Japán utunkat befejezve néhány témáról még szeretnénk említést tenni, amikre a korábbi beszámólókban nem tértünk ki, de most kitör belőlünk.

Emberek

A japánokkal kapcsolatban rengeteg előítélet él, amiért a zárt és túlszabályozott társadalom elviselésére fura szelepek működnek. Ezeket külön nem kerestük, és az utcán sem találkozik vele az ember, így az út során szerzett tapasztalatok közé ilyenek nem kerültek. Nem láttunk például csacsirészeg nyakkendős irodai dolgozókat az éjszakában. Ugyanígy a rózsaszín, csak „nők számára” szánt metró kocsikat már mindenki használja, mert valószínűleg megszűntek azok az okok, ami miatt szükség volt rájuk. Tévét ritkán néztünk - ami nyilván bő és egyszerűen hozzáférhető tárháza a különcségeknek -, de általában két bemondó volt, a férfi beszélt többet, a nő pedig ilyenkor nagyon sűrűn bólogatott, vagy félhangos helyeslésekkel kísérte a férfi beszédét és persze mosolygott.

A nem látottak kimeríthetetlen témájáról inkább áttérnék arra, amit meg is tapasztaltunk. A legszembetűnőbb a kedvesség és a rengeteg mosoly. Ha csupán formaságról van is szó, mégis minket is mindig jobb kedvre derített. Előfordult, hogy ez a kedvesség számunkra kínos szintet ért el vagy megrökönyödést keltett bennünk, például amikor a pincér a sarkán ülve vette fel a rendelést, vagy amikor egy kis cukrászdában egyedüli vendégek voltunk és a fizetés után a tulaj néni az ajtóig kísért, majd az utcán derékból meghajolt utánunk.

A cím a „dō itashimashite” (Isten hozott) üdvözlésre utal, amit mi leginkább „haszimaszééé”-nak hallottunk, de néha még a telefon felvételekor használt „mosimosi”-val is áthallásos volt. Minden üzletbe, vagy étterembe belépéskor, számunkra elég eltúlzottnak tűnő hangon ezzel üdvözöltek.

A személyes kapcsolat kialakításától azonban tartózkodnak, a tömegközlekedés arctalan tömege igyekszik a másikat nem zavarva, feltűnést nem keltve eljutni céljához, mindenki jól „elvan” magában. Metrón a tömeg fele a telefonjába van temetkezve, a maradék vagy olvas, vagy alszik, nagy ritkán beszélget valakivel. A metrón látott rengeteg mobilos játék közül egy fazekas korongozós tetszett a legjobban. A tapizós kijelzőn a lány az ujjával pörgette az agyagdarabot és ugyanígy érintésre tudta formálni is. Igaz, nem egy mobilbarát játék, ha ideges az ember.

A japánok divatőrültek, ebből kifolyólag ideális piac a luxus márkák számára. Az óvodáskortól középiskoláig hordott egyenruha egyhangúságát változatos civil öltözékekkel színesítik, a szülők pedig mindenben kielégítik egy szem gyermekük óhaját. A felnőttek öltözete igényes és elegáns. Láttunk útépítő munkást munkaruhában, fehér inggel, nyakkendővel.  A lányoknál van egy korosztály, úgy 15 és 25 között, amikor szinte mindenki ordítóan csámpás. Előtte elvétve, utána senki, fiúkra pedig nem jellemző. Csak arra tudtunk gondolni, hogy ez a szexepil része lehet és szándékosan csinálják. Mindenesetre nagyon élethű.

Nem újdonság, hogy szeretnek fotózni, a látnivaló előtt pózolni. Az már természetes reflex, hogyha lencsét látnak, egyik kezüket azonnal felemelik és győztes „V”-t mutatnak. Ha tudatosan csinálják, akkor mindkét kézzel. A fotósok palettája a mobilt nyomogatóktól a profi géppel és állvánnyal ügyködőkig terjed – bár ezzel nem mondtam sokat. Ez utóbbiak is meglepően sokan vannak. Kyoto szélén, egy tó mellett láttunk nyugdíjas korú fotós bácsikat, halászsasra „vadásztak”. Irigylésre méltó, hogy már a város szélén ilyen természeti különlegességek vannak, hogy a felszerelésük (Canon EOS1, EF 4/600) - egy kocsi ára, de leginkább a nyugdíjas szabadidős tevékenység természetessége.

Nyelvlecke

Kis beszélgetésbe elegyedtem az egyik szintén úton lévő japánnal a Koya-san helyi szokásairól és vallásáról. Szó szót követett, míg kíváncsiskodásomra el nem mesélte az illető a fiatalkorát. A kalandos életutat hallgatva bókoltam neki:

-          You had a very interesting life.

-          I am enjoying it.

Reméltem, hogy nem vette zokon az igeidőkbe burkolt, akaratlan feltételezést. Adott egy kis elmélkedni valót az életfilozófiáján.

