Datongban töltött rövid idő alatt megnéztük a Yunnan-barlangokat sokmillió pici Buddhával és nemkevés nagy Buddhával. Igazán emlékezetesnek viszont a szmog maradt és, hogy a Lonely Planet 2007-es kiadása még mit sem sejtett a barlangok előtt elterülő hagyományos faszerkezettel épített templom együttesről, ami megtévesztésig hasonlít a nagy elődökre. A belváros jelentős részén igyekeznek a kínaiak egy új középkori városmagot felhúzni, hangulatos bevásárló utcákkal. A régi városfal földmaradványait is új kőburkolattal látják el. Most építik újra a történelmüket. A város több pontján épülő 30 emeletes óriáslakótelepek mellett ez már nem jelenthet nehézséget.

Délelőtti buszozással jutottunk el Wutai Shan zarándokhelyre, a hegyek közé. A buszról a természetvédelmi határon leszállítják az utasokat és külön belépőjegyet kell fizetni, 210 jüant + 50-et valami más címen, ami eddigi kínai tartózkodásunkat tekintve átvette a vezetést legdrágább belépő versenyben. A buszsofőr a segítségünkre sietett és meggyőzte a jegy eladót, hogy diákok vagyunk, így a 210-nek csak a felét kérték. Csípős kora hajnalon részt vettünk egy buddhista reggeli szertartáson, és egy lángosos, jázmin teás reggeli után nekivágtunk a templomokkal teleszórt hegyeknek.

Szerettünk volna a vidéken kirándulni, de egyre inkább úgy látszik, a kínaiaknál ez ismeretlen fogalom. Sétautak csak a templomokhoz vezettek, de olyannyira, hogy két templom közt sem lehetett a gerincen vagy a hegyoldalban átvágni, le kellett lépcsőzni a völgybe és újra fel. Legalább elmúlt a Nagy Falnál beszerzett iszonyatos izomláz. Hasonlóan Datonghoz, itt is igyekeznek ápolni a hely csírázó hírnevét a turizmusban. Láttunk olyan épülőfélben lévő templomegyüttest, ami méretben messze lepipálta régből ottmaradt társait.

Nem csak a túrázás ismeretlen errefelé, de az elmélyedt, megváltást hozó templomjárás helyett inkább a mennyiségre törekszenek. Busznyi embercsorda elől tér ki az ember, akik szemellenzősen, szó szerint végigrohanják a kb. 30 templomot, épp csak megtorpanva Buddha előtt, hogy a fejüket a földhöz érintsék. Aztán láttunk szerzetest esti „ima” közben, mögötte a személyi tréner számolta, hány fekvőtámaszos felállást sikerült aznap lenyomnia. Az étellel való kalmárkodást leszámítva jól éreztük magunkat itt a datongi rossz levegő után.

Kora hajnali busszal álltunk tovább Pingyaoba. Erről a városról minden útikönyv lativuszokban beszél, teljesen megérdemelten. A kiszemelt szállásunk (Yamen Youth Hostel) szerelem volt az első pillantásra, egy igazi nemzetközi hátizsákos-turista hely, aminek a báját az autentikus környezet csak fokozza. Pingyao a középkorban a kereskedelemből, majd az első bankhálózat felállításából gazdagodott meg. Az épületek a régi városfalon belül még mindig erről az időről tanúskodnak, átalakulva apró szuvenír boltokká, kifőzdékké. Nagyon sok felújított házat múzeumszerűen végig lehet járni és megcsodálni a picike belső udvar virágkompozícióit. A szállás is hasonlóan volt megcsinálva, így kipróbálhattuk az eredeti, derékmagas, alulról szénnel fűthető ágyat.

Este gyors ismeretséget kötöttünk az óvárossal és reménykedve vártuk, mit hoz a másnapi időjárás. Azt hittük, hogy a napnyugtát a felhő takarta el, de következő nap bebizonyította, hogy az tényleg a szmog volt… ugyanis csak délfele láttuk meg a napot. Lényegében egy napot eltöltöttünk a lakóudvarok bebarangolásával, néhány kert megnézésével és a helyi specialitások megkóstolásával. Ugyan a reggelire kínált sárga lé, amiről kiderült, hogy íztelen vízben főtt dara, nem annyira nyerte el a tetszésünket, találtunk ínyünkre valót. Átbogarásztuk az árusok portékáit, megbrekegtettük a hadirendbe felállított fabékákat (fortune frog) és körbevezettetük magunkat egy luxus hotelban. Nem dobtak ki, de azért fényképezni nem engedtek. Mindenesetre olyan szépen átalakították a régi házat, hogy az ember már nem is lett volna kíváncsi, mi zajlik a falakon kívül.

