Kiadós kompozással érkeztünk Yakusima-ra, a többezer éves cédruserdő szigetére. A szigeten az év 360 napján esik az eső, a levegő párája kicsapódott a bőrünkre a kora reggeli melegben. A szigetet alkotó hegy a partközeli keskeny lankás terület után meredeken tör ezer méteres magasságokba. Közlekedés és település ezért csak a tengerparton alakult ki, érintetlenül hagyva a sziget belsejét a túrázók számára.

Első kirándulásunkat a híres cédrus fákhoz vezetető útvonalak mentén tettük meg. Hiába sütött a nap amikor kikötöttünk, mire a buszról leszálltunk, a sűrű erdő sötéten, esőt sejtetően és hűvösen borult fölénk. Kezdetben a cédrusokat szentként tisztelték, de többszáz évvel ezelőtt is fontos szerepe volt a faanyagnak. A cédrussal adót fizettek, mert könnyen hántható, parafához hasonlító kérgéből drága tetőfedést készítettek. Ekkoriban ültettek az erdőben cédrus telepeket. Egy fa kivágásakor kb. 1 m magasan a tönköt meghagyták. Ezen könnyen megtelepedhetett egy cédrusmag, aminek gyökerei kikelés után körülfonták az első generációs tönköt. A cédrusfa anyaga nagyon tartós, nehezen rothad, sem rovarok sem gombák nem kezdik ki. Így könnyen előfordul, hogy az eredeti tönk még a harmadik generációnál is látható az „Ogre-szerű” (mint a hagyma) rétegződésben. Ahol a középső fatönk már nem látható, a cédrusfa magasan ül, mintha egy soklábú szék lenne alatta. A körbefont üregbe egy ember könnyedén bebújik, vagy akár lakhat is egy fa alatt. Ilyen rejtekhelye van Peter Pan-nek Sohaországban Walt Disney adaptációja szerint. Eltöprengtünk, hogy ezeknél a fáknál vajon mikor jön el a felnőtté válás kora? Élő egyedekből láttunk 2000-3000 éveseket, 30-38 m magassággal, több méteres mellátmérővel (kb. a fa magasságának kétharmada). Az eddig felfedezett legöregebb cédrusból már csak tönk maradt, de az 5000 éves.

A rengeteg esőnek köszönhetően a sziget patakkal, tóval és kisebb-nagyobb vízeséssel kellőképpen el van látva. Azon a rövid távon, amíg az esővíz eljut a tengerbe, nem is szennyeződik, ivóvíz bőven akad. Az öreg enterdőben a szelíd őzek nyugodtan sétálnak a kirándulók mellett és aki szemfüles, félénk makákót is láthat. Ezek a majmok a japán makákó, a yudanakaitól különböző alfaja.

Tekintettel arra, hogy a sziget a japánok első Világöröksége, nagy becsben tartják. A természetvédelmi területen belül nincs WC és magától értetődik, hogy a természet lágy öle nem illemhely. Az utak mentén itt-ott elhelyezett kis bódékban csak egy háromlábú széket lehet látni, aminek az ülőfelülete középen likas. Ha az ember szükségét érzi, előveszi a kis, otthonról hozott zacskóját és ha végzett, akkor természetesen magával viszi azt az egész hátralévő úton, mivel a természetvédelmi területen sehol nincs szemetes. Ami rendjén is van, hiszen a környező településeken a szemétszállítás már meg van oldva, az erdőben meg ne szemeteljen senki. A hulladék hurcolászásával járó kis kényelmetlenség kisebb probléma, mint az összes turistautat és környékét folyamatosan tisztán tartani. A bökkenő csak azzal van, hogy a japánok mintaeladók. Tisztában vannak vele, hogy a fogyasztókat nagyban befolyásolja a csomagolás és a kinézet. Ezért minden nagyon ízlésesen, de legalább három rétegbe van bebugyolálva. Ezt még fokozza, hogy az ételek falatnyi mennyiségekre vannak porciózva. Minden japán kirándulásunk alkalmával (több) zacskó szeméttel tértünk vissza és városokon belül is vadászni kellett a kukákat. Egyszerű szemetest nem is emlékszem, hogy láttunk volna. Legalább háromfelé lehet szortírozni a kidobni valót. De voltunk egy szálláson Furano-ban, ahol kukahadsereggel találtuk magunkat szembe. Megszámoltuk, 9-felé volt válogatva a szemét. Sajnos nem számít, hogy az árak az egekbe szöknek a csomagolások miatt.

Miután megnéztük a sokadik idősödő, 2600 éves, 5 m átmérőjű fatönköt és kezdett ránk esteledni, a tengerpart felé vettük az irányt, hogy sátrat verjünk. Ugyan megkockáztattuk és ponyva nélkül aludtunk, de az éjszaka közepén olyan hirtelen kaptuk a nyakunkba az esőt, hogy pillanatok alatt állt a víz a sátor alján. Reggel nyeltük a vizet a levegőből és elstoppoltunk egy tengerparti onsen-hez. A hőforrás olyan közel van a tengerhez, hogy áradáskor elönti a sós víz. A hullám nyaldosta sziklába több mélyedés van vájva, amibe néhány ember épp bele tud ülni. A forró, kén szagú víz ezeken keresztül folyva hűl ki lassan. Ernyedt testtel ücsörögtünk a vízben és néztük a sziklákon rohangáló fekete, soklábú bogarak futkosását.

Az autóutak mentén gyakran lehet látni kis asztalt, kitéve rá néhány zöldség és gyümölcs, ember sehol. Aki szeretné elvinni a helyi, száz yen-es adagokra porciózott termést, az kis dobozkában, a becsületkasszában otthagyja a pénzt.

Utolsó hosszabb utunkon a sziget csúcsát vettük célba. A belső területre ritkán téved be autóbusz, a túrázók inkább autót bérelnek. Mi ez utóbbival meg sem próbálkoztunk a sapporo-i meddő erőfeszítések után, így a stoppolásra hagyatkoztunk, ami meglepően könnyen ment a szigeten. Felérve az utolsó turistaházig, ahol tettünk egy sétát a függőhidakkal tűzdelt tanösvényen. Az erdő alján, sátorban töltött éjszaka után kora hajnali 4-kor keltünk az első arra járó autós fényére. Szerencsére, mire összepakoltuk a cuccunkat, felvett minket egy idősebb bácsi, akivel elvitettük magunkat a csúcstúra kezdőpontjára. A felmenetel első óráját még sötétben tettük meg az ősöreg fák tövében, majd lassan kiértünk a helyi „törpefenyő” övezetbe, ami itt sűrű törpebambusznak felelt meg. A kora reggeli jó idő vészjósló ködre fordult, csak az utat jelző táblákra tudtunk hagyatkozni. Japán precizitásnak köszönhetően, volt nyíl 30 méterre a csúcstól is. Hiába tartogattuk a csokinkat a tetőig, onnan el kellett menekülnünk a szemtelen légyfelhő elől, ráadásul a bambuszok közé érve rákezdett a zuhogó eső. Bőrig áztunk, míg a nyakig érő sűrű növény között keresztülvágtunk. Mire kiértünk a tengerpartra elállt az eső, mire hátunk mögött hagytuk a meseszigetet, minden ruhánk megszáradt.