Hatalmas adagok, különleges ízkombinációk, cigizés, köpködés és hangoskodás, bénázás a pálcikákkal, ezek voltak az elképzeléseink előre a kínai étkezési lehetőségekről. És ezek mind igaznak is bizonyultak. Az elmúlt két hét alapján persze nehéz nem felületes véleményt alkotni, de a kínai konyha gazdagságát biztosítani látszik a nagy kiterjedés adta változatosság a specialitásokban. Ugyanakkor egy város különböző helyeit bejárva az angol nyelven elénkrakott étlapok igen hasonlónak bizonyultak. Ha az ember hosszabb időt kénytelen egy helyen eltölteni, gyorsan a végére ér a lehetőségeknek.

Körülbelül egy hét elegendő a pálcikával való evés tűrhető elsajátításához, de a jobbik felem mindig berzenkedik, hogy ez tulajdonképpen mire jó. A pálcikával evő társadalom erre egyből felzúdul. hogy mi meg fegyverekkel eszünk. De legalább nem miattunk irtják az erdőket.

Mindenesetre álljon itt néhány a kedvenceink közül:

Pekingben megkóstöltuk a városról elnevezett kacsát, amit az orrunk előtt szeleteltek vékony rétegekre, nekünk pedig édes-ecetes öntetbe kellett mártani, behinteni hagymával, belegöngyölni egy palacsintaszerű lepénybe (pálcikával) és megenni (pálcikával).

Otthon is elkészíthető a puhára párolt padlizsán édes-ecetes paradicsommártással (húsok mellé is tálalható), vagy a párolt (sütő)tök (a kínaiak sötőtökje zöld színű kívül) datolyával és mézzel összerottyantva. Ha a jól ismert paradicsomszószos tésztát unjuk, fel lehet dobni a paradicsomot egy kis gyömbérrel, remek kombináció. A magyarországi kínaisoktól is ismert Kung Pao és Julienne disznő húsos változata finom volt Luoyangban.

Míg ebédre és vacsorára könnyen, jót választottunk az étlepokról, a reggeli már nehezebb dió volt. Gyakran szorítkoztunk a viccbeli kínáltra; igen vagy nem. Általában frissen, olajban kisütött vagy vízben kifőzött gombóckákhoz, pirogokhoz jutottunk hozzá, jázmintea kiséretével.

Voltak azonban kellemetlen meglepetések is. A többnapos túrákat megelőző bevásárlás nehézkesen ment, mert még a nagy szupermárketek sincsenek felszerelve olyan élelmiszerekkel, amiket a magyar túrázók biztosan beszereznének. Kivétel a tojáspor, ami a legelső bolt legelső polcáról figyelt és amit Magyarországon többnapos hajtóvadászat után sem sikerült előteremteni. Persze most nem volt rá szükség, nem úgy a kenyérre. Általában a pékség csak édes, de legalábbis nem sós ételhez ehető készítményekkel rukkol elő. A Nagy Falnál a földimogyoró krém, ananászlekvár és kalácsízű kenyér kombinációja adta a gerincét az étkezésnek. Akkor még nem sejtettem ..., hogy lesz ennél siralmasabb is a választék. Tévedtünk. Sós kenyeret először Xi’an-ban láttunk. Kénytelenek voltunk a kétféle ízesítésben vákuumcsomagolt csirkelábak és beazonosíthatatlan egyendobozkák világában aszalt kiwin, banán chipsen, füstölt tofun és jázmin teán élni túrázás alatt.

Wutai Shan-ban, ahol a Lonely Planet szerint is magasak az árak, kétszer egymás után felültettek minket. A menüről hiányoznak az árak, mire az élelmes pincér a 20Y-os ételek között megbúvó 89Y-t ajánlgatja nagy igyekezettel. Aztán csak hüledezik a jóllakott külföldi, amikor az orra alá dugják a számlát.

Kínaiak a külföldiek lehúzúsára használják a műanyag étkészletet. Pálcikát ugyan kap az ember, de külön tányérhoz és pohárhoz már csak csomagolthoz jut. Ha azt kibontja, akkor azért külön fizetni kell. Egyébként pedig az asztalt kell (a külföldiek után biztosan) lemosni.

