Kínai útitervünk Pekingben indult, amit utólag sajnálva túl rövidre fogtunk. A magyarországi majd egy hónapos kimerítő szervezés és költözés után a 8 órás, kijevi átszállásos repülőúton sem tudtunk rendesen pihenni. Megérkezésünk reggelén ezért alig vártuk, hogy néhány órát vízszintesen töltsünk, de utána is kábultan jártuk be az amúgy lenyűgöző Tiltott Várost.
"Itt vagyunk Pekingben!"
Következő reggel a korgó gyomrunkat fokhagymás spenóttal töltött knédligombóckákkal csillapítottuk és elbuszoztunk a Temple of Heavenbe, hogy a délelőttöt ott töltsük. A császári rituálék színhelyét a helyi lakosok közkedvelt parkja veszi körül. Kora reggeltől lelkes animátorok tanítják énekelni, kínai furulyán zenélni, vagy táncolni a ráérő nyugdíjasokat. Akinek kedve szottyan, az zsugázhat a kerengők korlátján, vagy gyorsan párolgó vízzel festhet kínai írásjeleket a kövezetre. Ottjártunkkor a reggel kínai popzenére bemelegítő nyugdíjasok kedves, vidám perceket nyújtottak.
Gyors ebédet és a hostelből való kijelentkezést követően ismét nekivágtunk. Két hetes kínai utunk legemlékezetesebb túráját a Kínai Nagy Fal elhagyatott részétől az egyik felújított részig tettük meg, bár maga az út igen kétesen indult. Utólag be kell látnunk, hogy nem rajtunk múlott sikeres kimenetele, hanem egy robogós kínai nőnek köszönhetjük, aki energiát nem kímélve majd háromnegyed órán át küzdött az elénk tornyosuló nyelvi és társadalmi akadályok elhárításában, akkor is mikor mi már feladtuk. Széiszija!
Pekingből a Dongzhimen pályaudvarról a 916-os buszt kellett elkapnunk Huairou-ig, ahonnan további buszozással Xizhazi faluba vitt az utunk. A falun kívül a főútról letérve visznek fel gyalogutak az erdőn keresztül a Nagy Falra. Az első nehézség, a 916-os buszon várt ránk, ahol nem értették, hol szeretnénk átszállni. Nekünk egy angol leírásunk volt, amibe a helységnevek kínai jelekkel is fel voltak tüntetve, de az egész buszon nem akadt olyan ember, aki segíteni tudott volna nekünk. Így kikötöttünk a végállomáson, ahol taxisok garmadája várta a friss kopasztani való húst. Némi bosszankodás után végül kiderült, hogy 3 km-rel arrébb van egy távolsági buszállomás. Már eleve kételkedtünk abban is, hogy a 916-ról jó helyen szálltunk le (azt csak a visszaúton tudtunk meg, hogy a 916-osnak van gyors járata is, mi persze arra szálltunk, ami minden bokornál megállt, ezért már eleve értetlenkedtünk, hogyhogy kétszer annyi ideig kellett utaznunk, mint a leírásunkban), és a nyaggató taxisok sem javítottak a hangulatunkon, de csak elindultunk a következő busz irányába, lassan lekoptatva a hiénákat. A segítőkész nőre egy kereszteződésben akadtunk, ahol további információhoz szerettünk volna jutni. Bár szemlátomást a nő megértette, hogy mit szeretnénk, de útbaigazítani már mindenképpen kínaiul akart. Angol tudása sajnos csak a „yes”, „no”, ”bus” és a „brother”-ra terjedt ki, sőt még a menetrendet se igazán tudta. A kínaiak elég rosszak pantomim játékban. 20 percig elkeseredetten próbáltuk a nőnél túszul esett útleírásunkat visszaszerezni, majd néhány „most menjünk vissza Pekingbe” pillanat után azonban eljutottunk a buszmegállóba. Itt ismét utolért minket a kínai robogós nő, aki időközben megtudta a menetrendet és nyelvleckét vett a bátyjától, mert most el tudta nekünk magyarázni, hogy arra a buszra kell átszállnunk, amelyik néhány perc múlva jön. Sőt a buszmegálló felügyelőt (itt ilyen is van!) megkérte, mondja meg a buszunk vezetőjének, hol akarunk leszállni. Itt néhány órás utazás várt még ránk, ahol a legjobb álmunkból riasztottak a leszálláshoz. A buszsofőr kicsit átvágott minket, mert kidobott bennünket a falu elején, ahol fizetni kell a faluba való belépésért, viszont onnan az erdőbe vezető ösvény még 5 km-es betontúrára van és a busz pont arra megy. De legalább a fizetendő összeg így is a fele volt annak, amit Mutianyunál kellett volna perkálni. A helyzet pikantériája, hogy fizetnünk kellett egy olyan falszakaszért, amiről a felvezető ösvény melleti táblák hírdetik, hogy tilos felmenni.
Megvacsoráztunk a faluban és elindultunk a sötét erdőbe. Az út eleje még betonozott volt, de ahol egy nagyon mérges farkaskutya jobb belátásra bírja a vándort, ott kell letérni a meredek, jól kitaposott ösvényre. Körülbelül egy óra mászás után fent voltunk a Fal tetején, ahol egy bástya maradványán a csillagos ég alatt sátrat vertünk éjszakára.
A felkelő napot ébren fogadtuk és egy gyors reggelit és szedelőzködést követően elindultunk a romos falon. Ez a szakasz ugyanis nincs felújítva. Ahol az erdő utat tör magának, ott bokrok és fák nőnek a kövön. A lépcsőfokok néhol már elkoptak, gyakran a puszta sziklán mentünk, csak a kétoldali kőtörmelékek jelzik, hogy itt valaha valami volt. Az út azonban itt is eléggé ki van járva, nehézséget inkább az okozta, hogy felkelés után jobbra vagy balra induljunk el. A rendelkezésre álló térképek nem jelölték Jiankout, az útleírás kétértelműnek tűnt. De a filmbeli hős sosem téved, hogy a pirosat vagy a kéket válassza, a felkelő nappal szembe kell menni Mutianyu irányába.
Körülbelül 5-6 óra séta mire a hegyen-völgyön, meredek kaptatókon az ember Mutianyu újjá varázsolt kövein lépkedhet. Jiankou kínaiul nyílvessző rovátkát jelent, ami a gerinc vonalvezetéséről kapta a nevét. Bár Jiankounál is jött szembe néhány kínai lélek, de itt már kifejezetten túristás a terep. A látvány itt is lenyűgöző, de aki nem sajnálja az energiát egy kis vadregényes bóklászástól, annak kifejezetten ajánlott Jiankou is. Elegendő vizet mindenképpen vinni kell, igaz Mutianyunál már vannak árusok. (A legmeglepőbb találkozás a jiankou-i szakaszon egy víz és petárda árussal volt, aki már kora reggel tárt karokkal várt minket a nem látogatható részen.) Miután Mutianyunál is eltöltöttünk 3 órát a Falon, lelépcsőztünk a parkolóba. Itt már szelídebbre váltott a táj, a korábbihoz képest.
A Pekingben hagyott cuccunkat visszaszereztük a csomagmegörzőből, gyorsan letusoltunk a hostelban, majd egy kellemes vacsora után felszálltunk a Datongba vivő éjszakai vonatra és egyből elnyomott minket az álom, hogy reggel többnapos izomlázra ébredjünk.
