Nyűgös reggelnek indult a zuhogó esőben ázó Xi’an-i pályaudvarról kijutni és megtalálni a hajnali forgatagban a szállásunkhoz vivő járatot. A hostel árai drágábbak voltak, mint amikhez mi szokva voltunk, de a közös terek tiszták és elegánsak voltak, így a maradás mellett döntöttünk. Rám leginkább az ingyenes istenhozta-kávé volt meggyőző hatással, szükség volt a félálomban töltött éjszaka után rá. A szálló melletti sarkon párolt zöldségekkel töltött pirog és annak édes variációja lett a reggelink, ami mellett az elkövetkező reggeleken végig kitartottunk.
Első utunk a cserépkatonákhoz vezetett a szűnni nem akaró zuhogó esőben, mert tudtuk, hogy a látnivaló csarnokkal fedett. Az órás buszozás után majd két kilométert kell a szuvenír árusok örömére a bejáratig megtenni, ezalatt mindenkiből ázott ürge vált. Berohantunk a területet lefedő három csarnok egyikébe, ahol az ásatás történetét vetítették. 1974-ben kútfúrás közben parasztok akadtak rá a föld alatt őrködő seregre, teljesen hihetetlen módon a felállított hadtest egyik csücskében. Ha akkor csak fél méterrel lyukasztják ki arrébb a földet, még mindig el lennének ásva a katonák.
A császár, akinek a sírját körülbelül 6000 katona veszi körül, Kína első egyesítője volt. Ha nem végeztetett volna ki majdnem félezer krónikást, mert rossz fényben tűntették fel, akkor a későbbi dinasztiák megalapozója, a központosított kormányzás létrehozója, az írás és a pénz egységesítője dicsőségesen maradt volna meg az emlékezetben. Az agyaghadsereg felállítását is sok régész a paranoiájának tudja be.
Bár becslő számításaink szerint épségben nem több mint 1000 harcos van a nagycsarnokban kiállítva míg a leírások 6000-ről szólnak, a látvány így is lenyűgöző. A mérsékelt angol nyelvű feliratok ellenére egy napot el lehet az ásatáson tölteni. A munkálatok ugyanis még nem fejeződtek be és további csodák is felszínre kerülhetnek, mert a közelben például, a hadseregtől távolabb épen maradt bronz kocsit is leltek.
Ugye megmondtam, hogy ez nincs 6000!
A huzatos csarnokokban megszáradt ruhánkat feláldozva rohantunk visszafelé az árusok során. Nem adták fel nógatást a miniatűr agyagkatonák vásárlására, sőt volt olyan, aki teljesen magától alkudta le negyedére a portékáját, anélkül, hogy mi egy kukkot szóltunk volna. Vicces fejet vágtak, amikor elkezdtük felfelé tornázni az árat. A végén egy autót is ígértünk neki, de a zavara nem akart szűnni és nem adta oda a kőfigurát. Pedig az aztán tényleg hiteles „made in China” szuvenír lett volna.
A szálláson egy felejthető de gyors pizza és sör után bezuhantunk az ágyunkba. A következő két nap Xi’an-i látnivalók nézésével telt. Kis Vadliba Pagoda, sőt Nagy Vadliba Pagoda, a mecset és a muzulmán negyed, ahová többször visszanéztünk a remek és laktató savanykás leves miatt. A program kicsit bő lére volt szabva, mert vártuk a Hua Shan-i időjárás jobbra fordulását. De unalmunkat megpróbáltuk a jegyreklamációval elűzni, ahol a kínai kormányhoz navigáltak minket. Egy idő után ugyanis elég idegesítő a kínai lehúzás-fogás, hogy a belépőjegy a főattrakció megtekintését nem tartalmazza. Azt csak a második kapunál tudatják a turistával, miközben büszkén mutogatják, hogy ők márpedig az első bejáratnál ezt kiírták - kínaiul. A reklamálást csak telefonon lehet megtenni, természetesen csak kínaiul, sőt a pénztáros kislánytól a kisfőnökig nem lehet eljutni, mert „éppen ebédel” és várhatna rá az ember ítéletnapig. Jó érzékkel kell belőni a két jegyárat, hogy az első olyan magas legyen, hogy azt hidd az egészre vonatkozik és ennyit még megér, de a második jegyet is megvedd és az első jegyet se hagyd veszni emiatt.