Pingyao-i specialitásként összeragadt csőtésztát ettünk, aminek szétszedése a szomszéd asztalnál ülő kínai túristáknak is gondot okozott, nagy megelégedésünkre. Nagy bravúrra tettünk szert a pálcikahasználatban, mert meg tudtuk enni a chillimártással tálalt, szappan csúszósságú tésztakorongokat is.

Otthon nehéz előállítani a 100 napos tojást, amit elvileg 100 napig kőedényben tárolva tartósítanak. Ezalatt a tojásból a főtt tojáshoz hasonló állagú étel készül ideális esetben, azzal a különbséggel, hogy a fehérje teljesen átlátszóvá válik, a sárgája pedig fehéres színűvé lesz.

Xi’an muzulmánok lakta részén remek levest ettünk, ami a  marhahús daraboktól és a rengeteg galuskától igen kiadósnak bizonyult. A Hua Shan megmászása után nagyon jól esett a pirított zeller szárakkal ízesített disznóhús.

Szintén Xi’an-ban kóstoltunk egy édességet, amit csak körvonalaiban tudtunk megfejteni, mert állagra olyan volt, mint egy rágósra összeállt tejbegríz, ízre volt benne szezámmag, szilva és mogyoró, meg ki tudja még mi.

    Ezt éppen nem kóstoltuk meg.

Nyűgös reggelnek indult a zuhogó esőben ázó Xi’an-i pályaudvarról kijutni és megtalálni a hajnali forgatagban a szállásunkhoz vivő járatot. A hostel árai drágábbak voltak, mint amikhez mi szokva voltunk, de a közös terek tiszták és elegánsak voltak, így a maradás mellett döntöttünk. Rám leginkább az ingyenes istenhozta-kávé volt meggyőző hatással, szükség volt a félálomban töltött éjszaka után rá. A szálló melletti sarkon párolt zöldségekkel töltött pirog és annak édes variációja lett a reggelink, ami mellett az elkövetkező reggeleken végig kitartottunk.

Első utunk a cserépkatonákhoz vezetett a szűnni nem akaró zuhogó esőben, mert tudtuk, hogy a látnivaló csarnokkal fedett. Az órás buszozás után majd két kilométert kell a szuvenír árusok örömére a bejáratig megtenni, ezalatt mindenkiből ázott ürge vált. Berohantunk a területet lefedő három csarnok egyikébe, ahol az ásatás történetét vetítették. 1974-ben kútfúrás közben parasztok akadtak rá a föld alatt őrködő seregre, teljesen hihetetlen módon a felállított hadtest egyik csücskében. Ha akkor csak fél méterrel lyukasztják ki arrébb a földet, még mindig el lennének ásva a katonák.

A császár, akinek a sírját körülbelül 6000 katona veszi körül, Kína első egyesítője volt. Ha nem végeztetett volna ki majdnem félezer krónikást, mert rossz fényben tűntették fel, akkor a későbbi dinasztiák megalapozója, a központosított kormányzás létrehozója, az írás és a pénz egységesítője dicsőségesen maradt volna meg az emlékezetben. Az agyaghadsereg felállítását is sok régész a paranoiájának tudja be.

Bár becslő számításaink szerint épségben nem több mint 1000 harcos van a nagycsarnokban kiállítva míg a leírások 6000-ről szólnak, a látvány így is lenyűgöző. A mérsékelt angol nyelvű feliratok ellenére egy napot el lehet az ásatáson tölteni. A munkálatok ugyanis még nem fejeződtek be és további csodák is felszínre kerülhetnek, mert a közelben például, a hadseregtől távolabb épen maradt bronz kocsit is leltek.

    Ugye megmondtam, hogy ez nincs 6000!

A huzatos csarnokokban megszáradt ruhánkat feláldozva rohantunk visszafelé az árusok során. Nem adták fel nógatást a miniatűr agyagkatonák vásárlására, sőt volt olyan, aki teljesen magától alkudta le negyedére a portékáját, anélkül, hogy mi egy kukkot szóltunk volna. Vicces fejet vágtak, amikor elkezdtük felfelé tornázni az árat. A végén egy autót is ígértünk neki, de a zavara nem akart szűnni és nem adta oda a kőfigurát. Pedig az aztán tényleg hiteles „made in China” szuvenír lett volna.

