Hosszú vonatozás és még több átszállás után megérkeztünk a Fuji lábához. Nehezen találtuk meg a sötétben a szállásunkat, de nem jártunk vele rosszul, mert a rengeteg férőhely ellenére kellemesen és kényelmesen volt kialakítva. Reggel ismét úton voltunk a sátrazós túrához szükségesre csökkentett cuccunkkal, hogy stoppal eljussunk a gyalogút kezdetéhez, egy templomhoz hatalmas törzsű fákkal. Ez a stoppolás elég japánosan alakult, az esetlegessége ellenére. Megálltunk egy benzinkútnál, ahol egy tankoló pár megszánt minket, és megígérte, hogy felvesz bennünket, ha várunk egy kicsit, amíg lecserélik a kocsit. Ez érdekesen hangzott, de rábólintottunk. A kocsi elment nélkülünk és mialatt tétlenül és aggódva ácsorogtunk. kiszaladt a benzinkutas néni megkínálni minket egy tálca japán teával és kávés cukorkával. Telt múlt az idő, egyszer csak visszajött a párocska, de kiderült, nem ismerik a helyet, ahova menni szeretnénk. A GPS segítségével végül szerencsésen célba értünk, a sofőrjeink pedig megismerkedtek egy szép templommal.

A Fuji-san lábánál erdőt kellet telepíteni, hogy a tavasszal lezúduló hólé és sárfolyam ne öntse el a városokat. Mára a fenyők szépen megnőttek, nyílegyenesen törnek az ég felé. Az első parkoló alatt a gyalogút nehezen járható a vízmosásban, a templomtól kevesen indulnak felfelé. A legalsó parkolótól kezdve már láthatóan többen járnak az erdőben. Mi úgy terveztük, hogy sötétedésig felgyalogolunk az erdőhatárig, hogy éjfélkor kelve még legyen hat óránk napfelkeltéig a csúcsra érni, ami egyúttal a japán hagyományos túrázás is, erre külön szó van a japánban. Tanultunk az asahidake-i készületlenségünkből és itt már üzembe helyeztük a gázfőzőnket tésztaleveshez és teához. Nem messze a kiszemelt táborhelyünktől egy szarvas fogadott minket, meglepően jól tűrte az emberi jelenlétet és szívesen állt modellt. A gyorsan hűlő levegőben jól esett a meleg vacsora és minden ruhánkat magunkra húzva bebújtunk a hálózsákunkba kora este. Éjfél előtt már talpon voltunk, megittuk a forró teánkat, elrejtettük az erdőben a hátizsákunkat és nekilódultunk a hosszú emelkedőnek a csúcsig az elemlámpáink fényénél. Messze a hegyoldalon már pislákolni láttuk más túrázok lámpáit a sötétben. Szerencsére az út jól van jelezve, de az emelkedéssel és az idő múlásával a hőmérséklet egyre csökken (hisz egészen az első fénysugárig nincs ami melegítse a levegőt). Idővel feltünedeznek az első hófoltocskák, amik gyanúsan elkezdenek szaporodni. A hosszú, egyhangú emelkedőn a kavicsos fekete tufán a haladás mértékét csak a völgyet pókhálóként beszövő fényfüzéreken lehet lemérni. A dobhártyán dobog a csend. Amikor a rengeteg kanyar és az egyre fakuló horizont miatt az ember már nem is reméli, hogy idejében eléri a csúcsot, egyszer csak mégis ott van, az utolsó pillanatban. Hátborzongató élmény (na, nem a hideg miatt elsősorban). A Fuji legfelső pontjára csak pirkadat után mentünk fel, de a napfelkeltét a kráter peremén néztük. Nem csak a lábujjaink melegedtek, hanem az éjszakai hidegben néhány centi magasra megfagyó sáros jégtűk is az úton, amik egymás után omlanak össze a felkelő nap melegénél. Meglepődtünk a holdbéli tájhoz hasonlító környezeten az újdonsült világosságban. Hiába tartják számon a Fujit, mint aktív vulkán, ez nem pöfékelt, oldalából sehol sem szállt fel kénes gőz, a kráter teljesen élettelen volt (szerencsére). A kilátásban viszont lehet sokáig gyönyörködni, a tengerpart ívében, a környező városokban és a tavak fekete formátlan foltjában.

    Felvette a szokásos felhősipkát. 

A lejövetel itt is unalmasabb és nyűgösebb, ahogyan ezt Asahidake-n is tapasztaltuk. A szemközt jövők között csak elvétve láthattunk japánt, a többség európai vagy amerikai lehetett. A Fuji hivatalosan szeptember elejétől le van zárva. Ez annyit tesz, hogy nem ajánlják a mászást és nincsenek szolgáltatások. Ezt a japánok jobban betartják, mint a külföldiek. Igyekeztünk mindenkiben tartani a lelket, mert tényleg hosszú a kaptató. Dél lett, mire a hátizsákjainkat összeszedtük és kiadósan megebédeltünk. Sikeresen visszastoppoltunk a szállásra (az autóban élvezhettük valamelyik japán dalnak a dallamát, ahogy a beton recéin végiggurultak a kerekek) és kipihentük a fáradalmakat. Másnap a délután már majdnem elhagytuk a szállást, amikor a nagy meglepetésünkre egy régi baráttal futottunk össze a recepción. Ő aznap jött le a vulkánról, a hegyen csak egy nappal kerültük el egymást. Mekkora élmény lett volna a kráteren összefutni, no de így is nagyon örültünk a találkozásnak.