a fél napos túra ideje alatt a zárt térben és a dekkeken levegővétel nélkül kihangosítva beszélt valaki – gondolom a helyi nevezetességekről és legendákról. A kínai nyelvet nem ismerve, a hangzása erősen emlékeztet arra, amikor valakinek beszéd közben a torkán akad egy galuska, ezért fél óra hallgatás után kimenekültünk a fedélzetre. Példánkat hamar elkezdték követni, nem telt bele tíz perc, mire egy idősödő hölgy mellé szorultam a korlátnál. Biztos egy élet álma valósult meg, amikor a néni eleinte csak dúdolva, majd teljes erőbedobással énekelni kezdett a hajó orrában, lobogó hajjal. Ahogy a Zeneakadémián mondják az öregedő hangra, már át lehetett köpni a vibrátóin, de az is lehet, hogy eredetileg is ilyen volt a dallam. Másik zenei élményt az egyik hegy oldalában kis teraszon üldögélő néhány ember nyújtotta. Amint a hajó halló- és látótávolságba ért, elkezdtek játszani, és ugyanezt a következő arra járó hajónak. A megvásárolt szolgáltatás teljeskörű. A hátsó fedélzeten tömeggyártásban készültek a túristafotók, mi pedig előszeretettel fényképeztük őket. A fedélzetekről, a ragyogó időben sikerült mégis élvezni az utazást és a látványt.
A következő délelőttön borulásbiztos motoros kenuba terelték a népet és elvittek minket egy kis öbölhöz. Itt is megcsodáltuk a helyi kultúrát. Levegővel teli műanyag dobozokon úszó kész színház várt minket, de az előadás nem lehetett valami érdekes, mert még a kínaiak sem álltak meg nézni az éneklős-táncos darabot. Szintén ugyanilyen dobozokon lehetett a víz színén járva sétát tenni az öböl végéig, majd fel a hegy oldalában vágott párkányra. Ahogy az ember visszafordult a kenuk irányába, észrevehette, hogy magasan a levegőben kifeszített kötélen biciklis akrobaták egyensúlyoznak. Egy kis kárpótlás, amiért a pekingi artistákat kihagytuk. Ezeket a művészeti megnyilvánulásokat látva végig az motoszkált a fejemben, hogy vajon így próbálják az okozott károkat semlegesíteni. A vízszint felnövelésével rengeteg régészeti, történelmi és kulturális értéket költöztetni kellett, amennyiben erre egyáltalán volt lehetőség. Így eltűntek például a függő koporsók, amikhez foghatót csak a Fülöp-szigeteken lehet látni. Át kellett még költöztetni 1,3 millió embert is, mert lakhelyüket elárasztotta a víz.
A szorosok látványos részét magunk mögött hagyva átszálltunk buszra, ami elvitt bennünket a sokat vitatott duzzasztógáthoz. A beépített teljesítmény tekintetében ez a világon a legnagyobb, de éves termelés tekintetében csak második az Itaipu mögött.
A gát gondolata a Jangcén már az 1920-as években felmerült és rengeteg vitát váltott ki, amik „feloldásaként” az ellenkező szakértők gyakran börtönben kötöttek ki. Végül 1992-ben megszavazták a projektet és két évvel később az építkezés elkezdődött. A 22,5 milliárd USA dollár tervezett költség normális üzemeltetéssel várhatóan 10 év alatt termelődik meg. A tározó első telítését követően repedések jelentek meg a gáton, de a megnyugtató vizsgálati eredmények miatt a gát építése 2008-ban befejeződött, ma már csak utólag kitalált fejlesztések vannak. További problémákat fog jelenteni minden bizonnyal, hogy a szerkezet szeizmikus törésvonalat keresztez, így földrengésnek erősen kitett területen van. A vízerőmű csökkenti a széndioxid kibocsátást, a megnövekedett vízszint hajózhatósága gyorsítja az áruforgalmat és csökkenti azok költségeit is. A sok előnyt a helyszíni kiállításon megismerhettük, de a kockázatokról és hatásokról csak utólag lehet tájékozódni. A folyó sebességének változása több problémát is felvetett. A felső szakaszon a Jangceba ömlő mérgező anyagok a tározót óriási emésztőgödörré változtatják, ami új világhírnevet szerezhet a gátnak. Az alsó szakaszon a csökkenő hordalékmennyiség miatt a folyó okozta erózió mérhető károkat okoz. A megnövekedett vízszint miatt a földcsuszamlások megszaporodtak és a víz hőmérséklete megnövekedett, mindkettő kellemetlenül érinti a folyóban lakó, több veszélyeztetett élőlényt.
Alapos motozás után eresztettek minket a gát közelébe, akkor is felügyelet mellett csak bizonyos kilátópontokra. A honvédelmileg fontos hely már megkapta első fenyegetését Tajvantól, ám ez csak falra hányt borsó volt. A Jangcén felfelé további gátak sorozata fog épülni, melyek összteljesítménye kétszerese lesz a Három szoros gátnak.