A szálláson egy felejthető de gyors pizza és sör után bezuhantunk az ágyunkba. A következő két nap Xi’an-i látnivalók nézésével telt. Kis Vadliba Pagoda, sőt Nagy Vadliba Pagoda, a mecset és a muzulmán negyed, ahová többször visszanéztünk a remek és laktató savanykás leves miatt. A program kicsit bő lére volt szabva, mert vártuk a Hua Shan-i időjárás jobbra fordulását. De unalmunkat megpróbáltuk a jegyreklamációval elűzni, ahol a kínai kormányhoz navigáltak minket. Egy idő után ugyanis elég idegesítő a kínai lehúzás-fogás, hogy a belépőjegy a főattrakció megtekintését nem tartalmazza. Azt csak a második kapunál tudatják a turistával, miközben büszkén mutogatják, hogy ők márpedig az első bejáratnál ezt kiírták - kínaiul. A reklamálást csak telefonon lehet megtenni, természetesen csak kínaiul, sőt a pénztáros kislánytól a kisfőnökig nem lehet eljutni, mert „éppen ebédel” és várhatna rá az ember ítéletnapig. Jó érzékkel kell belőni a két jegyárat, hogy az első olyan magas legyen, hogy azt hidd az egészre vonatkozik és ennyit még megér, de a második jegyet is megvedd és az első jegyet se hagyd veszni emiatt.

Mielőtt nekivágtunk volna a hajnali busszal Hua Shan lábának, tüzetesen átolvastuk, mit ír az internet a hegyről. Teljesen ellentmondó információkat lehetett leszűrni, így nekem időbe telt leküzdeni a parámat. Persze az embernek tudnia kell nemet mondani és helyesen felmérni a korlátait. A neten fellelhető hajmeresztő videók (a függőleges sziklafal közepén elhelyezett deszkapalló korlát nélkül és alatta 1000m légtérrel) csak egy bizonyos, zsákutca szakaszon készültek, ami teljesen opcionális és most már senkit nem eresztenek végig beülő nélkül. Az interneten fellelhető leírások közül annak kell hinni, amelyik arról szól, hogy a hegyi utak teljesen kiépítettek, a baleset veszélye a lehetőségek szerint minimálisra van csökkentve. Akár gyerekkel is neki lehet vágni, még papucsban is. Ennek örömére persze az összes kínai kötelességének tartja, hogy oda menjen. A keskeny „zöld sárkány gerinc” nevű helyen a beszoruló tömeg az udvariatlan és önző lökdösődéssel akár bajt is okozhat, de a járatok végig lépcsőkkel (!) vannak kialakítva. Az egész hegy természetes bája jelentősen csökkent. Persze a deszkapallós rész bejáratánál közlik az emberrel, hogy azért a szakaszért külön kell fizetni, nem mintha a belépődíj eleve nem lett volna elég borsos. Az idő reggel ködös volt, ami nagy sajnálatunkra megmaradt egész ott tartózkodásunk alatt. Nagy pech, mert a magas sziklás hegy tetejéről a vadregényes környék nehezen visszaadható írásban. Az egyetlen dolog, amivel vigasztalni tudtuk magunkat, hogy legalább nem esett az eső. De a köd miatt már nem fog kiderülni, mennyire vagyunk tériszonyatosak. Mi a hegy lábánál lévő bejárattól fellépcsőztünk az északi csúcsig, ahova a felvonó szállítja a tömeget. Innen további lépcsőzéssel lehet végigjárni a lótuszvirág szerű hegyet. A középső alacsonyabb csúcsot magasabbak veszik körül a négy égtáj irányában. Sikerült éppen sötétedésre felérnünk a keleti csúcshoz, hogy ott sátrat verve a napfelkeltét helyben élvezhessük. Sajnos a köd nem oszlott a hajnali hideggel. Második nap végigjártuk a többi csúcsot és vadásztunk a szélfújta felhőben előbukkanó vidékre.

