A tervezett utunk során a legtöbb elképzelésünk a japán konyhával kapcsolatban volt, ezek jellegükben nem változtak, inkább finomodtak és kiegészültek az étkezéssel kapcsolatos formalitások ismeretének bővülésével.

A konyhaművészetben előszeretettel alkalmazott hármas szám szabály a jellemvonásokban is megnyilvánul. Az ételek a szezonnak megfelelő alapanyagból, a legjobb minőségből készülnek és figyelmes tálalással kerülnek a vendég elé. Egy alapanyaghoz kiválasztják azt az eljárást, ami a legjobban kiemeli a természetes ízt, így az nem vész el a különböző mártások és szószok egyvelegében. Miután a császárság 1686 után megnyitotta az országot a külföldi irányzatok előtt a japánok az elvárható buddhista mentalitással eltanulták a külföldi mesterfogásokat, tökélyre fejlesztették őket, majd addig egyszerűsítették a lényegét, míg japánossá vált.

Egy általános japán fogás több adag okazuból (ezek határozzák meg a fogás ízvilágát), egy tál japán rizsből és egy kis tál levesből áll. Ezek mellett található szójaszósz, savanyúság, ecet, dashi (tengeri halból készült fűszersó), amit a vendég saját ízlése szerint adagolhat. A három okazut három különböző módon készítik el. Főzve, párolva, sütve, grillezve, öntettel ízesítve, de leginkább nyersen vagy ecetesen. A szakácskönyvek elkészítési technika szerint vannak csoportosítva, nem alapanyag szerint. A leves jobbra, a rizs baloldalra kerül. A három okazu ezek mögé jön egyenletesen szétosztva, a savanyúságok és ízesítők a szélre. A pálcika a kis tartóján az étkező előtt vízszintesen fekszik, vége balra mutat. A japán gyerekeket ezzel tanítják a bal és jobb oldal megkülönböztetésére, mivel így csak jobb kézzel lehet enni.

A hagyományos tatamis, térdeplős, földön ülős éttermek mellett a nyugati jellegű asztalos, székes éttermek széles körben elterjedtek. Emellett a hagyományos mély tisztelet, aminek a betérő vendég örülhet, még mindig megmaradt. Elég vicces a jelenet, amikor az emberek az asztal mellől, széken ülve leadják a rendelést a földön, a sarkán ülő pincérnek, amit az illem még mindig megkövetel.

Japán a világ legjobb éttermeit tekintve vezet az országok ranglistáján. Tokyoban 240 Michelin csillagos étterm van. (Budapest 2-vel büszkélkedhet.) Ilyen éttermekről sajnos nem is álmodhattunk, be kellett érnünk ennél alacsonyabb árkategóriával. Az éttermek általában egyfajta ételre koncentrálnak a kínálatukban, így a választék ugyan nem nagy, de legalább finom. Lehet egy hely tésztás, sushis, steakes, leveses, omlettes, tempurás (palacsintatésztában sült zöldség) vagy akár grillezős. Sok helyen az ételek élethű műanyag változataival van az étterem kirakata feltöltve. Meglepő ahogy néha függőlegesen állnak leveses vagy pizzás tányérok. Az egyszerű étkezdékben gyakran automatával kell megrendelni az ennivalót, sőt sűrűn akad csináld magad jellegű hely is. Itt megrendeled az alapanyagokat, majd az asztalodba épített forró fémlapon megsütve elkészíted saját magadnak. A külföldieknek szívesen segítenek a helyi pincérek, ennek ellenére nem nagyon bíztunk magunkban, így ide általában nem ültünk be. Tokyo-i tésztásnál automatából kellett megrendelni a feltéteket, majd az asztalnál megkaptuk külön tálkákban a tésztát, bambuszrügyet, lehelet vékony disznószeletet, további feltéteket, majd magunknak összekevertük balzsamecettel, olajjal. Szerettük még a polip darabkákat, amit tésztagombócban sütnek ki és reszelt hallal fűszereznek, vagy a káposztás, baconos, tojásos palacsintát. A leveses (ramen) éttermek kiadós levesei nagyon hasonlóak a Dél- Kelet-Ázsiában szerte megtalálható leves specialitásokhoz. A fogás a rengeteg széles tészta miatt laktató, ízesítésként tesznek belé zöldséget (itt általában snidlinget) és némi húst (itt papírvékony malachúst). Mivel hosszútávon nem bizonyult tartalmasnak, mi általában nem rament választottuk.

Mivel sokat túráztunk, szükséges volt az élelmiszerboltok feltérképezése. A porciókkal itt ugyan nem voltunk kibékülve, különösen az ár arányában. Ha sikerült is nagyobb kiszerelést találni jó eséllyel belül megint kisebb adagonként be volt minden csomagolva. A minden második sarkon megtalálható kisboltokban remek frissen sült meleg reggelit, estére pedig sushit vagy sashimit tudtunk beszerezni. A hotdog neve Japánban valamiért „american dog”, és innen már csak egy kis logikai lépés, hogy az omlettes szendvics „egg dog” legyen. A buddhizmusnak és régi hagyományoknak köszönhetően a szigetországban több fogy halból és a tenger gyümölcseiből, mint húsból. Sőt, lazachoz olcsóbban jutottunk hozzá, mint sonkához vagy szalámihoz.