Mielőtt nekivágtunk volna a hajnali busszal Hua Shan lábának, tüzetesen átolvastuk, mit ír az internet a hegyről. Teljesen ellentmondó információkat lehetett leszűrni, így nekem időbe telt leküzdeni a parámat. Persze az embernek tudnia kell nemet mondani és helyesen felmérni a korlátait. A neten fellelhető hajmeresztő videók (a függőleges sziklafal közepén elhelyezett deszkapalló korlát nélkül és alatta 1000m légtérrel) csak egy bizonyos, zsákutca szakaszon készültek, ami teljesen opcionális és most már senkit nem eresztenek végig beülő nélkül. Az interneten fellelhető leírások közül annak kell hinni, amelyik arról szól, hogy a hegyi utak teljesen kiépítettek, a baleset veszélye a lehetőségek szerint minimálisra van csökkentve. Akár gyerekkel is neki lehet vágni, még papucsban is. Ennek örömére persze az összes kínai kötelességének tartja, hogy oda menjen. A keskeny „zöld sárkány gerinc” nevű helyen a beszoruló tömeg az udvariatlan és önző lökdösődéssel akár bajt is okozhat, de a járatok végig lépcsőkkel (!) vannak kialakítva. Az egész hegy természetes bája jelentősen csökkent. Persze a deszkapallós rész bejáratánál közlik az emberrel, hogy azért a szakaszért külön kell fizetni, nem mintha a belépődíj eleve nem lett volna elég borsos. Az idő reggel ködös volt, ami nagy sajnálatunkra megmaradt egész ott tartózkodásunk alatt. Nagy pech, mert a magas sziklás hegy tetejéről a vadregényes környék nehezen visszaadható írásban. Az egyetlen dolog, amivel vigasztalni tudtuk magunkat, hogy legalább nem esett az eső. De a köd miatt már nem fog kiderülni, mennyire vagyunk tériszonyatosak. Mi a hegy lábánál lévő bejárattól fellépcsőztünk az északi csúcsig, ahova a felvonó szállítja a tömeget. Innen további lépcsőzéssel lehet végigjárni a lótuszvirág szerű hegyet. A középső alacsonyabb csúcsot magasabbak veszik körül a négy égtáj irányában. Sikerült éppen sötétedésre felérnünk a keleti csúcshoz, hogy ott sátrat verve a napfelkeltét helyben élvezhessük. Sajnos a köd nem oszlott a hajnali hideggel. Második nap végigjártuk a többi csúcsot és vadásztunk a szélfújta felhőben előbukkanó vidékre.
Kicsit csalódottan battyogtunk le a lépcsősorokon, és kerestük a Xi’an-ba visszavivő buszmegállónkat, de hiába. Feleslegesen kérdeztük meg ugyanis vagy háromszor, hogy a busz, amivel érkeztünk mikor indul vissza, mert csak arra nem gondoltunk, hogy az összesen két helyen megálló busz ott nem fog megállni, ahol ideúton megtette. És persze aznap az volt az utolsó járata. Egy helyi járatnál, amit találtunk, mindig azt mondták, hogy 20 perc múlva indul, hiába mentünk vissza időben vagy háromszor. A furcsaság még az volt, hogy sem rajzocskákkal, sem pantomim játékkal, sem tolmácsot szerezve nem akarták vagy bírták megérteni a kérdést, hogy mennyi a menetidő. Lehet, hogy ez itt nem létező fogalom??? Végül felszálltunk egy buszra, de egész út során bizonytalankodtunk, hogy végül tényleg Xi'an-ban fognak-e kitenni. Ugyanis pont az ellenkező irányba indultunk el, mint amerről érkeztünk. Lehet, hogy csak a túrista járatot próbálták távol tartani attól az iparvidéktől, ahol a házak mögött már óriási szennyező üzem, vagy kilométer hosszú kőbánya lerakat volt. De végül a sok idegeskedés után megérkeztünk régi szállásunkra és egy kitűnő és hatalmas színhúsos hamburger után kinyúltunk.
Korán kelve kaptuk a cókmókunkat, hogy elrepüljünk a várva várt Japánba, Sapporóba.