Kicsit csalódottan battyogtunk le a lépcsősorokon, és kerestük a Xi’an-ba visszavivő buszmegállónkat, de hiába. Feleslegesen kérdeztük meg ugyanis vagy háromszor, hogy a busz, amivel érkeztünk mikor indul vissza, mert csak arra nem gondoltunk, hogy az összesen két helyen megálló busz ott nem fog megállni, ahol ideúton megtette. És persze aznap az volt az utolsó járata. Egy helyi járatnál, amit találtunk, mindig azt mondták, hogy 20 perc múlva indul, hiába mentünk vissza időben vagy háromszor. A furcsaság még az volt, hogy sem rajzocskákkal, sem pantomim játékkal, sem tolmácsot szerezve nem akarták vagy bírták megérteni a kérdést, hogy mennyi a menetidő. Lehet, hogy ez itt nem létező fogalom??? Végül felszálltunk egy buszra, de egész út során bizonytalankodtunk, hogy végül tényleg Xi'an-ban fognak-e kitenni. Ugyanis pont az ellenkező irányba indultunk el, mint amerről érkeztünk. Lehet, hogy csak a túrista járatot próbálták távol tartani attól az iparvidéktől, ahol a házak mögött már óriási szennyező üzem, vagy kilométer hosszú kőbánya lerakat volt. De végül a sok idegeskedés után megérkeztünk régi szállásunkra és egy kitűnő és hatalmas színhúsos hamburger után kinyúltunk.

Korán kelve kaptuk a cókmókunkat, hogy elrepüljünk a várva várt Japánba, Sapporóba.

Datongban töltött rövid idő alatt megnéztük a Yunnan-barlangokat sokmillió pici Buddhával és nemkevés nagy Buddhával. Igazán emlékezetesnek viszont a szmog maradt és, hogy a Lonely Planet 2007-es kiadása még mit sem sejtett a barlangok előtt elterülő hagyományos faszerkezettel épített templom együttesről, ami megtévesztésig hasonlít a nagy elődökre. A belváros jelentős részén igyekeznek a kínaiak egy új középkori városmagot felhúzni, hangulatos bevásárló utcákkal. A régi városfal földmaradványait is új kőburkolattal látják el. Most építik újra a történelmüket. A város több pontján épülő 30 emeletes óriáslakótelepek mellett ez már nem jelenthet nehézséget.

Délelőtti buszozással jutottunk el Wutai Shan zarándokhelyre, a hegyek közé. A buszról a természetvédelmi határon leszállítják az utasokat és külön belépőjegyet kell fizetni, 210 jüant + 50-et valami más címen, ami eddigi kínai tartózkodásunkat tekintve átvette a vezetést legdrágább belépő versenyben. A buszsofőr a segítségünkre sietett és meggyőzte a jegy eladót, hogy diákok vagyunk, így a 210-nek csak a felét kérték. Csípős kora hajnalon részt vettünk egy buddhista reggeli szertartáson, és egy lángosos, jázmin teás reggeli után nekivágtunk a templomokkal teleszórt hegyeknek.

Szerettünk volna a vidéken kirándulni, de egyre inkább úgy látszik, a kínaiaknál ez ismeretlen fogalom. Sétautak csak a templomokhoz vezettek, de olyannyira, hogy két templom közt sem lehetett a gerincen vagy a hegyoldalban átvágni, le kellett lépcsőzni a völgybe és újra fel. Legalább elmúlt a Nagy Falnál beszerzett iszonyatos izomláz. Hasonlóan Datonghoz, itt is igyekeznek ápolni a hely csírázó hírnevét a turizmusban. Láttunk olyan épülőfélben lévő templomegyüttest, ami méretben messze lepipálta régből ottmaradt társait.

Nem csak a túrázás ismeretlen errefelé, de az elmélyedt, megváltást hozó templomjárás helyett inkább a mennyiségre törekszenek. Busznyi embercsorda elől tér ki az ember, akik szemellenzősen, szó szerint végigrohanják a kb. 30 templomot, épp csak megtorpanva Buddha előtt, hogy a fejüket a földhöz érintsék. Aztán láttunk szerzetest esti „ima” közben, mögötte a személyi tréner számolta, hány fekvőtámaszos felállást sikerült aznap lenyomnia. Az étellel való kalmárkodást leszámítva jól éreztük magunkat itt a datongi rossz levegő után.

Kora hajnali busszal álltunk tovább Pingyaoba. Erről a városról minden útikönyv lativuszokban beszél, teljesen megérdemelten. A kiszemelt szállásunk (Yamen Youth Hostel) szerelem volt az első pillantásra, egy igazi nemzetközi hátizsákos-turista hely, aminek a báját az autentikus környezet csak fokozza. Pingyao a középkorban a kereskedelemből, majd az első bankhálózat felállításából gazdagodott meg. Az épületek a régi városfalon belül még mindig erről az időről tanúskodnak, átalakulva apró szuvenír boltokká, kifőzdékké. Nagyon sok felújított házat múzeumszerűen végig lehet járni és megcsodálni a picike belső udvar virágkompozícióit. A szállás is hasonlóan volt megcsinálva, így kipróbálhattuk az eredeti, derékmagas, alulról szénnel fűthető ágyat.