Este újabb kísérlet a városfalon a napnyugta lefényképezésére, 2:0 oda, és visszaérve a hostelba kezdődött a kálvária a vonattal. Amikor aktuális lett a vonathoz való kiindulás, a recepciós fiú értésünkre adta, hogy Pingyao-ból csak Taiyuanból szóló jeggyel lehet felszállni a vonatra (tehát fizetni kell egy szakaszért, amin nem is akar utazni az ember), de ettől még nem kell külön elmenni Taiyuanba, mert az a vonat Pingyaoban 2 órával később amúgy is megáll. Nekünk viszont gondosan eladtak még egy jegyet külön Pigyao-ból Taiyuanig is. Így maradtunk éjfélig a hostel társalgójában és a kedves vendéglátónk intézett nekünk egy ingyen taxit a vonatállomásra, gondosan egy órával indulás előttre, nehogy lekéssük. Leragadó szemmel kezdtünk gyanakodni a várt időpont után, hogy valami probléma lehet. Azóta tudjuk, hogy az az írásjel, ami úgy néz ki, mint egy házikó, amit derékba kap a szél, nem jelent jót. Majd egy órát késett az éjszakai vonatunk. Mivel a célállomásunk kb 13 órás utazással értük volna el, minél többet késett a vonat, a mi másnapunk annál rövidebb lett. Louyangba érve megvettük a vonatjegyet, de kétszer kellett végigállni egy embertelen hosszú sort, mert az orrom előtt 4 emberrel egyszer csak elszaladt a pénztáros kisasszony. Miután fél órát hiába vártam rá 100-ad magammal, átálltam egy másik sor legvégére. A többiek viszont türelmesen vártak, sőt még a sor végére is álltak be újabbak. (Persze akkor jött vissza a hölgy, amikor ismét pont sorra kerültem.)

Louyang nem múlta felül várakozásainkat. Az egyetlen igazán említésre méltó dolog a városon kívül elhelyezkedő Longmen-barlangok (nem angol szó!). A kutatók biztos többre értékelik, mint a laikusok, a felismerhetetlenségig lekopott és lepusztított faragott, sokmillió pici Buddhát. Lehet, hogy a folyóvölgy némileg kárpótolt volna, ha nem lógott volna az eső lába egész délután. Így a nap hátralévő részét inkább netezéssel, olvasással és a mindent leleplező üvegfalú fürdőszobával töltöttük.

Este jött a kálvária második felvonása. Megérkezve a pályaudvarra, már részben ismerős volt a helyzet, ismét késett a vonatunk. Most viszont még csak ki sem írták, hogy mikorra várható. Röpke 45 perc múlva, úgy éjfél tájt, kieresztettek a peronra, ahol a felszálló emberek közül egyet a peron és a vonat közti lyukból kellett kihalászni. Közben hideg zuhanyként ért minket a meglepetés, hogy a várva várt priccsünk helyett ülővagonba kaptunk jegyet (ezért álltam sorba kétszer!?!?), a helyünkről vagy négy embert kellett felállítani. Aztán jött 6 óra utazás, amikor az ember focimeccset vív a lábával a szemközti leleményes nénikével, hogy egyáltalán legyen hova lerakni a lábat, végigélvezi az összes kínai csodatelefon csengőhangjait és a végig üvöltött hívásokat. A zsugapartit a háta mögötti üléseken és a magától értetődő dohányzást. Közben arra gondol, hogy egy újabb álmatlan éjszakával már megint egy nap feleslegbe megy és milyen morcos lesz a reggel. (Érdekes, hogy a hálókocsiban minden kínai tud viselkedni. Nincs zsivaj, nincs cigizés, csak az instant levesek szaga ébreszti fel az éhes embert.)

A reggel valóban morcos volt, hajnali 5-kor teljes dugó a xi’an-i pályaudvarnál, az emberek özönlöttek ki a kijáraton és az eső zuhogott. Ami utána következett, már jelentősen javította a kedélyünket, és ezzel már más lapra tartozik.