WC rovat

Nem kell megijedni, nem lesz semmi szalonképtelen a bekezdésben. Legalábbis a Japán részben biztos nem. Ahogy a legtöbb ázsiai országban, Japánban a hagyományos vécé guggolós. Emellett elég elterjedt a nyugatinak nevezett angol vécé is. Sok helyen még arra is ügyelnek, hogy a választás lehetősége meglegyen, így mindkettőből van. Állítólag a tokyói Olimpián a reptéren még csak koedukált vécék voltak, amin aztán sok külföldi megütközött. Így beindult a japán versenyszellem és kitalálták a „nyugati stílusú” WC-t. Az általunk ismert angol WC-t valójában igencsak továbbfejlesztették a japánok: többfunkciós bidével kombinálták, az ülőke fűthető, stb. Elsőre elég izgalmas megnyomni bármit is a japán felirattal ellátott kezelőpulton, de szerencsére informatív ábrák is segítenek az eligazodásban. Egyik extra gomb a hangjegy, ami a várakozással ellentétben nem zenét adott, hanem öblítéshangot. A modernebb változatoknál a falra van szerelve a kezelőpult, elég űrkorszaki hatású. Akármelyik változat is legyen, élménnyé teszi a „kétbetűs kitérőt”.

    Haladó fokozat

A legjobb vagy legrosszabb toalettek listáján Japán inkább az előbbiek közt indul. Akadt néhány furcsaság: piszoároknál az ajtó nem követelmény, úgyis takarja magát az illető. A shinkansenen habár volt ajtó, de azon meg egy nagy üvegablak. A kocsikban 3 féle vécé fülke volt: női, koedukált, és férfi piszoár.

És végül különlegességek a jó irányban. A fentebb leírt kényelem az egyik meghatározó tényező. Ezt persze még lehet fokozni. Felhőkarcolók tetején a panorámás piszoár kiváló árukapcsolás. Az aranyleveles manufaktúra boltjában pedig a teljes helyiség burkolata aranyozott volt. Már csak ezért megérte betérni.

Ízlések és pofonok

A művészetekről és a kézműves remekekről már próbáltunk írni a megfelelő helyeknél. Itt most a másik végletről szeretnénk szólni, ami számunkra egyértelműen a giccs kategóriába esett. Japánban mindent tökélyre fejlesztenek, ez alól még ez sem kivétel. Hol is kezdjük. A legtöbb telefont védő, vagy inkább egyedivé varázsoló tokkal használják, amin van egy kis fémkarika is, hogy erre még egyedibb fityegőt lehessen akasztani. Nekünk a lógó nélküli playboy-nyuszi füllel vagy kis ördögszarvakkal ellátott iPhone tokok tetszettek ­­­­­­­­– ha már választani kellene.

Sok városnak van valami kabalafigurája, ami utal valamennyire a város nevezetességeire, és amivel aztán a városban sok eligazító táblán találkozik az ember. Koya-san-nak például egy (természetesen rettentő) cuki nagyfejű zarándok figura. Narában a szarvasok és a templomok összegyúrásából egy agancsos szerzetest agyaltak ki az illetékesek.

Japánban találmány az integető szerencsemacska, aminek már a látványától minket kiráz a hideg. Ez olyan mélypont ahonnan már csak felfele vezethet út. Láttunk belőle aranyozott változatot, és olyat is ahol minden végtagon egy újabb, kisebb macsek ült. Ezeken legalább már lehetett szórakozni. Ilyen táptalajon már nem meglepő Hello Kitty létrejötte sem. A figura már önmagában elég giccses, de ezt még beláthatatlan távlatokig tudják fokozni. Egy ilyen példa a Japán egyik leghíresebb kertjében, Kanazawaban cseresznyevirágzáskor kimonóban pózoló Kitty plakátja. Tömény Japán. Lehet-e még hozzá tenni valamit? Nekünk nem sikerült. A szaké nem állna jól a kezében, shinkanzen se illene a háttérbe, az őszi juharfás látképet pedig a tavaszival csak nem kombinálják.

Bambusz

A hideg hegyi klímától a forró trópusiig minden kontinensen őshonos a bambusz, kivéve Európában. Ennek köszönhető egzotikus hírnevét még néhány egyéb különleges tulajdonsággal is öregbíti.

Fajtól, talajtól és klímától függően a növény a 3-4 hónapig tartó növekedő időszakban akár a 100 cm/napos sebességet is elérheti. A legtöbb fajta ritkán virágzik, 65-120 évente néhány éves időtartamra és akkor is egy fajta minden egyede egyszerre, a világ bármely részén, éghajlattól vagy földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül. A növény titokzatos „vekkerét” a kutatóknak még nem sikerült megfejteniük és így bizonyos egyedek a virágzást követő években gazdasági és ökológiai válságot okozhatnak környezetükben. A tömeges virágzást követően és a termés megérésével a bambusz elhal, a rágcsálók elszaporodnak. A kihaló növényzet miatt a helyi lakosok évekre elvesztik építőanyagukat, a túlszaporodott rágcsálók pedig minden más termést felfalnak a környéken, éhínséget és járványokat okozva.

A keleti kultúra a bambuszhoz hasonlítja az úriembert, így az elegancia, az egyenesség és „üres szívűség”, mint előítélet nélküliség megtestesítője. Sok ázsiai nép mítoszában szerepet játszik a bambusz. Japánban a sintó szentélyeket a gonosz ellen bambuszerdővel vették körül, Kyotó mellett egy gyönyörű ezüstös erdőben sétálhattunk. Ezen túlmenően a növényt rengeteg módon felhasználják és hasznosítják.