Este gyors ismeretséget kötöttünk az óvárossal és reménykedve vártuk, mit hoz a másnapi időjárás. Azt hittük, hogy a napnyugtát a felhő takarta el, de következő nap bebizonyította, hogy az tényleg a szmog volt… ugyanis csak délfele láttuk meg a napot. Lényegében egy napot eltöltöttünk a lakóudvarok bebarangolásával, néhány kert megnézésével és a helyi specialitások megkóstolásával. Ugyan a reggelire kínált sárga lé, amiről kiderült, hogy íztelen vízben főtt dara, nem annyira nyerte el a tetszésünket, találtunk ínyünkre valót. Átbogarásztuk az árusok portékáit, megbrekegtettük a hadirendbe felállított fabékákat (fortune frog) és körbevezettetük magunkat egy luxus hotelban. Nem dobtak ki, de azért fényképezni nem engedtek. Mindenesetre olyan szépen átalakították a régi házat, hogy az ember már nem is lett volna kíváncsi, mi zajlik a falakon kívül.

Este újabb kísérlet a városfalon a napnyugta lefényképezésére, 2:0 oda, és visszaérve a hostelba kezdődött a kálvária a vonattal. Amikor aktuális lett a vonathoz való kiindulás, a recepciós fiú értésünkre adta, hogy Pingyao-ból csak Taiyuanból szóló jeggyel lehet felszállni a vonatra (tehát fizetni kell egy szakaszért, amin nem is akar utazni az ember), de ettől még nem kell külön elmenni Taiyuanba, mert az a vonat Pingyaoban 2 órával később amúgy is megáll. Nekünk viszont gondosan eladtak még egy jegyet külön Pigyao-ból Taiyuanig is. Így maradtunk éjfélig a hostel társalgójában és a kedves vendéglátónk intézett nekünk egy ingyen taxit a vonatállomásra, gondosan egy órával indulás előttre, nehogy lekéssük. Leragadó szemmel kezdtünk gyanakodni a várt időpont után, hogy valami probléma lehet. Azóta tudjuk, hogy az az írásjel, ami úgy néz ki, mint egy házikó, amit derékba kap a szél, nem jelent jót. Majd egy órát késett az éjszakai vonatunk. Mivel a célállomásunk kb 13 órás utazással értük volna el, minél többet késett a vonat, a mi másnapunk annál rövidebb lett. Louyangba érve megvettük a vonatjegyet, de kétszer kellett végigállni egy embertelen hosszú sort, mert az orrom előtt 4 emberrel egyszer csak elszaladt a pénztáros kisasszony. Miután fél órát hiába vártam rá 100-ad magammal, átálltam egy másik sor legvégére. A többiek viszont türelmesen vártak, sőt még a sor végére is álltak be újabbak. (Persze akkor jött vissza a hölgy, amikor ismét pont sorra kerültem.)

Louyang nem múlta felül várakozásainkat. Az egyetlen igazán említésre méltó dolog a városon kívül elhelyezkedő Longmen-barlangok (nem angol szó!). A kutatók biztos többre értékelik, mint a laikusok, a felismerhetetlenségig lekopott és lepusztított faragott, sokmillió pici Buddhát. Lehet, hogy a folyóvölgy némileg kárpótolt volna, ha nem lógott volna az eső lába egész délután. Így a nap hátralévő részét inkább netezéssel, olvasással és a mindent leleplező üvegfalú fürdőszobával töltöttük.