– Japánban ti nyers halat esztek!
– Igen … de nem minden nap. – mentegetőzött egy amerikai egyetemen tanuló japán lány a sztereotip megjegyzésre.

Ez az, ami a legtöbb embernek elsőre eszébe jut a japán ételekről. Már a nyers hal gondolata is sokakat visszataszít, mi viszont csatlakoztunk a rajongók táborához. Elképesztő, hogy egy ilyen jó dolog mennyire kiveszett más hajósnemzetek konyháiból. Másfelől ahhoz is japánnak kell enni, hogy csupán ennyiből konyhaművészet legyen. A legismertebb nyers halas étel a sushi, lehet maki vagy nigiri. A makit tengeri algába csavarják és nemcsak hal lehet közepén. A nigiriben csak rizs és hal van, emiatt sokkal jobban érvényesül a hal, jobban is kedveltük. Legtöményebb formában viszont a sashimiben lehet élvezni a természetes ízeket, ami nyers haldarabból és kevés reszelt retekből áll. Ilyen formában kóstolva messze a tonhal ízlett leginkább, de széles skálán lehet választani a halakból.

A kenyér csak a 19. században terjedt el, nem tartozik a hagyományos alapélelmiszerek közé. A boltokban csak zacskós kenyeret lehet kapni, ettől függetlenül remek pékséget találtunk például Kanazawában. Kenyér helyett rizs vagy tészta az, amivel jóllakik az ember. A rizs jelentőségét mutatja, hogy egykor fizetőeszköz volt. Ott van még a tofu is. Sokféleképpen elkészítik, de ez magában elég ízetlen és mivel a japán konyha az alap ízen nem akar változtatni a végeredmény sejtehető. Koya-sanon a szerzetesek fagyasztva szárították és tartósították a tofut, amivel az ízetlenséget a végletekig fokozták. Egy-két elhanyagolható esetet leszámítva nem sikerült kibékülnünk az ízével vagy az állagával, így inkább kerültük.

Teával Japán is bővelkedik, ugyan fekete teához ritkán jutottunk, a zöld teát minden elképzelhető növényből elkészítik. Van zöld tea, ami inkább barna színű, van árpa tea, ami inkább kávé ízű. Aki berzenkedik, az gondoljon a magas C-vitamin tartalomra. A sake-val kapcsolatban enyhe előítéletekkel érkeztünk Japánba. Naganoban egy csapat lelkes hazafi rábeszélt minket, hogy kóstoljuk meg az általuk ajánlottat. Szerencsére, mert meglepően kellemes élmény volt. A legközelebbi próbálkozásunk, immár a saját szakállunkra, visszavetett minket a lelkesedésben. Később, tanulva a minőségi eltérésekből, tanácsot kértünk szakembertől és ismét nagyon finomat kaptunk. Tehát, ahogy a borokkal, úgy a rízspálinkával is vigyázni kell, miből iszik az ember. A sake-t hidegen is, melegen is isszák. Egyik se rossz, de azért jobban tetszett a hűvös előadás. Ugyan Hokkaidon meglátogattunk egy pincészetet, de a borozás nem igazán jellemző a japánokra, azon belül az édes fajtákat kedvelik. Egy helyen találkoztunk magyar tokaji édes szamorodnival is, az ára számszerűen annyi volt, mint Magyarországon, csak itt yen-ben.

Az édességek nem szerepelnek étlapon, külön boltokban kaphatók. Előszeretettel töltik egy bizonyos piros babbal a süteményeket, ami gesztenyeszerű ízt kölcsönöz neki. Tulajdonképpen, ha nem ezzel a babbal találkoztunk szembe, akkor zöldtea ízesítésű volt az édesség, formára és tésztára rendkívül változatos. Meglepődtünk, de még Kitkatból is lehet zöld tea ízesítést kapni. A teaceremóniához használt keserű tea mellé borzasztó édes pici sütiket is árulnak, amik garantáltan elnyomják a tea ízét.

Talán a legkülönlegesebb dolog, amit Japánban kipróbáltunk, a sült tengerisün volt. A sün bizarr szürkésokker színe már eleve kételyeket támasztott. Mivel ízében feldúsult a tömény sziklás tengerpart orrfacsaró szaga, úgy döntöttünk, hogy nem erőltetjük az étel megszokását. Utólag viszont azon morfondíroztunk, hogy egy jó érett, mászós camembert vagy kéksajt hasonló kételyeket támaszt első kóstolásra. Lehet, hogy mégis meg kellett volna erőltetnünk magunkat?!

A legjobb vacsoránk Japánban a Kobé-ban elfogyasztott steak volt. Erről Kobe kapcsán már részletesebben írtunk, de egy ilyen összefoglalóból nem maradhat ki említés nélkül. Később még volt alkalmunk enni a korábban hiányolt Aso-i wagyu marha steaket is, de a legemlékezetesebb élmény mégis a kobe-i marad.