Este jött a kálvária második felvonása. Megérkezve a pályaudvarra, már részben ismerős volt a helyzet, ismét késett a vonatunk. Most viszont még csak ki sem írták, hogy mikorra várható. Röpke 45 perc múlva, úgy éjfél tájt, kieresztettek a peronra, ahol a felszálló emberek közül egyet a peron és a vonat közti lyukból kellett kihalászni. Közben hideg zuhanyként ért minket a meglepetés, hogy a várva várt priccsünk helyett ülővagonba kaptunk jegyet (ezért álltam sorba kétszer!?!?), a helyünkről vagy négy embert kellett felállítani. Aztán jött 6 óra utazás, amikor az ember focimeccset vív a lábával a szemközti leleményes nénikével, hogy egyáltalán legyen hova lerakni a lábat, végigélvezi az összes kínai csodatelefon csengőhangjait és a végig üvöltött hívásokat. A zsugapartit a háta mögötti üléseken és a magától értetődő dohányzást. Közben arra gondol, hogy egy újabb álmatlan éjszakával már megint egy nap feleslegbe megy és milyen morcos lesz a reggel. (Érdekes, hogy a hálókocsiban minden kínai tud viselkedni. Nincs zsivaj, nincs cigizés, csak az instant levesek szaga ébreszti fel az éhes embert.)

A reggel valóban morcos volt, hajnali 5-kor teljes dugó a xi’an-i pályaudvarnál, az emberek özönlöttek ki a kijáraton és az eső zuhogott. Ami utána következett, már jelentősen javította a kedélyünket, és ezzel már más lapra tartozik.

Kínai útitervünk Pekingben indult, amit utólag sajnálva túl rövidre fogtunk. A magyarországi majd egy hónapos kimerítő szervezés és költözés után a 8 órás, kijevi átszállásos repülőúton sem tudtunk rendesen pihenni. Megérkezésünk reggelén ezért alig vártuk, hogy néhány órát vízszintesen töltsünk, de utána is kábultan jártuk be az amúgy lenyűgöző Tiltott Várost.

 "Itt vagyunk Pekingben!"

Következő reggel a korgó gyomrunkat fokhagymás spenóttal töltött knédligombóckákkal csillapítottuk és elbuszoztunk a Temple of Heavenbe, hogy a délelőttöt ott töltsük. A császári rituálék színhelyét a helyi lakosok közkedvelt parkja veszi körül. Kora reggeltől lelkes animátorok tanítják énekelni, kínai furulyán zenélni, vagy táncolni a ráérő nyugdíjasokat. Akinek kedve szottyan, az zsugázhat a kerengők korlátján, vagy gyorsan párolgó vízzel festhet kínai írásjeleket a kövezetre. Ottjártunkkor a reggel kínai popzenére bemelegítő nyugdíjasok kedves, vidám perceket nyújtottak.

Gyors ebédet és a hostelből való kijelentkezést követően ismét nekivágtunk. Két hetes kínai utunk legemlékezetesebb túráját a Kínai Nagy Fal elhagyatott részétől az egyik felújított részig tettük meg, bár maga az út igen kétesen indult. Utólag be kell látnunk, hogy nem rajtunk múlott sikeres kimenetele, hanem egy robogós kínai nőnek köszönhetjük, aki energiát nem kímélve majd háromnegyed órán át küzdött az elénk tornyosuló nyelvi és társadalmi akadályok elhárításában, akkor is mikor mi már feladtuk. Széiszija!

Pekingből a Dongzhimen pályaudvarról a 916-os buszt kellett elkapnunk Huairou-ig, ahonnan további buszozással Xizhazi faluba vitt az utunk. A falun kívül a főútról letérve visznek fel gyalogutak az erdőn keresztül a Nagy Falra. Az első nehézség, a 916-os buszon várt ránk, ahol nem értették, hol szeretnénk átszállni. Nekünk egy angol leírásunk volt, amibe a helységnevek kínai jelekkel is fel voltak tüntetve, de az egész buszon nem akadt olyan ember, aki segíteni tudott volna nekünk. Így kikötöttünk a végállomáson, ahol taxisok garmadája várta a friss kopasztani való húst. Némi bosszankodás után végül kiderült, hogy 3 km-rel arrébb van egy távolsági buszállomás. Már eleve kételkedtünk abban is, hogy a 916-ról jó helyen szálltunk le (azt csak a visszaúton tudtunk meg, hogy a 916-osnak van gyors járata is, mi persze arra szálltunk, ami minden bokornál megállt, ezért már eleve értetlenkedtünk, hogyhogy kétszer annyi ideig kellett utaznunk, mint a leírásunkban), és a nyaggató taxisok sem javítottak a hangulatunkon, de csak elindultunk a következő busz irányába, lassan lekoptatva a hiénákat. A segítőkész nőre egy kereszteződésben akadtunk, ahol további információhoz szerettünk volna jutni. Bár szemlátomást a nő megértette, hogy mit szeretnénk, de útbaigazítani már mindenképpen kínaiul akart. Angol tudása sajnos csak a „yes”, „no”, ”bus” és a „brother”-ra terjedt ki, sőt még a menetrendet se igazán tudta. A kínaiak elég rosszak pantomim játékban. 20 percig elkeseredetten próbáltuk a nőnél túszul esett útleírásunkat visszaszerezni, majd néhány „most menjünk vissza Pekingbe” pillanat után azonban eljutottunk a buszmegállóba. Itt ismét utolért minket a kínai robogós nő, aki időközben megtudta a menetrendet és nyelvleckét vett a bátyjától, mert most el tudta nekünk magyarázni, hogy arra a buszra kell átszállnunk, amelyik néhány perc múlva jön. Sőt a buszmegálló felügyelőt (itt ilyen is van!) megkérte, mondja meg a buszunk vezetőjének, hol akarunk leszállni. Itt néhány órás utazás várt még ránk, ahol a legjobb álmunkból riasztottak a leszálláshoz. A buszsofőr kicsit átvágott minket, mert kidobott bennünket a falu elején, ahol fizetni kell a faluba való belépésért, viszont onnan az erdőbe vezető ösvény még 5 km-es betontúrára van és a busz pont arra megy. De legalább a fizetendő összeg így is a fele volt annak, amit Mutianyunál kellett volna perkálni. A helyzet pikantériája, hogy fizetnünk kellett egy olyan falszakaszért, amiről a felvezető ösvény melleti táblák hírdetik, hogy tilos felmenni.

Megvacsoráztunk a faluban és elindultunk a sötét erdőbe. Az út eleje még betonozott volt, de ahol egy nagyon mérges farkaskutya jobb belátásra bírja a vándort, ott kell letérni a meredek, jól kitaposott ösvényre. Körülbelül egy óra mászás után fent voltunk a Fal tetején, ahol egy bástya maradványán a csillagos ég alatt sátrat vertünk éjszakára.

A felkelő napot ébren fogadtuk és egy gyors reggelit és szedelőzködést követően elindultunk a romos falon. Ez a szakasz ugyanis nincs felújítva. Ahol az erdő utat tör magának, ott bokrok és fák nőnek a kövön. A lépcsőfokok néhol már elkoptak, gyakran a puszta sziklán mentünk, csak a kétoldali kőtörmelékek jelzik, hogy itt valaha valami volt. Az út azonban itt is eléggé ki van járva, nehézséget inkább az okozta, hogy felkelés után jobbra vagy balra induljunk el. A rendelkezésre álló térképek nem jelölték Jiankout, az útleírás kétértelműnek tűnt. De a filmbeli hős sosem téved, hogy a pirosat vagy a kéket válassza, a felkelő nappal szembe kell menni Mutianyu irányába.

Körülbelül 5-6 óra séta mire a hegyen-völgyön, meredek kaptatókon az ember Mutianyu újjá varázsolt kövein lépkedhet. Jiankou kínaiul nyílvessző rovátkát jelent, ami a gerinc vonalvezetéséről kapta a nevét. Bár Jiankounál is jött szembe néhány kínai lélek, de itt már kifejezetten túristás a terep. A látvány itt is lenyűgöző, de aki nem sajnálja az energiát egy kis vadregényes bóklászástól, annak kifejezetten ajánlott Jiankou is. Elegendő vizet mindenképpen vinni kell, igaz Mutianyunál már vannak árusok. (A legmeglepőbb találkozás a jiankou-i szakaszon egy víz és petárda árussal volt, aki már kora reggel tárt karokkal várt minket a nem látogatható részen.) Miután Mutianyunál is eltöltöttünk 3 órát a Falon, lelépcsőztünk a parkolóba. Itt már szelídebbre váltott a táj, a korábbihoz képest.

A Pekingben hagyott cuccunkat visszaszereztük a csomagmegörzőből, gyorsan letusoltunk a hostelban, majd egy kellemes vacsora után felszálltunk a Datongba vivő éjszakai vonatra és egyből elnyomott minket az álom, hogy reggel többnapos izomlázra ébredjünk.